Ragályi Elemér: magyar klasszikusoktól a hollywoodi sikerekig

A most, 83 éves korában meghalt Kossuth- és Balázs Béla-díjas Ragályi Elemér olyan klasszikus magyar filmek operatőre volt, mint a Magasiskola, a Fotográfia, a Régi idők focija, a Talpuk alatt fütyül a szél vagy a Dögkeselyű. De két, inkább zene-, mintsem filmtörténeti szempontból értékes alkotást is ő fényképezett: az Illés együttes 1981-es, Sportcsarnokban megrendzett fellépését megörökítő A Koncert (1981) és a Queen 1986-os Népstadionban adott koncertjét dokumentáló Magic - A Queen Budapesten című filmeket (utóbbi, 1987-ben bemutatott filmet a szintén kiváló operatőr, Zsombolyai János rendezte). A nyolcvanas évek végén nemzetközi terepen is kipróbálta magát: az általa fotografált svájci A reménység útja (1989) Oscar-díjat nyert, a Raszputyin című tévésorozatért pedig 1996-ban elnyerte a legfontosabb amerikai televíziós díj, az Emmy operatőri elismerését. Operatőri munkásságát sokszor képköltészetként emlegették, s bár filmrendezőként is kipróbálta magát, de saját bevallása szerint ilyenkor is egyik szemével azt leste, mit csinál az operatőr.

Egy koszos pesti bérház napsütötte gangja, a söprögetés nyomán felszálló porral és a lépcsőház komor árnyékával. Egy roskatag falusi ház pókhálós ablaka mögött a szabadulás útját kereső, kétségbeesetten repkedő fecskepár. A sólymok emelkedése és zuhanása. Ahogy Margitai Ági és Kern András összesimuló teste beleolvad a szoba homályába, kivehetlenségében is felsimerhetővé téve nő és férfi legintimebb pillanatait. A Fotográfus, a Retusőr és az Énekes és a valóság retusmentes arca. Minarik, a mosodás a Nyugati pályaudvaron, a vesztes csapat érkezése előtt. Csak néhány emlékezetes kép a magyar film történetéből. Ragályi Elemér, az operatőr, úgy hagyta ott a kézjegyét filmklasszikusok egész során, hogy nem akart hivalkodni bravúros tudásával, a képi világot a rendező (és a forgatókönyvíró) szándékainak rendelte alá.

Saját szavaival:

Nem szeretem, ha egy rossz film a külalakjával csillog; a jól végzett operatőri munkák lelógnak a filmről, és ornamentikának hatnak. Annyira jó egy film, amennyire együttesen jó a forgatókönyve, a rendezője és az operatőre

Vagyis, mindig a feladathoz alkalmazkodott.

Mégis, Ragályi minden filmjéből felismerhető, ugyanakkor rendkívül változékony stílusú operatőr volt.

Számos neves rendezővel dolgozott (Gaál István, Szabó István, András Ferenc, Zolnay Pál, Elek Judit, Mészáros Márta, Szomjas György, Sándor Pál), de "alárendelt" szerepe ellenére, minden jól sikerült alkotása visszavonhatatlanul Ragályi-film is.

Magasiskola Forrás: Filmarchívum

A rá olyannyira jellemző, (kézi) kamerakezelésében és világítástechnikájában is egyedi stílus a dokumentarizmus és a stilizáció sajátos ötvözete, amelyben egyensúlyba kerül a realista ábrázolás és a képköltészet.

Ragályi a legvadabb ellentétekben, a kavargó káoszban is képes megragadni a szemléleti egységet, a harmóniát

- írta róla B. Nagy László, játékfilmes bemutatkozása, az Elek Judit rendezte Sziget a szárazföldön (1969) kritikájában (első dokumentumfilmjét, az 1967-es Meddig él az ember?-t szintén Eleknek fotografálta, még főiskolásként).

Ragályi Elemér az 1945 forgatásán Forrás: Szilágyi Lenke / KatapultFilm

A Mándy-adaptáció Sziget a szárazföldön lendületes indítás volt, az 1968-ban diplomát szerző, de már 1957-től a Mafilm stúdiójában elhelyezkedő Ragályi a hatvanas évek végén-hetvenes évek elején induló fiatal magyar rendezőgárda egyik legkeresettebb operatőre lett.

A hetvenes években (főleg annak elején) kifejezetten generációs filmalkotó, az ekkoriban készült filmjei gyakorta mutatnak rokon vonásokat, és messze nem csak az operatőr személye miatt: tematikai, problémafelvetési és problémamegközelítési hasonlóságok ezek. Olykor az allegóriák szintjén is: a Magasiskolá-t (1970, rendezte: Gaál István) és a Madárkák-at (1971, rendezte: Böszörményi Géza) például összeköti a pórázra vert madár költői képe, miközben (más-más megközelítésben ugyan) mindkettő a szabadság korlátairól mesél.

S máris egy újabb kapcsolódási pont: Magyar Dezső remek rövidfilmje, a Büntetőexpedíció (1970) az elnyomó hatalommal szembeni lázadás esélyeit vizsgálja, egy konkrét példán keresztül, de általános érvénnyel. Kissé tágabban: a Stafétá-ban (1970, rendezte: Kovács András) egy egyetemista lány sorsán keresztül sejlenek fel a korabeli fiatalokat foglalkoztató egzisztenciális kérdések. Elvontabban: az ún. pszeudodokumentarista iskola csúcsfilmje, a Fotográfia (1972, rendezte: Zolnay Pál) az objektív és a szubjektív valóságról, az önazonosságról.

