Bankot rabolt, darabokra lőtt egy rendőrautót, összeverte a feleségét

A szökés

Az idén 50 éves A szökés Steve McQueen pályafutásának emblematikus darabja, a rendező Sam Peckinpah legnagyobb anyagi sikere, Walter Hillnek pedig az álomgyári belépője – hatása nem véletlenül nyúlik egészen Quentin Tarantinóig.

Carter McCoy (Steve McQueen) négy éve ül börtönben, és amikor felmentési kérelmét elutasítják, megkéri feleségét Carolt (Ali McGraw), hogy szóljon a befolyásos gengszterfőnöknek, Beyonnak (Ben Johnson), járjon el az érdekében. A szabadságnak azonban ára van, McCoynak bankot kell rabolnia, és bár a bűntény sikerül, a házaspár feje fölött alaposan összecsapnak a hullámok: egyszerre kell menekülniük Beyon emberei és a rendvédelmi szervek elől, miközben saját szövetségük is krízisbe kerül.

 

A szökés alapjául szolgáló regényt Jim Thompson írta, az 50-es évek népszerű ponyvairodalmának sokáig elfeledett szerzője, akihez mindig is közel álltak az amorális, iszákos, gyakran önpusztító férfi hősök, forgatókönyvíróként pedig neki köszönhető A dicsőség ösvényei című Kubrick mű is, ami nagyszerű film, képmutatásról, felelősségről és becsületről.

 

Thompson regényét viszont már az a Walter Hill írta át filmre, aki harcias témaválasztásairól híres, íróként és rendezőként egyaránt, legyen szó bandaháborúról (A harcosok, 1979; Streets of Fire, 1984) civakodó rabló-pandúr párosokról (48 óra, 1982; Vörös zsaru, 1988) vagy magányos antihősökről (Gengszterek sofőrje, 1978; Az utolsó emberig, 1996), esetleg harcos amazonokról (Aliens, 1986).

A szökés (Steve McQueen és Ali MacGraw) Forrás: National General Pictures

A forgatókönyvíró Hill és a rendezői széket elfoglaló Sam Peckinpah nyilvánvaló közös vonása a western-műfaj iránti rajongásuk, A vad bandát is rendező Peckinpahnak esztétikailag és tematikailag is szinte az összes filmje western, Hill pedig mindig nagy előszeretettel nyúl ismerős vadnyugati-elemekhez.

Látásmódjuk mégis nagyon eltérő, Hill sokkal közelebb áll a hagyományos műfajisághoz, mint a félreismerhetetlen egyéni látásmóddal bíró, a tobzódó erőszak ellenére is mindig érzékeny Peckinpah.

Azonban A szökés az a film, ahol mindketten érvényesülnek, Hill a szabálykövető történeti vázzal, Peckinpah a stilisztikai megoldásaival (gyorsmontázsok, a rövid snittek lassított felvételekkel való keverése, a totálok és szuperközeliket váltogató plánozástechnika stb.) és olyan kedvelt motívumai beemelésével, mint a háttérben jelenlevő gyerekek.

Már a börtönmontázsos nyitány nyomatékosítja, hogy egy hamisítatlan Peckinpah-filmmel van dolgunk: a zárka monoton, szürke, gépies egyhangúságába beszűrődnek egy szeretkezés képei, a szabadban bóklászó szarvas tekintete. Gyorsan világossá válik, hogy erről a helyről ki kell jutni (a magyar cím azonban nem erre, hanem a későbbiekre vonatkozik, az eredeti cím, a Getaway épp ezért kifejezőbb is). A vágással való játék a szabadulás után is folytatódik, McCoy nézi a fürdőző gyerekeket, miközben őt és Carolt is látjuk a vízben romantikázni, de ekkor még nem tudjuk, hogy ezek a múlt emlékképei, vagy a közeljövő történései – aztán gyorsan választ kapunk rá.

