Börtön vagy halál, tök mindegy. Mert ha börtönbe kerülök vagy meghalok, legalább nem ebben a k.rva Bruges-ben leszek. És akkor egyszer csak bevillant, lehet ez a pokol. Egy örökkévalóságig ebben a kib.szott Bruges-ben dekkolni
– gondolkodik Ray az élet és halál között lebegve az Erőszakik záróképsoraiban. A fiatal, tősgyökeres dublini bérgyilkos valószínűleg soha nem vágyott többre annál, minthogy szülővárosa kocsmáiban tengesse a napjait, egy elhibázott akció miatt azonban kényszerszáműzetésbe került a számára cseppet sem otthonos belga városban, pechére ráadásul a végzet is itt éri utol. És valószínűleg éppen így érezné magát A sziget szellemei szintén Colin Farrell által alakított, nem kevésbé röghöz kötött pásztora, Pádraic is, ha el kéne hagynia a faluját.
Sőt, kevesebb is elég ahhoz, hogy végképp felbolyduljon a lelki békéje. Egy nap, amikor szokás szerint délután kettőkor a legjobb barátját, Colnt kocsmázni hívja, az közli vele, hogy nem kíván vele a továbbiakban haverkodni. Pádraic nem érti, mi történt és addig-addig faggatja a cimboráját, míg Coln megfenyegeti:
ha még egyszer hozzászól, levágja az egyik ujját a saját kezéről. És tudjuk jól, ha egy színdarabban vagy egy filmben előkerül egy pisztoly, akkor az előbb-utóbb el fog sülni, ugyanígy, csupán idő kérdése, mikor csattan a metszőolló.
Martin McDonagh az egyik legkiválóbb kortárs drámaíró, már azelőtt, hogy betöltötte volna a harmincat, négy darabját is neves színházakban mutatták be, majd hamar kiderült, a gondolatainak a mozivásznon a helye: nem sok alkotó mondhatja el magáról, hogy rögtön a legelső rövidfilmjével Oscart nyer, McDonagh azonban már a 2004-es Six Shooter-ért átvehette a szobrot.
Nem sokkal később utóbbi alaptörténetéből készítette el első nagyjátékfilmjét, az Erőszakik-at, amellyel egyből sztárrendezővé vált. És egyből felvonultatta az eddigi karrierjén végigkísérő névjegyeit: Tarantinóhoz hasonlóan virtuózan vegyíti a humort az erőszakkal és az egyből idézhető párbeszédekkel, de bár kevésbé harsányak a munkái, olyan életigazságok és mély bölcsesség árad a filmjeiből (a félresikerült A hét pszichopata-t és a si-cu-t most felejtsük el), mint egy sokat látott idős rendező műveiből.
A sziget szellemei-vel egyszerre nyúlt vissza a kezdetekhez és emelkedett új filozófiai/spirituális szintre. A két főszerepet – akárcsak az Erőszakik-ban – ezúttal is Colin Farrellre és (az Erőszakik mellett a Six Shooter-ben is főszereplő) Brendan Gleesonra osztotta, új filmje azonban sokkal csendesebb, meditatívabb, de nem kevésbé frappáns és a maga fanyar módján elképesztően vicces.
És mindenek előtt többrétegűbb, mint a rendező-forgatókönyvíró korábbi alkotásai, a két férfi kapcsolatának felbomlásán keresztül direkten és allegorikusan feszeget létértelmezési kérdéseket. Coln hirtelen szembesül azzal, hogy szerencsés esetben nagyjából tizenöt éve van hátra és még soha semmi maradandót nem alkotott; nem derül ki, hogy zenei őstehetség vagy csupán saját magának hajbókol, de nem képes szabadulni a gondolattól, hogy ha nem egy kis faluban tengeti az életét a kétkezi munka mellett üres kocsmai locsogással és fecsegéssel, akkor világhírű muzsikus válhatott volna belőle, ezért hegedülni kezd és kizárja az életéből egykori ivócimboráját. Döntésének pedig éppen azzal ad súlyt, hogy a húrokat fogó ujjainak a levágásával fenyegetőzik.
Ezzel szemben Pádraic végtelenül egyszerű és együgyű, már-már a szellemi fogyatékosság határán billegő teremtés, aki úgy viszonyul a barátja vélt vagy valós depressziójához, hogy értetlenkedve teszi fel a kérdést: miért nem fojtja el a lelki bajait épp úgy, mint mindenki más. Amikor pedig a környezete az egyszerűségét azzal érzékelteti, hogy mindig olyan ember volt, aki nem vágyik többre, mint ami megadatott, nem érti, mi a probléma a gondolkodásával. Azonban Coln nyers szavai és magatartása előcsalják Pádraic naiv gyermeki lelkéből az ösztönlényt és egyre aljasabb lépésekre szánja el magát anélkül, hogy egyáltalán észrevenné magát – ahhoz ugyanis túlságosan együgyű. Ugyanakkor – akárcsak Coln – a tudata alatt ő is vágyik arra, hogy az élete némi értelmet nyerjen, így egyre elszántabban és kérlelhetetlenebbül száll bele a viszályba.
És miközben a két férfi párharca egyre abszurdabbá és véresebbé válik, a sziget túlpartján az 1920-as évek ír polgárháborúja zajlik. Utóbbiról bár csak fél szavakkal és beszűrődő fegyverropogásokkal tesz említést a film, a cselekmény végig annak értelmetlenségét szimbolizálja, illetve azt, miként csontosodik be egy konfliktus olyannyira, hogy a felek már nem is emlékeznek a csatározás kiindulópontjára.
Colin Farrell már csupán a külső adottságai alapján megtehette volna, hogy kizárólag hollywoodi szuperprodukciókban váltsa aprópénzre a tehetségét, de az elmúlt húsz évben egy-egy kivételtől eltekintve szerzői alkotásokban szerepelt – és generációjának egyik legkiválóbb színészévé vált, így már igencsak időszerű volt az Oscar-jelölés. Azt pedig, hogy Martin McDonagh milyen kiválóan választja ki és vezeti a színészeit, mi sem igazolja jobban, mint hogy a Colnt játszó Brendan Gleesont, valamint a történet két kulcsfiguráját alakító Barry Keoghant és Kerry Condont szintén jelölték a díjra; egy olyan filmben, amely az idei Oscar-gálán a legjobb rendezésért, a legjobb forgatókönyvért és a legjobb eredeti filmzenéért, a legjobb vágásért, valamint a legjobb filmnek járó kategóriájában is komoly esélyes.
Egyik szobor sem kerülne rossz kezekbe.