De "áthallásossága" miatt nem lóg ki e sorból például a labdarúgásról készült legismertebb magyar film, a Régi idők focija sem (1973, r.: Sándor Pál). A Mándy-adaptáció híres, szállóigévé vált mondata, a "Kell egy csapat!" persze nem csak a focira érvényes. Tágabban az összetartozás, a csapatszellem (nosztalgiájában is örökérvényű) jelmondata, de kicsit konkrétabban a filmkészítésre is vonatkozik, elvégre a Régi idők focija a moziról is szól, a némafilmek, különösképp a burleszk eszközrendszerének segítségével, de rögvest idézőjelbe is téve azokat – ebben pedig nagy szerep jutott Ragályi mesterien megkomponált képeinek. Ahogy egy másik, Sándor-Ragályi film, a Ripacsok (1981) sem mentes az efféle önreflexiótól – egészen pontosan a háromlábú nadrág kabarészáma, amelyben Garas Dezső és Kern András azt éneklik, hogy "egyedül nem megy".

A film nem magányos emberek művészete: kell egy csapat, mert egyedül nem megy. És már csak ebből az egyszerű megfontolásból is adódik az, hogy a jó operatőr, amilyen Ragályi is volt, tudja, hogy egy csapat része: a formai bravúrnak oka kell legyen, az öncélú képalkotás ellentétes a film céljával.

Ragályi Elemér mestere a valósághű magyar filmkép gyakorlati kidolgozója, Illés György volt. Illés-tanítványként Ragályi ezt a realista filmképet vitte tovább és dolgozta át egyedi módon.

Költészettel vegyülő dokumentarista látásmódja drámát és szatírát egyaránt támogatott, de olyan, a magyar filmben ritkaságszámba menő műfaji próbálkozásokat is, mint Szomjas György (a westernt a betyárfilmmel házasító) easternje, a Talpuk alatt fütyül a szél (1976) vagy András Ferenc akciófilmes és krimis keretekbe helyezett (akkoriban kifejezetten bátor) szociográfiája, a Dögkeselyű (1982).

Apropó, műfajiság. A nyolcvanas évek végétől egyre több nemzetközi produkcióban dolgozó Ragályi forgatott például zenés hollywoodi horrort (Az operaház fantomja, 1989) és thrillert (Óvakodj az idegentől!, 1996) is.

Operatőre volt a svájci A remény útja (1990, rendezte: Xavier Koller) Oscar-díjas filmnek és forgatott sztárokkal, például Robin Williamsszel is (Hazudós Jakab, 1999), ennek ellenére nem tudott olyan mértékben érvényesülni Hollywoodban, ahogy remélte. Főleg tévés produkciókban lett sikeres (a Raszputyin-ért elnyerte az Emmy-díjat), de nem tudta magát úgy beverekedni a hollywoodi élvonalba, ahogy tette azt például két másik korai Illés-tanítvány, az Oscar-díjas Zsigmond Vilmos és Kovács László.

A remény útja Forrás: AFP

De stílusa kétségkívül megújult: az olyan magyar filmjeinek képivilága, mint a Sztracsatella (1995), A miniszter félrelép (1997) vagy későbbről Az ajtó (2012) nem keveset hordoznak magukon a hollywoodi esztitékából. Ami persze korántsem rossz dolog, de művészi szempontok alapján (és különösen ami az operatőri munkát illeti) az utóbbi 20 év két legjobb Ragályi-filmje a nemzetközi produkcióban készült, de alapvetően grúz Kukoricasziget (2014, rendezte: George Ovashvili), ahol leginkább a képeké a főszerep, illetve az 1945 (2017, rendezte: Török Ferenc), amivel Ragályi azt bizonyította, hogy (akkor még) 80-hoz közel is tud lenyűgözően érvényes és érdeklődő filmképet alkotni.

Rudolf Péter az 1945 című filmben Fotó: Szilágyi Lenke / Katapultfilm

Máskülönben: nem is a hollywoodi a legérdekesebb kaland Ragályi Elemér pályáján, hanem a rendezés. Amit először a hetvenes évek elején próbált ki, jellemzően a korszakra jellemző problémaérzékeny filmalkotás jegyében, elsősorban rövid dokumentumfilmekkel (Szónokképző tanfolyam, Szilveszter), majd 2005-ben megrendezte első játékfilmjét is. Sajnos a Csudafilm-ről lehetetlen jót írni, már a forgatókönyv is hibás (amit Ragályi a főszereplő Kern Andrással együtt jegyez), leginkább egy szórakoztatónak vélt görögországi stábvideóra hasonlít, holott a témafelvetés és a szándék, hogy komor témát (hajléktalanság) humorral oldjon, akár jót is szülhetett volna.

Ha az első játékfilm a kudarc, akkor a második (és egyben az utolsó) annak a bizonyítéka, hogy Ragályi rendezőként is a nagyok közé emelkedhetett volna. Az emberölésért ártatlanul elítélt Pusoma Dénes esetét feldolgozó Nincs kegyelem (2006; az operatőrtárs Ragályi fia, Ragályi Márton) azoknak, a hetvenes években készült "szocialista rendszerkritikus" alkotásoknak az erényeit hordozza magán, amelyeknek Ragályi operatőre volt. Érzékenyen realista, líraian dokumentarista tragédia – egy olyan rendező munkája, akit képalkotóként a valóság és a költészet egyensúlyba hozása tett az egyik legjobb magyar operatőrré.