Indiana Jones ismét megleckézteti a nácikat, de az időt ő sem tudja legyőzni

Indiana Jones és a sors tárcsája

Közel másfél évtized szünet után elkészült az ötödik, és a tervek szerint – a gyártó Disney, illetve Harrison Ford bejelentéseiből következően – az utolsó Indiana Jones-film. Már az előkészületek eleve hosszúra nyúltak, 2016 és 2020 között több forgatókönyv-változat is készült, majd az első négy rész rendezője Steven Spielberg le is mondott a rendezői posztról, hogy valaki olyannak adja át a stafétát, aki új nézőpontokkal gazdagíthatja a franchise-t. Az egyszerre nosztalgikus, fáradt és lírai búcsú megrendezését az a James Mangold vállalta magára, aki hat évvel ezelőtt a Logan – Farkassal már sikerrel levezényelte egy másik, sok filmrajongó (és még több képregény-barát) szemében kultikus hős hattyúdalát. Mangold (illetve két forgatókönyvíró-társa: Jez és John-Henry Butterworth) az Indiana Jones és a sors tárcsája esetében is megpróbálta újradefiniálni a hős szerepét, ugyanakkor igyekezett felsorakoztatni a franchise kötelező kalandelemeit, és nosztalgikusan megidézni az előzmények ismerős pillanatait.

Nem sokkal az Indiana Jones és a kristálykoponya királysága 2008-as bemutatója után a leghíresebb mozis kincsvadász megformálója, Harrison Ford hangot adott abbéli vágyának, hogy még egyszer, utoljára eljátszhassa Indiana Jones szerepét. Már csak azért is, mert a negyedik rész befejezése szerinte nem volt elég határozott és kerek, túl sok lehetőséget kínált a folytatásra, de mert a karakter tulajdonképpen összenőtt a színésszel, Ford elképzelései szerint (nyilvánvaló összhangban a franchise legtöbb rajongójának véleményével) neki kellene a főszerepet alakítania egy olyan filmben, amelyben a ködbe veszett korok tárgyi emlékeinek megmentésén fáradozó régész személyiségéhez méltó módon lehetne lezárni a nagy kalandot úgy, hogy az egész cselekmény összhangban van az idő könyörtelen múlásával és az élet múlandóságával, de nem viccet csinálva a fizikai és szellemi erőnlét elkerülhetetlen megkopásából, hanem valósággá téve azt.

Voltaképp ebből a kívánságból indult az ötödik Indiana Jones-film fejlesztése, és ezt a kívánságot tükrözi a végeredmény is: az Indiana Jones és a sors tárcsája egy idős, 81 éves színész búcsúja az egyik, ha nem a leghíresebb filmszerepétől, egy olyan figurától, akit először 39 évesen keltett életre, és ennek köszönhetően visszavonhatatlanul minden idők egyik legnagyobb hollywoodi sztárjává vált.

Ezért aztán teljesen indokolt, hogy csak úgy árad a filmből a nosztalgia. És ez cseppet sem ördögtől való dolog, hiszen a főhős minden filmben a múlt egy darabját próbálja megmenteni a jelen számára, de ami ennél lényegesebb: egy Indiana Jones-kalandra épp azért ül be a néző – főként, ha részben efféle filmeken nőtt fel –, hogy megidézzék számára a korábbról ismerős izgalmakat, miközben persze vágyik valami, ha nem is óriási, de a franchise-t gazdagító új fordulatra is.

Amit természetesen meg is kap, csak éppenséggel ennek a "fordulatnak" is pont a nosztalgiához, azaz a múlt iránti vágyakozáshoz van köze, csak épp kifordítva – mert miközben Mangold filmje magába sűríti és szinte iskolai dolgozat szintjén sorolja fel az előző négy rész emlékezetes pillanatait (és ami ennél érdekesebb: fordítja azokat a visszájára), tulajdonképpen mindvégig azt mutatja be, hogy a főhős felett eljárt az idő.

