Vad, szinte állítias, minden férfit megbabonázó nőiesség, amelyhez csábító szenvedélyességében is tiszta, romlatlan érzések párosulnak – tipikus Lollobridiga-szerep, ezt játszotta első nagy sikerében, a Királylány a feleségemben (1952), majd A vidéki lányban (1953), a Kenyér, szerelem, fantáziában (1953) és annak folytatásában, a Kenyér, szerelem, féltékenységben (1954) vagy A párizsi Notre-Dame-ban is (1956).
Az 1927-ben született, a római képzőművészeti akadémián festészetet és szobrászatot tanult, majd modellkedő, szépségversenyeken induló, s onnan 1946-ban a filmiparba kerülő Gina Lollobrigida legnagyobb színésznői erénye, egyúttal alakításainak legfőbb értéke a természetesség volt. És épp ez a természetesség tette alkalmassá arra, hogy közös nevezőre hozza a tiszta ösztönt az ösztön tisztaságával.
Ezért maradt ő az eszményi Esmeralda, a filmtörténetben az egyetlen, aki igazán közel áll ahhoz, amilyennek a minden férfi szívét megdobogtató, végzetes szépségű cigánylányt Victor Hugo megírta – csábítóbb, természetesebb és hitelesebb, mint Maureen O'Hara, Lesley-Anne Down és főleg Salma Hayek.
A belülről fakadó természetesség, ha úgy tetszik, a pompa mögött megbúvó keresetlen egyszerűség tette varázslatossá csillogóbb nősorsokat ábrázoló filmjeiben is, például A világ legszebb asszonyában(1955, r: Robert Z. Leonard), amelyben az 1900-as évek elejének ünnepelt operaénekesnőjét, Lina Cavalierit alakította – egy árvalányt, aki párizsi mulatókban lép fel, majd meghódítja a világ legjelentősebb operaházainak színpadát és a szentpétervári Baryatinsky herceg szívét (a filmben Vittorio Gassman alakítja). Ártatlan, szép, tehetséges büszke nő. És végzetesen vonzó, mert három kérője közül az egyik az életét adja, a másik gyilkossá válik érte, de mindez nem valami számító femme fatale mesterkedésének, hanem önmagában a férfiakat megbolondító szépség műve.
De hiába volt képes folyamatosan megújulni jellegzetes szerepkörében, attól még igaz: Lollobrigida minden híres filmszerepében csábítót alakít. Olyan vonzó nőt, aki puszta megjelenésével megőrjíti a férfiakat. Eleve erre a szerepkörre szemelték ki, amikor az 1950-es években igazán felfedezte az olasz filmipar: a szürke valóságot bemutató neorelizmus helyett a közönség egyre inkább amerikai mintára készült eszképista moziálmokra vágyott, az így megszületett "rózsaszín realizmus" (Kenyér, szerelem, fantázia) és a kosztümös kaland- és romantikus filmek (Királylány a feleségem, A világ legszebb asszonya) számára kellett egy új sztár, így lett Gina Lollobrigida a háború romjaiból újraálmodott európai mozivarázslat első tündöklő csillaga.
Akinek kifejezetten szűkre szabott szerepkörben kellett megtalálnia annak lehetőségeit, hogy ne csak szépségét, de tehetségét is elismerjék. Ami az európai filmeket illeti, ez leginkább A hűtlen asszonyokban (1953, Mario Monicelli, Steno) és a Jules Dassin rendezte A törvényben (1959) sikerült neki – ebben a két filmben valósággal áttörte a köré emelt falakat.
Máskülönben lehetőségeit körbebetonozták, főleg ami az amerikai filmeket illeti. Nem csupán arról van szó, hogy a hollywoodi produkciók zömében az volt a szerepe, hogy mutasson jól a vezető férfi sztár mellett – legyen szó Humphrey Bogartról (Ördögi kör, 1953), Burt Lancasterről és Tony Curtisről (Trapéz, 1956), Yul Brynnerről (Salamon és Sába királynője, 1959) vagy Frank Sinatraról (Sose kevesebbet, 1959), esetleg az angol filmet illetően Sean Conneryről (Gyilkosság a hajón, 1964) –, hanem arról, hogy egy kicsinyes bosszú miatt Gina Lollobrigida hollywoodi karrierje hosszú ideig csak Európában forgatott amerikai filmekre korlátozódott.
Szinte természetes, hogy az ötvenes években az amerikai sajtóban is a világ legszebb nőjeként emlegetett Lollobrigidára Hollywood is szemet vetett, méghozzá egyenesen a producerként és rendezőként is tevékeny iparmágnás, Howard Hughes (róla forgatta Martin Scorsese az Aviátort), aki már 1950-ben hét évre és évenként három hollywoodi filmre szóló szerződést ajánlott a színésznőnek. Ám három hónapnyi várakozás után Lollobrigida visszatért Olaszországba, Hughes pedig hosszas jogi csatákkal meggátolta, hogy a színésznő Amerikában forgasson, ezzel minden túlzás nélkül komoly károkat okozva Lollobrigida karrierjében.
Mégsem az így elmaradt lehetőségeket bánta igazán, hanem azt, hogy visszautasította Federico Fellini ajánlatát az Édes élet (1960) egyik szerepére. Sőt, egy másik nagy olasz rendezőtől, Michelangelo Antonionitól sem fogadta el a felkérést a Hölgy kaméliák nélkül (1953) főszerepére – így, mondhatjuk, saját maga is korlátozta színészi kibontakozásának lehetőségeit.
Noha az 1980-as években játszott tévésorozatokban (Falcon Crest, Szerelemhajó), illetve ő is feltűnik Agnès Varda a mozi századik születésnapjára forgatott, sztároktól hemzsegő mágikus komédiájában (101 éjszaka, 1995), lényegében az 1970-es években visszavonult a színészettől. Mi több, egy akkoriban kifejezetten merész német filmmel, a lengyel Jerzy Skolimowski által rendezett (és Vladimir Nabokov azonos című regényéből készült) szürreális szatírával, a Király, dáma, bubival (1972) búcsúzott, amelyben élenjárt az 1970-es évek nyugat-európai polgárság dekadenciájának ábrázolásában.
A színészettől a fényképezés és a szobrászat felé fordult – valamint elsők között forgatott interjúfilmet Fidel Castróval (1972). S bár képző- és fotóművészeti tevékenységét rangos díjakkal is elismerték, halálával mégis elsősorban a filmművészet lett ismét szegényebb – mert akármilyen szűk szerepkörben mozgott is, a világ egyik legszebb mozicsillagaként milliók életét tette másfél órákkal boldogabbá.