Az atombomba atyja vagy gusztustalan kém?

Oppenheimer (Matt Damon és Cillian Murphy)

A ma már szélesebb körben elsősorban az első amerikai atombomba kifejlesztéséért felelős Manhattan terv igazgatójaként ismert elméleti fizikus J. Robert Oppenheimert összesen három alkalommal jelölték fizikai Nobel-díjra (1946, 1951 és 1967), de egyszer sem nyerte el a szellemi élet legnagyobb nemzetközi elismerését. Talán épp azért, mert a szerteágazó érdeklődésű, az atom- és molekulafizika, a kvantummechanika és a fekete lyukak viselkedésének megértésében is jelentős eredményeket elért Oppenheimer fizikusi teljesítményére túl nagy árnyékot vetett a két ledobott atombomba. Christopher Nolan 180 perces, hossza ellenére mindvégig feszes és feszültségben izzó Oppenheimer című életrajzi filmje nem a mellőzött zseni portréja, hanem egy merészen álmodozó, másokat inspiráló, szakmailag felkészült és sokoldalú, karizmatikus tudós felemelkedés- és bukástörténete – egy olyan, több szempontból is gyarló emberről szól, aki ellen felhasználják a múltját, miközben ő már a jövő miatt aggódik. Kritika.

Sokrétű, sűrű szövetű Christopher Nolan új filmje, az Oppenheimer. Elsőre úgy tűnik, mintha az atombomba megépítésének története volna, nem kevés életrajzi adalékkal, elő- és utóélettel, rengeteg fontos mellékszereplő és a korszak politikai hátterének bemutatásával – hasonlóan a Manhattan Projekt történetét elmesélő, Roland Joffé rendezte, és Zsigmond Vilmos által fotografált, a címében a két, Hirosima és Nagaszaki városára ledobott atombombára emlékező Fat Man and Little Boy-hoz(1989).

Joffé filmje valóban az atombomba megteremtésére koncentrált, kezdve azzal, miként választotta ki a projekt élén álló Leslie Groves tábornok a Berkley egyetem professzorát, J. Robert Oppenheimert a több száz fős kutatócsapat vezetésére, majd bemutatva az összes hivatalos, tudományos és személyes konfliktust és lelki-ismereti dilemmát, egészen 1945 augusztusáig, amikor a két bomba ledobásával beköszöntött az atomkorszak.

Fat Man és Little Boy (Paul Newman és Dwight Schultz) - Roland Joffé és Zsigmond Vilmos a kommunizmus bukása környékén készített Oppenheimer-filmje Forrás: Paramount Pictures

Ehhez képest Nolan filmje csak látszólag szól az atombomba születéséről. Nem mintha az Oppenheimer cselekményének középpontjában, a játékidő nagy részében nem épp a rettegett tömegpusztító fegyver megteremtése, egy izgalmas fizikai felfedezés rettenetes bizonyítása állna – elvégre nem az 1944-ben a nehéz elemek atommagjainak hasításáért kémiai Nobel-díjat elnyert, de az atomfegyverkezés ellen többször is felszólaló Otto Hahn, hanem az "atombomba atyjaként" aposztrofált Oppenheimer a címszereplő.

Akinek életéből az 1924-el kezdődő cambridge-i, majd göttingeni egyetemi évek az életrajzi kronológia legkorábbi, az 1963-ban elnyert Enrico Fermi-díj átvétele pedig az utolsó momentuma a filmben. Közel negyven évet ölel fel tehát Nolan filmje (amelynek forgatókönyvét is ő írta, Kai Bird és Martin J. Sherwin Modern Pométheusz című, 2005-ben megjelent életrajzi kötete alapján), így részletesen elmerül Oppenheimer életének a Manhattan terven kívüli epizódjaiban is, kezdve azzal, hogy ő volt a kvantummechanika amerikai meghonosítója, aki ha kellett, 6 hét alatt megtanult hollandul, hogy elméleti fizikáról tartson szemináriumot a leideni egyetemen, és a Berkley docenseként karizmatikus előadásmódjával mágnesként vonzotta a hallgatókat (akik közül többen Nobel-díjat kaptak később).

