Krisztiánnak jó napja van, éjjeliőri állást kapott a hullaházban és olyan lelkesen biciklizik az első műszakjára, mintha egy szállodaigazgatói pozíciót csípett volna meg. Karambolozik is egy fiatal lánnyal, Ágival, akibe elsőre látásra belezúg. Azt azonban nem sejti, hogy az első randevújuk nem egy kellemes kávézóban lesz majd, hanem az új munkahelyén látja viszont friss szerelmét – halottként. És még csak nem is ez a legabszurdabb mozzanat, amivel portásként szembesülni kell: hamar kiderül, hogy az épület egyfajta purgatórium az élők és a holtak világa között, éjszakánként szellemek kísértenek, akik mind Krisztiántól várnak segítséget, arra kérve a fiút, hogy orvosolja az életükben meg nem oldott olyan problémáikat, amelyek miatt képtelenek könnyű szívvel távozni az élők sorából.
Ennél többet pedig bűn lenne elárulni a cselekményről,
az Átjáróház egyik nagy érdeme, hogy a játékidő feléig még a tapasztalt moziba járók is nehezen tudják kikövetkeztetni, hová is fut majd ki a történet. Már csak azért is, mert Madarász Isti bő másfél óra alatt csaknem az összes műfajba belekóstol: az abszurd vígjáték, a horror, a fantasy, a romantikus film elemei jelenetről jelenetre váltogatják egymást, rendkívül szokatlan és egyedi élményt nyújtva.
A rendezőtól egyébként sem állnak távol a bátor ötletek, ő készítette az első magyar időutazós thrillert, a Hurok pedig ügyesen gondolta újra az Idétlen időkig alapkoncepcióját egy bűnügyi történetben, az új alkotása azonban látványosan több pénzből született és végre kiélhette az alkotói kreativitását. És
jól érződik, hogy egy igazi mozirajongóról van szó, ahogyan sorra idézi meg a kedvenc rendezőit Jean-Pierre Jeunettől kezdve Wes Andersonon át Tim Burtonig, de szemlátomást nagy hatást gyakorolt rá Ujj Mészáros Károlytól a Liza, a rókatündér is.
De az Átjáróház nem csupán az eklektikus stílusa miatt élvezetes, hanem a remek színészválasztásnak köszönhetően is. Bárnai Péter és Rujder Vivien tökéletes a szerelmespár szerepében, az igazi telitalálatot azonban a mellékkarakterek jelentik:
Kútvölgyi Erzsébet rendkívül emlékezetes Krisztián ezoterikus nevelőanyjaként, Árpa Attila is jó az ellenszenves, nárcisztikus halott primadonna kísérteteként, Galla Miklós pedig a hullaház igazgatójaként minden jelenetében ellopja a show-t.
Kulka János, bármennyire is jó színész, egy alig megírt szereppel kénytelen küszködnie.
Nem ez az egyetlen hibája az Átjáróház-nak, sőt, éppen az a legnagyobb probléma vele, amely egyben a legfőbb érdeme: Madarász Isti talán az összes filmélményét és abszurd ötletét bele akarta sűríteni a történetbe, a végeredmény azonban néha túlságosan tömény és több poén fárasztó. Azaz az alkotás tipikus példája annak, amikor a kevesebb több lett volna. Ráadásul a film szélsőséges hangulingadozásai a szentimentalizmusra is kiterjednek, az érzelmes pillanatok – különösen a fináléban – olykor giccsbe hajlanak.
De mégis lehetetlen egy pillanatra is haragudni a filmre, mert árad belőle, hogy hihetetlen lelkesedéssel, szenvedéllyel és szeretettel született és nemzetközi viszonylatban is az év egyik legkülönlegesebb produkciója, amelyet a számtalan rétege miatt nem is lehet egyetlen megtekintés alkalmával száz százalékosan befogadni. És a hazai technikai szakemberek meggyőzően prezentálják benne a tehetségüket:
egy-két speciális effektusba ugyan bele lehet kötni, de látvány szempontjából többnyire hollywoodi színvonalat nyújtanak.
Madarász Isti a díszbemutatón önirónikusan az aggodalmát fejezte ki, hogy a jövő héten mozikba kerülő Avatar: A víz útja a földbe döngöli majd a nézettségét. Mindez szomorú lenne, mert bár az Átjáróház feltehetően kultfilmmé válik a közeljövőben, megérdemelné, ha nem csak utólag nyerné el a megillető figyelmet.