Ezek a rendezői megoldások nem csak azért fontosak, mert aztán a bankrablás utáni hajsza ritmusváltása bombaként robban a néző arcába, hanem mert közel hozza a hősöket, intim helyzetekben mutatja őket – ahogy McCoy vágyakozik a szabadság után, majd első dolga egy önfeledt fürdőzés a feleségével, ahogy a hosszú különlét után mindketten zavartan ülnek az ágy szélén, vagy ahogy másnap McCoy reggelit készít .

A szökés (Steve McQueen és Ali MacGraw) Forrás: Warner Bros

A házastársi idill mégsem olyan felhőtlen, a repedések már a szabadulás első pillanatában elkezdődnek: Carol hiába magyarázza ki magát, csúnyán elkésik a férje elől.

A szökés a 60-as évek végén, 70-es évek elején divatos "menekülő szerelmesek" (Lovers on the Run) tematikájú új hollywoodi filmek sorát gyarapítja (Bonnie és Clyde, 1967; Sivár vidék, 1973; Sugarlandi hajtóvadászat, 1974), de amíg ezekben a filmekben a szerelmesek szövetsége szinte biztosnak vehető, addig a Szökésben épp a páros egymásba vetett bizalma inog meg, mikor kiderül Carol hűtlensége, a film emblematikus nagyjelenete az országút széli pofozkodás.

Ugyan hogy tudnának szembeszállni a világ (rendőrök és bűnözők) ellen, ha még egymásban se bízhatnak?

A szökés (Steve McQueen és Ali MacGraw) Forrás: Warner Bros

A játékidő felénél szokatlan kitérő következik, valaki elszedi Caroltól a zsákmányt, és azt McCoynak kell visszaszereznie, ami egy feszültebb üldözés-szekvencián túl leginkább azt szolgálja, hogy elmélyítse a páros közti bizalmatlanságot. McCoy dühös a feleségére, Carol pedig éppen ezért csalódik benne.

Olyan diszharmóniába kerülnek, hogy Carol egy alkalommal majdnem rátolat a férjére, mikor az be akar ülni az autóba.

A megbékélésre – megtisztulásra? – végül egy szemétdomb tetején kerül sor, miután együtt "megjárják a bálna gyomrát", azaz egy szemétszállító kocsi belsejét. Carol a testét adta McCoy szabadságáért, McCoynak pedig az önérzetével kell elszámolnia a feleségéért, hogy a szövetség helyreálljon. McCoy voltaképpen elég gyerekesen viselkedik, míg a fontos döntéseket végig a felesége hozza meg:

ő hozza ki McCoyt, ő lövi le Beyont, ő tartja egyben a házasságot, és végül a filmvégi leszámolásból is kiveszi a részét (ez a 70-es évek filmjeiben korántsem volt magától értetődő).

 

McQueen és McGraw párosának sötét inverzét nyújtja az őket üldözőbe Ruby (Al Lettieri) és az általa túszul ejtett butácska nő viszonya. A meleg intimitást perverz kegyetlenségre leváltó kapcsolatban a bántalmazott fél rajong a másik rosszul értelmezett férfiasságáért, kegyetlenségben és szexben kimerülő agresszivitásáért. Ruby a nyilvánvaló okokon túl (ő a fő rosszfiú) azért viselkedik így, mert nem az emberi kapcsolat, hanem a hatalom érdekli, a nővel való aktusok a szánnivaló férj kínzásáról szólnak, aki végül öngyilkosságba menekül.

A szökés (elöl:Sally Struthers és Jack Dodson; hátul: Al Lettier) Forrás: Warner Bros

A film roadmovie-jellege mellett kitűnik a masszív közegábrázolás is, a hősök a mexikói-amerikai határvidéken, El Paso lerobbant motelszobáiban, poros országútjain, a vadnyugatot idéző utcáin keresik menekülőutakat. A korszak hasonló filmjei is gyakran tesznek így, mint a Piszkos Harry (1971) San Franciscóval, a Prime Cut (1972) Kansas-szel, a Francia kapcsolat (1971) és a Kánikulai délután (1975) New Yorkkal, vagy a Charley Varrick (1973) a nevadai vidékennel.