Oppenheimer (Matt Damon és Cillian Murphy) Forrás: UIP-Duna Film

Ahogy betekintést nyerhetünk (elsősorban nőügyei miatt) viharos magánéletébe, illetve abba, hogy balliberális politikai meggyőződésében mekkora szerepet játszott a kommunista ideológia (amelynek – a korszak rengeteg értelmiségéhez hasonlóan – felesége, részecskefizikus öccse, Frank Oppenheimer és az ő felesége, valamint számos barátja és munkatársa jóval aktívabb támogatója, azaz párttag volt, egészen addig, amíg ki nem ábrándultak), és mekkora szerepet játszott a sötét múlt abban, hogy a háború után egyre inkább a nemzetközi atomfelügyeletet szorgalmazó Oppenheimert meghurcolják és, bár kimondva a hazája iránti megkérdőjelezhetetlen hűségét, mégis nemzetbiztonsági kockázatként jellemezve, 1954-ben megvonják tőle az atomenergetikai bizottsági jogosultságait, majd 1963-ban részlegesen rehabilitálják a kormányzat kitüntetésével, az Enrico Fermi-díjjal.

Persze, mondhatnánk, mindez csupán adalék az atombomba születésének történetéhez, amelyet Nolan egy ragyogó ám sokszor elveszett elme, egy – a munkatársai leírása alapján – összetett és sokszor érthetetlen személyiség, a kellemetlen arroganciával, az előremutató intelligenciát helyzetfelismerési vaksággal, az álmodozást praktikummal, a tudatosságot érzéketlenséggel, a merészséget megszállotsággal vegyítő karakter portréján keresztül mesél el.

Oppenheimer (Cillian Murphy) Forrás: UIP

Csakhogy épp fordítva van. Nolan azt állítja, hogy Julius Robert Oppenheimer a 20. század történetének egyik legfontosabb személyisége volt, akinek hatalmas szerepe volt abban, hogy a világ olyan lett, amilyen. Természetesen főként az atombomba miatt, de Oppenheimer szerepkörét Nolan eleve a történelem sodrásában határozza meg, a legapróbb jelzésekkel is éreztetve, hogy a mások felfefedézése miatti izgatottság miként csap át külső kényszer szülte tenni akarásba, és ugyanígy, a szembesülés az eredménnyel hogyan késztette arra, hogy az atombéke tudományos szószólójává váljon (csatlakozva többek között a nukleáris láncreakció lehetőségét elsőként felismerő, és gyakorlatban megvalósító, az atomprogramot még 1939-ben Rooseveltnél kezdeményező, majd a németek kapitulációjától kezdve az atombomba bevetését ellenző Szilárd Leóhoz).

Az egyik ilyen apró, de annál fontosabb jelzés a filmben 1939. szeptember 1-jéhez kapcsolódik: Oppenheimer boldogan mutatja tanítványának, Hartland Snydernek, hogy az Amerikai Fizikai Társaság tudományos folyóiratának friss számában megjelent forradalmi tanulmányuk, amely Albert Einstein relativitáselméletéből kiindulva bizonyítja elméleti síkon a gravitációs összeomlást, azt az asztrofizikai folyamatot, amely során az összeroskadó csillag végeredményben minden anyagot elnyelő fekete lyukat hoz létre (sokak szerint ha Oppenheimer elég ideig él, ezért az azóta bizonyítást nyert elméletéért megkapta volna a Nobel-díjat). Csakhogy Oppenheimer örömét azonnal felülírja egy másik címlap, minden aznapi újság vezetőhíre: Lengyelország megtámadásával kitört a második világháború.

