Ha valaki élt már nagyvárosban és a hálószobájának az ablaka az utcára nézett, az valószínűleg átélte azt az élményt, amikor hajnalban arra ébred, hogy a kukásautó nagy csörömpölés kíséretében elszállítja a hulladékot. Mindezt Louis CK magyar származású amerikai humorista is feldolgozta a Louie című sorozatának egyik epizódjában: a jelenetben a munkások élvezettel, hangoskodva ütögetik teljes erőből, ritmikusan az autó szélének a fémkukákat, majd egy perccel később betörik a főszereplő ablakát, bemásznak rajta, az ágyban fekvő férfi feje felett folytatják a csörömpölést, majd ráöntik a vödrök tartalmát.
A komikus gyakran él azzal a recepttel, hogy egy teljesen hétköznapi szituációt olyannyira kiforgat magából, amíg az végtelenül abszurddá és (rém)álomszerűvé nem válik. Ari Aster új filmjének első ötven perce olyan, mintha az említett groteszk kukásjelenet lenne a kiindulópont, hogy aztán az önmagában is szürreális jelenetet a totális tébolyig fokozza. Ez azonban nem meglepő, hiszen mint a rendező egy interjúban megfogalmazta,
az Amitől félünk olyan, mint a zsidó Gyűrűk ura, csak a főszereplőnek nem egész Középföldén kell áthaladnia, és a tét sem világrengető, mint Tolkien művében, hiszen csupán a hat órára lakó anyjához próbál eljutni, az útja azonban nem kevésbé viszontagságokkal teli.
A történet középpontjában egy középkorú férfi áll, egy igazi anti-James Bond, akinek az égvilágon soha semmi nem jön össze és minden egyes napja egy merő szorongás: mint az édesanyjának a vaginájából követhető kezdőjelenetből kiderül, már rögtön születésekor fejre ejtették, majd újra is kellett éleszteni, és mintha a Földön töltött első percei örökre determinálták volna a sorsát, az élete később sem lett könnyebb.
Egy brutálisan lepukkant albérletben él egy olyan környéken, ahol az utcákon a drogosok megállás nélkül ölik egymást, prostituáltakra lövöldöznek a stricik, egy szatír sorozatgyilkos szedi az áldozatait, így egyetlen sarkot sem képes megtenni úgy, hogy ne vegye üldözőbe egy elmeháborodott. Amikor pedig egy nap éppen a repülőtérre indulna, hogy meglátogassa édesanyját, az ajtajáról lerúgják a zárat és ellopják a kulcsát, így képtelen elhagyni az otthonát. Nem sokkal később mégis muszáj lesz neki, mert kipróbálja a pszichiátere által felírt új szorongásoldó gyógyszert, amit csak folyadékkal szabad bevenni, a házban azonban éppen elzárták a vizet – rosszul is lesz, így muszáj kilépnie az ajtó nélkül maradt lakásából és elképesztően abszurd szituációk sokaságába keveredik, amelynek a végén meztelenül egy rálövöldöző rendőr elől menekülve elgázolja egy autó.
Ekkor még a háromórás filmből alig telt el harminc perc, de anélkül, hogy a részletekbe belemennénk, a lázálomszerű jelenetek csak fokozódnak a stáblistáig.
Ari Aster első két rendezését, az Örökség-et és a Fehér éjszakák-at jobb híján művészi horrorként szokták definiálni, mert az ijesztgetések mellett komoly lélektani drámákat boncolgatnak. És miután mindkét műve hatalmas szakmai és közönségsikert aratott, az Amitől félünk esetében jóval nagyobb költségvetés mellett teljesen szabad kezet kapott, Aster pedig lényegében összefésülte az említett filmjeinek motívumait, és egy műfajilag bekategorizálhatatlan maratoni pszichoanalízist alkotott.
Ki is verte a biztosítékot sokaknál, a nemzetközi kritikusok jelentős része szerint végtelenül öncélú, hagyományos mozgóképként működésképtelen filmet alkotott. Az öncélú szó helyett azonban jóval találóbb a kompromisszummentes kifejezés: Aster – valószínűleg – a saját szorongásait csomagolta egybe, analizálta és forgatta ki azokat a végtelenségig, és bár nem ritkán éjfekete humorral vagy feszült szegmensekkel élvezetesen tálalja mindezt, de a cél nyilvánvalóan nem a szórakoztatás. Utóbbi helyett
fájdalmasan explicit módon beszél az egész életeket nyomorba döntő diszfunkcionális szülő-gyermek kapcsolatokról, a paranoiáról, a kötődési zavarról, a pánikbetegségről, a depresszióról, mindezeket pedig egy hatalmas vödörbe egybegyűjtve a néző nyakába zúdítja.
Éppen ezért az Amitől félünk a szótári definíciója a rétegfilm fogalmának, keveseknek fog tetszeni, és rengetegen fogják unalmasnak vagy egy háromórás lélektani kínzásnak érezni. Viszont ha belemegyünk a rendező játékába és vele együtt magunk is elkezdünk felülről tekinteni a saját szorongásainkra, akkor az utóbbi évek legviccesebb filmélményével gazdagodhatunk.
És nem mellesleg láthatjuk Joaquin Phoenixet, vitán felül az élete alakítását nyújtva, ahogy a lelki gyötrelem összes skáláját megeleveníti a vásznon, a karaktert a gyerekkorától kezdve egészen az öregkoráig eljátszva.
Már miatta megéri végigülni a háromórás játékidőt, akkor is, ha olykor fájdalmas.