Indiana Jones és a sors tárcsája (Toby Jones és Harrison Ford) Forrás: Fórum Hungary

A 154 perces (és ezzel az öt rész közül a leghosszabb) játékidejű film első, izgalmakban bővelkedő szekvenciájában a még fiatal (azaz digitálisan megfiatalított) Jones és ügyetlen társa, doktor Basil Shaw (Toby Jones) a második világháború vége felé, 1944-ben a náciktól igyekeznek megszerezni azt a lándzsát, amellyel a keresztfán átszúrták Krisztus oldalát (ez a híres Longinuszlándzsa), hogy végül kiderüljön, az ereklye hamisítvány, de helyette az ölükbe pottyan egy másik értékes lelet, az ie. II. századból származó anthiküthériai szerkezet, pontosabban annak az egyik fele.

Ez, a babiloni matematikán alapuló, a holdfogyatkozások jelzésére alkalmas antik számológép a címben megidézett sors tárcsája, a MacGuffin, a kalandfilmek örök kelléke, amely mozgásba lendíti a cselekményt, a titokzatos tárgy, amelyet a film szereplői minden áron meg akarnak szerezni – ezért, a ketté választott, Arkhimédesz találmányának tulajdonított, és a film szerint az időben keletkezett "hasadások" mérésére szolgáló, ezáltal időutazásra alkalmas szerkezetért folyik a harc a film gerincét adó idősíkban, 1969-ben, a holdra szállás évében, a vietnami háború, a diáklázadások, a polgárjogi harcok és a szabad szerelem évtizedében.

Indiana Jones és a sors tárcsája (Mads Mikkelsen) Forrás: Fórum Hungary

A film mondanivalója szempontjából Mangold mindenképpen ügyesen definiálta újra az Indiana Jones-filmek MacGuffinját: míg a frigyláda, a Sankarakövek és a Szent Grál szakrális tárgyak voltak, amelyek külső hatásnak köszönhették erejüket, de még a földönkívülieknek tulajdonított kristálykoponyák is voltaképp a transzcendens kötődést alakították át a tudományos-fantasztikum "ufóvallásához" idomulva, addig a sors tárcsája, az anthiküthériai szerkezet olyan ember alkotta tárgy, amelynek (függetlenül attól, hogy valóban lehetséges-e az időutazás) több köze van a tudományhoz, mint a hithez.

Persze, hogy működik, hiszen az egész tiszta matematika

– mondja a sors tárcsájáról Jürgen Voller (Mads Mikkelsen), egykori náci tudós, később Schmidt néven a holdra szállást is lehetővé tévő amerikai űrrepülési- és rakétaprogram vezető agytrösztje (akit az alkotók tulajdonképpen Wernher von Braunról mintáztak, ezzel máris odabökve a történelemnek: lám, így lesz az egykori ellenfélből nélkülözhetetlen szövetséges), egyben Indiana Jones nemezise az utolsó kalandban.

Nem csupán arról van szó, hogy a sors tárcsájával Mangold a megszerezni áhított kincset megpróbálta átvezetni a misztérium térfeléről a tudomány (matematika és fizika) oldalára. Túl az emberi tudáson, az emberi akarat és szellem teremtette eszközön: az idő misztériumának és valóságának kettőssége áll szemben a korábbi, a világ időtlenségének érzetét keltő szakrális műtárgyakkal.

A film elején egy óra ketyegését hallani, később is folyamatosan szóba kerül az idő (egy bravúros mélytengeri merülés alkalmával például 3 perc maga a mindenség), hiszen eleve a sors tárcsája rossz kezekben egyet jelent a történelem megváltoztatásával, a "tegnap meghódításával" – miközben a megöregedett Indiana Jones épp azzal küzd, hogy egyáltalán képes legyen elviselni a saját jelenét.

Amikor a 20 perces nyitány után először pillantjuk meg New York-i "legénylakásában" egy fizikailag, szellemileg és érzelmileg meggyötört, fáradt és magába zárkózott emberrel szembesülünk, aki nem csupán a nyitány "digitálisan felújított" hősével, de kiváltképp emlékeink kalandorával is erős kontrasztban áll.

Valójában ez az ötödik Indiana Jones-film veleje: hogyan képes egy valaha nagy hős feldolgozni, hogy nem csak felette, de az általa képviselt értékek felett is elszállt az idő.