Túl azon, hogy Nolan egyetlen rövid jelenetben összekapcsolja két korábbi filmjét, az asztfofizikai érdeklődését összegző Csillagok közöttet a második világháborús eposz Dunkirkkel, egyetlen ecsetvonással felfesti a történelem sorsfordító pillanatát, amikor a háború eseményhorizontját nem törik át egyes tudományos felfedezések fénysugarai. Másfelől Oppenheimer (Cillian Murphy mindvégig brilliáns alakításában) legkésőbb ezen a ponton maga is afféle izzó csillagként lép elő, aki, állítja Nolan portréja, közel járt ahhoz, hogy összeomoljon saját belső, és a környező világ ellentmondásaitól.

Ráadásul a történelem széljárását hangsúlyozva Nolan rögtön dupla portrét rajzol az Oppenheimerben. A rengeteg fontos mellékszereplő közül kiemeli azt a (Robert Downey Jr. által pazarul életre keltett) Lewis Lichtenstein Strausst, aki 1947-ben a Princetoni Egyetem közelében működő tudományos központ megbízottjaként kérte fel az igazgatói posztra a számára a kezdetektől irigyelt és ellenszenves Oppenheimert, akivel később Strauss, már az atomenergia bizottság elnökeként került összetűzésbe a hidrogénbomba fejlesztését illetően, hogy aztán minden befolyását felhasználva elérje, hogy a fizikust ellehetetlenítsék – ám a meghurcolt, alaptalanul kémkedéssel vádolt Oppenheimer mögött felsorakozó tudományos élet képviselői végül a saját fegyverét fordították ellene az áhított kereskedelmi miniszteri poszt 1958-as szenátusi meghallhatásán, amikor a négy évvel korábbi, szűk körben megrendezett koncepciós eljárás, az Oppenheimer-ügy hátterét a szélesebb politikai nyilvánosság előtt felfedve világítottak rá, hogy Strauss szavahihetetlen, kicsinyes és egocentrikus ember.

Oppenheimer (Robert Downey Jr.) Forrás: UIP-Duna Film

A film már a kezdő képsorokban el is választja egymástól a "tudomány", és az azt a céljaira használó "hatalom" portréját: Oppenheimer távlatokat nem ismerő, színekben, hangokban és a legkülönbözőbb fizikai alakzatokban gazdag nyitójelenetére, Strauss fekete-fehér, és más hatáselemeket tekintve is korlázotott (de dramaturgiai feszültségeket bőven tartogató) képsorai következnek.

S hogy a kettéválasztás és összefonódás elkerülhetetlen folyamatait érzékeltesse, ugyanakkor kijelölje a történet két nagyobb fejezetét, Oppenheimer nyitányához a "hasadás", Strausséhoz a "fúzió" alcímeket, a magfizika – ezúttal történelemfilozófiai szempontból is pontos – két terminus technicusát rendeli. Persze, ha úgy tetszik, Nolan Strauss fekete-fehér portréját is Oppenheimer szemszögéből rajzolta meg, de ez a lényegen aligha változtat: Nolan filmjében legalább annyira fontos az atombomba létrehozásához szükséges hihetetlen szellemi teljesítmény, mint a bomba birtoklásával járó hatalom ábrázolása, amelyhez a tudomány segítette a döntéshozókat, de nem is lehetne másképp, érvel az Oppenheimer, elvégre a tudósok eleve a hatalom eszközei, és ez így természetes.

Oppenheimer Forrás: UIP-Duna Film

A tudomány felelősségét mélységében bemutató Oppenheimer végső soron nem veszi le a lelkiismeret terhét a rettenetes célokra is használható felfedezések gyakorlati megvalósításában résztvevő tudósok válláról, de az alkalmazás tevőleges felelősségét mégis nagyobb mértékben hárítja a politikai hatalom birtokosaira. A filmben, még az 1945. július 15-i Los Alamos-i próbarobbantás előtt kiderül (a filmben máskülönben a politika- és tudománytörténet szempontjai szerint is méltatlanul antipatikusnak és elvakultnak ábrázolt Teller Edének tulajdonítva a felvetést), hogy a tudósok nem tudták nulla százalékban meghatározni annak a lehetőségét, hogy egyetlen atomtöltet felrobbantásával a nukleáris láncreakció nem lobbantja lángra az egész világot.

