A Blumhouse Productions nagyon érti a dolgát, legalábbis a stúdió pontosan tudja, miként lehet relatív alacsony költségvetésből nagy bevételt szert tenni a horrorfilmek terén: az elmúlt években az ő nevükhöz fűződik egyebek mellett az új Halloween-trilógia, a Paranormal Activity-franchise vagy az utóbbi évek legnagyobb kritikai sikerét elérő (ám leginkább Ethan Hawke hátborzongató, Lon Chaney munkássága előtt tisztelgő alakítása miatt izgalmas) horrorfilmje, a tavaly bemutatott, 16 milliós költségvetését a jegypénztáraknál megtízszerező Fekete telefon. És szépen teljesít a legújabb produkciójuk, a M3GAN is: Amerikában egyetlen hétvége alatt csaknem megháromszorozta a ráköltött tizenkét millió dollárt.
Persze az anyagi siker nem egyenlő a minőséggel, mindezt az Eleven kór írójának új filmje is igazolja, amelynek az alapsztorija utoljára a nyolcvanas években hatott volna eredetinek. A történet főszereplője egy robotikai mérnöknő, aki mesterséges intelligencia segítségével megalkot egy kommunikációjában és külsejében is igencsak élethű játékbabát, majd amikor magához veszi az elárvult unokahúgát, jó ötletnek tartja bemutatni a kisgyereknek a M3GAN névre keresztelt prototípust. A kislány és a gép között pedig rögtön szoros barátság alakul ki, ahogyan azonban a robotlány folyamatosan frissíti a szoftvereit és egyre okosabb lesz, úgy válik gonoszabbá, idővel pedig a gyilkolástól sem riad vissza.
A jelenkorban, amikor szélsőséges kütyüfetisizmusban élünk és a mesterséges intelligencia valóban érdekes kérdéseket vet fel, a történet tálcán kínálná a lehetőséget némi társadalomkritika megfogalmazására, de az alkotók erre kísérletet sem tesznek. Beérik annyival, hogy a robotbaba egyik fejlesztője külsőre kísértetiesen emlékeztet Elon Muskra, valamint a gyártási költségekről diskurálva a játék árát egy Teslához mérik.
A hangsúly a vásári szórakoztatáson van és nem csupán a gyilkos szerkezet, M3GAN, hanem
a forgatókönyv is formatervezett és mérnöki szempontból rendkívül precíz: a száz perces játékidő könnyedén csúszik üresjáratok nélkül, a nem túl hatásos ijesztgetéseket olyan pontosan időzítik, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva. Így a film könnyen emészthető, az alkotók gondosan ügyeltek rá, hogy ne szerepeljen benne egyetlen olyan összetevő sem, ami megfeküdheti a néző gyomrát.
Még az erőszakábrázolást is visszafogták annak érdekében, nehogy Amerikában a csak felnőtteknek ajánlott, R-es korhatárbesorolást kapja a film és ezáltal jelentősebb összegektől essen el a stúdió.
A M3GAN azonban primitívsége ellenére is logikai buktatókba gabalyodik, már pusztán az alapkoncepciója okán is. Miért terveznének ugyanis egy százhúsz centis babát olyan erősre, hogy ha elszabadul, tagbaszakadt férfiak se tudjanak vele elbánni, illetve miért szükséges olyan fémvázzal ellátni, hogy egy kalapáccsal se lehessen szétcsapni?
A nyolcvanas években a Gyerekjáték-ban Chucky esetében legalább némi fekete mágiával megindokolták a címszereplő szupererejét, ezúttal azonban semmiféle magyarázattal nem szolgálnak, sőt: külön vicces, hogy a babát készítő cég vezetője folyamatosan azon vekeng, miként lehetne minél olcsóbban előállítani a terméket, azon viszont senki sem gondolkozik el, hogy jelentős rezsicsökkentést érhetnének el, ha nem látnák el hadifegyverhez méltó védelemmel és sámsoni erővel a készüléket.
Viszont, ha kicsit realistábban gondolkoznak az alkotók, akkor a kreativitásukat is jobban meg kellett volna erőltetniük a gyilkosságok esetében, erre azonban sem szándék, sem szükség nem volt: nem az volt a cél, hogy egy évtizedeken keresztül emlegetett horrorklasszikus szülessen, a stúdiónak untig elég, ha a garantáltan két-három éven belül érkező folytatásig megjegyezzük M3GAN nevén. A bevételek tükrében ugyanis elkerülhetetlen a folytatás.