Hol van már 1936, amikor az egyetemi előadóban a professzorról ábrándozó bűbájos lányok azt festették a szemhéjukra, hogy "szeretlek"? A nyugdíj előtti utolsó tanítási napon Jones doktor csupa fásult diáknak magyaráz, akiket egyáltalán nem érdekel Szirakúza ostroma, mert számukra a jövő már sokkal fontosabb a múltnál – az előadást illetlenül félbeszakítva diákok egy tévét vonszolnak a katedrához, benne a holdra szállás hőseivel.

És hol van már az az idő, amikor a régész azért vállalta a nagy kalandot, hogy megmentse a jövőnek a történelmet? Indiana Jones rég nem látott keresztlánya, az ifjú és rámenős Helena Shaw (Phoebe Waller-Bridge) úgy tűnik csak a pénzért akarja megszerezni az anthiküthériai szerkezetet.

Indiana Jones és a sors tárcsája (Harrison Ford és Phoebe Waller-Bridge) Forrás: Fórum Hungary

Indiana Jones egykori, a sors tárcsájának titokfejtésébe beleőrült barátjának lánya a cselekmény valódi hajtóereje: kezdeményező és irányító típus, mi több, az új idők egyenjogúságának szellemében ő hordozza magában mindazokat a férfias mintákat, amelyekhez egykor Indiana Jones is szerepmodellként szolgált. Független és kockázatkereső. Ismeri a világ összes kocsmáját és szerencsejáték-barlangját, menekül a csalódott és vérszomjas szeretők (és hitelezők) elől.

Miatta kell Indiana Jones-nak újból magára öltenie "szuperhős-jelmezét", a hozzá hasonlóan megfáradt bőrkabátot és puhakalapot, kiegészítve a legendás ostorral (hogy aztán egy, az első részből ismerős, tükröztetett jelenetben haszontalannak bizonyuljon a mindaddig csodafegyver). És mindvégig Helena Shaw az, akinek homályos érzelmi motivációi előrelendítik a cselekményt – aki látszólag praktikus és önző okokból akarja megkaparintani az áhított műtárgyat, de aki anyaként gondoskodik a hozzácsapódott kiskamasz Teddyről (Ethann Isidore), és aki miután túlteszi magát a "lázadáson", végül lányaként óvja Indiana Jonest, ha az épp bajba kerül.

Indiana Jones és a sors tárcsája Forrás: Fórum Hungary

Márpedig Jones eleve bajban van: benne rekedt a saját múltjában, épp úgy, ahogy a Harmadik Birodalom győzelmét a sors tárcsájával elérni akaró náci matematikus – ahogy persze Helena karakán haszonelvűségének is legalább annyi köze van a múltjához, mint jelen korának szabadosabb felfogásához.

Voller okos és gonosz, Helena Shaw fiatal és rátermett, Jones pedig állhatatos és... öreg. Az Indiana Jones és a sors tárcsája mindvégig az idő kegyetlen múlását, a korszakváltások elkerülhetetlenségét hangsúlyozza, nem véletlen, hogy a főhős egy ponton, amikor alkalma lenne rá, megpróbál kiszakadni a jelenből és az örök történelem részévé válni. Minden óvatos újítása mellett az Indiana Jones és a sors tárcsája nem vált korszakot a franchise történetében. Nem is tehette: egy hős kalandjainak lezárása nem korszakváltás, hanem végső búcsú.

Persze a maga módján ezt már a háttérbe vonult Steven Spielberg is megtette, ő már a negyedik résszel elbúcsúztatta, révbe érkeztette kedvenc régészét. James Mangold feladata tehát leginkább az volt, hogy egyértelművé tegye: Jones végleg nyugdíjba megy. Ezt a feladatot pedig becsülettel teljesítette, az élet- és a történelmi kor változásának hangsúlyozásával gondolta újra a kalandhős szerepkörét, tökéletes összhangban a szerepet eljátszó Harrison Ford elképzeléseivel és fizikai lehetőségeivel: az időt nem lehet legyőzni.