S bár az atmoszférikus reakció nem következik be, J. Robert Oppenheimer szemszögéből nézve az eseményeket a hidegháborús, versenyszerűvé váló atomfegyverkezéssel bekövetkezett az a láncreakció, amely nem is annyira tudományos, sokkal inkább politikai természetű, de amelynek egy globális konfliktus esetén ugyanaz lehet a következménye: a világot lángba borítják, és atomjaira szaggatják a felhalmozott és egymásra irányított tömegpusztító fegyverek.

Benny Safdie mint Teller Ede az Oppenheimerben Forrás: UIP-Duna Film

És akkor még mindig csak ott tartunk, hogy ráébredünk, az Oppenheimer filmidejének nagy részét kitöltö Manhattan-terv bemutatása, illetve maga az atombomba korántsem a film csúcspontja, mert eltolódik a hangsúly a tudományról a hatalomra. De még csak nem is annak bemutatása, hogy a hatalom számára csak addig hasznos egy tudós (akiről már az 1930-as évek óta aktát vezetett az FBI, kommunista szimpátiája mégsem számított, amikor kinevezték a korszak legfontosabb kutatócsoportja irányítására, egyúttal egy szigorúan titkos kormányprogram élére), amíg a céljaik egyezőek, de abban a pillanatban, amikor hangot ad kétségeinek, és ezeket tudományos minőségében és az annak megfelelő alapossággal teszi, félreállítják, megkérdőjelezve lojalitását és lelkiismeretét.

Nolan már első filmjétől, a Követéstől kezdve szeret az idővonalakkal játszani. Tulajdonképpen minden filmje (leszámítva a Batman-trilógiát, de ott mindhárom részben kiemelt szerephez jut a mindent megváltoztató robbantás fenyegetése) nem csupán a nonlineáris narratívát tekintve mintegy Nolan központi témájává teszi az eseményfolyamatok észlelésének, azaz az idő fizikai és metafizikai paradoxonait (voltaképp a nolani dramaturgiai időjáték is ezek érzékeltetését célozza).

Oppenheimer (Emily Blunt és Cillian Murphy) Forrás: UIP-Duna Film

Nincs ez másképp az Oppenheimer esetében sem. Miközben a lenyűgöző IMAX-képhatásnak (operatőr: Hoyte van Hoytema) köszönhetően úgy tágul ki a kétdimenziós tér, hogy a néző úgy érezheti, ott áll a címszereplővel együtt az események sűrűjében és számára is kitágulnak a határok, Nolan a rá jellemző időjátékkal féltucatnyi történeti idősíkot váltogat, amellyel részben eléri, hogy a film Oppenheimer-szemszögű jelenetei végeredményben a kvantumfizikai örök jelenben játszódjanak, vagy legalábbis az itt és most érzetét keltsék.

De ami ennél sokkal fontosabb, és valójában ez az életrajzi adatokat és történelmi tényeket szükségszerűen sűrítő és összeolvasztó Oppenheimer valódi kísérletének tétje: Nolan minden rendelkezésére álló filmes eszközzel egy, a hírnevét a történeti pillanatnak is köszönhető elméleti fizikus portréján keresztül közelíti a kézzelfogható valóságot a megfoghatatlan, érzéki észlelésünkön túli jelenségekkel. Az Oppenheimer-történetet teljes spektrumon, de váltott idősíkokon keresztül ábrázolva köti össze Nolan a világegyetem anyagi természetét az emberi létezés metafizikai részével. Tudomány és érzelmek; atomok és identitás; az anyag mulandósága és örökkévalósága; idő és tér... és emlékezet.

Az Oppenheimer legalább annyit elmesél címszereplőjéről, mint amennyit magáról a filmet alkotó Christopher Nolanről, aki minden filmjével igyekszik megragagadni valamit az idő állandóságából és az ember önpusztító természetéből.