Ezekben az egzisztencialista vonásokat hordozó akciófilmekben felértékelődik a miliő jelentéstartalma, ez is erősíti a hősök kívülálló attitűdjét, a társadalommal szemben feloldhatatlannak tűnő ellentétét, így még ha a történeteknek "jó végük" van is, a végkicsengésük rendszerint nagyon cinikus.

Nem úgy a McCoy házaspár kálváriája, velük megtörténik az a Peckinpah-filmektől idegen eset is, hogy boldogan élnek tovább.

A film sikere a rendező virtuóz zsenije, és a nyilvánvaló műfaji keretek mellett (a western ekkoriban már nem volt egy népszerű műfaj, az urbánus bűnfilmek viszont virágkorukat élték) Steve McQueen sztárerejének is köszönhető, aki nem is játszik, inkább "csak" jelen van.

Tekintete végig fenyegető, acélosan rideg, mégsem félelmetes, a sárm mögül ki-kibújik valami kisfiús érzékenység, amitől sokkal szerethetőbb, nem legutolsó sorban pedig vagányabb, mint az átlagos Peckinpah-hős.

McQueen a mai napig a "cool" kifejezés megtestesítője, köszönhetően az olyan filmszerepeknek, mint A nagy szökés (1963), A Cinncinati kölyök (1965), A Thomas Crown-ügy (1968) és a Bullit (1968) – A szökés ennek az archetipikus karaktersorozatnak a csúcsa, s egyben a vége is.

 

Peckinpah filmje pályájának toronymagasan legnépszerűbb alkotása lett, és szinte rögtön kultikus státuszba emelkedett, hatását a legnyilvánvalóbban Tarantino két korai munkájában, a Tony Scott vezényletével elkészült Tiszta Románcban, és az Oliver Stone által alaposan újrahangolt Született gyilkosokban lehet kitapogatni, mégis akadt valaki, aki nem igazán volt megelégedve a végeredménnyel.

Sokáig legalábbis úgy állt, hogy Walter Hill megrendezi a film remake-jét, de végül egyéb teendői (a Geronimo rendezése) elszólították a projekt mellől, és Roger Donaldsonra hárult a hálátlan (és kivitelezhetetlen) feladat, hogy Peckinpah lábnyomába érjen.

A szökés (Steve McQueen és Ali MacGraw) Forrás: Warner Bros

Az újrafazonírozott, Szökésben című változatban (1994-es) nyoma sincs a Peckinpah féle szerzői érzékenységnek, de egyáltalán nem rossz film, tisztességes akció-thriller, amivel persze Dunát lehetett rekeszteni a 90-es években. Alec Baldwin és Kim Basinger duója teljesen más energiákat mozgat, ők vagányak és szexik, a film rögtön lövöldözéssel és öncélú szexjelenettel kezdődik, a lassú, de intim kezdést pedig egy rabszöktetős akcióval töltötték meg, Quincy Jones ráérős szájharmonika dallamait is egyszerű, pörgős thriller ütemek váltották.

Más pontokon szinte szóra pontosan ugyanaz történik a két filmben, csak olyan apró tónus-eltolódások vannak, amelyek könnyebbé (súlytalanabbá) teszik, például – az új idők szellemében sokkal öntudatosabb – Basinger kétszer is vissza pofozza Baldwint (merte volna ezt megtenni egy gyilkos tekintetű McQueennel), és a hősöket üldöző Michael Madsen mellékszálának humora sem olyan fekete, mint Peckinpah klasszikusában.

Az akciójeleneteknél pedig végképp egyértelmű Peckinpah zsenijének fölénye: Donaldson látszólag tanácstalan volt, miként lehet olyan emlékezetes képeket alkotni, mint ahogy azt a nagy előd tette. Hiába is próbálkozott volna, a filmtörténelemben nagyon ritkán következik be olyan különös együttállás, ami összehoz egy Walter Hillt, egy Sam Peckinpah-t, és egy Steve McQueent. Donaldsonnak esélye sem volt, hogy maradandót alkosson.