Mint tegnap írtuk, egy napra visszaköltözött a hippi-kultúra a Szigetre, pénteken pedig a rockzene is. Nem arról van szó persze, hogy újra felépült a Hammerworld sátor vagy a Slayer és a Megadeth váltotta volna egymást a nagyszínpadon, csupa olyan manapság divatos előadó érkezett a műfajból, amely hallatán a motorosdzsekis régimódi rockerek csak legyintenének, hogy ez nem is zene, de a stílus folyamatosan változik generációról generációra, így tegnap azt prezentálták, hol tart most, 2023-ban a műfaj.
Amikor Yungblud 2019-ben először lépett fel a Szigeten, érezni lehetett a levegőben, hogy most valami történik, egy olyan előadót láthatunk, aki újraértelmezi a pop-punk és a pop-rock műfaját és megállíthatatlanul tör a csúcsra. Az akkor még A38 névre hallgató sátorban olyan tömeg gyűlt össze, hogy valószínűleg a szervezők verték a fejüket a falba, amiért nem a nagyszínpadra szervezték a koncertet, a kora huszonéves hiperaktív srác lángok, füstgép és egyéb látványelemek nélkül olyan energiát árasztott, hogy még ugyanebben az évben, amikor egy baráti látogatás miatt Münchenbe kellett mennem, úgy időzítettem az utazást, hogy ott újra megnézhessem; és még az sem zavart, hogy a bőven teltházas koncert miatt vérre menő küzdelem volt jegyet szerezni.
Yungblud abba a korosztályba tartozik, amely a Blink-182 vagy a Good Charlotte zenéjén nőtt fel, de nyilvánvalóan rengeteg hip-hopot is hallgatott, a pop-punk és a rap úgy mosódik össze a dalaiban, mintha mindig is egy műfaj lett volna és Machine Gun Kelly mellett ő játszotta a legnagyobb szerepet abban, hogy az előbbi műfaj ismét a csúcsra törjön, a fiatalok tömegesen kezdjenek el újra Avril Lavigne-t vagy Green Dayt hallgatni.
A még mindig csupán huszonhat éves brit srác pedig azóta sem tudott hibázni, minden egyes dala egyből sláger lett és nem véletlen, hogy immáron főműsoridőben, a nagyszínpadon léphetett fel hatalmas tömeget vonzva, hiszen valószínűleg azok is élvezik a már-már agresszíven fülbemászó számait, akik egyik általa képviselt műfajt sem kedvelik. Az energiája pedig nem hagyott alább, a bő egy órás koncertet végigrohangálta és ugrálta olyan pogót és circle pitet gerjesztve, amilyet már nagyon régen nem látott a Sziget.
És nem lennénk meglepve, ha néhány éven belül Billie Eilish magasságába kerülne, ugyanis ő a két lábon járó Z-generáció: vállaltan hiperaktív személyiségzavar, előszeretettel érzékenyít az LMBTQ irányába és noha heteroszexuális, azért minden koncertjén puszit nyom a gitárosa szájára, elsősorban nem albumokban, hanem kislemezekben gondolkodik, a dalai állandó témája a depresszió és a szorongás, azaz a nyugati világban aligha van olyan magányos tinédzser, aki ne tudna azonosulni vele.
Érthetetlen a szervezők részéről, hogy amikor évről évre egyre kevesebb a rockzene, miként fordulhat elő az, hogy két hasonló műfajú és azonos közönséget megcélzó előadó átfedésben lép fel egymással, tegnap este azonban ez történt. A Yungblud után átérve az Ibis x ALL Európa Színpadhoz már javában zajlott a Stain The Canvas koncertje, az olasz banda zenéje leginkább jóval népszerűbb honfitársuk, a Maneskin stílusát idézi, csak jóval karcosabbak és keményebbek, egy metalcore elemekkel átitatott emo-punk bandáról van szó. És rendkívül fiatalok, nem derogál nekik egy apróbb színpadon fellépni relatív távol a központi helyszínektől, árasztják magukból a lelkesedést. A dalaik nem világmegváltóak, de tisztességes műfaji zenekar, megvan bennük a potenciál, hogy előbb-utóbb írnak egy olyan slágert, amellyel felkerülnek a térképre.
Utánuk még kényelmesen vissza lehetett érni a nagyszínpadhoz, hogy
megnézzük a világ legrosszabb zenekarát, ahogyan Corey Taylor, a Slipkont frontembere vélekedik róluk, szerinte az Imagine Dragons még a Nickelbacknél is rosszabb.
És szó, mi szó, az amerikai interneten talán egyetlen bandát sem gyűlölnek jobban, ennek számos oka lehet: egyrészt egy rendkívül konformista bandáról van szó, amelyet ha egy tinédzser elkezd bömböltetni otthon, akkor nem ripakodnak rá a szülei, sőt, az anyuka még tesz is egy-két tánclépést a jénai tál mosogatása közben, de nyilván sokaknak bántja a fülét, hogy rockzenekarnak nevezik, miközben vegytiszta popról vagy pop-rockról van szó. Másrészt annyi dalukat használták fel odaát reklámokban, hogy érthető módon sokan falra másznak tőlük.
Ők egyébként az egyetlen előadó az idei fesztiválon, akik négy kamionnyi cuccal érkeztek, ez alapján joggal vártuk, hogy ez lesz a leglátványosabb show is egyben, de fogalmunk sincs, mit cipeltek a rakodótérben. A háttérkivetítő tagadhatatlanul monumentális volt, a füstgépek is ütemesen működtek és bár pazarul festett a műsor, azért az állunk nem esett le.
Azonban el kell ismerni, hogy bár a slágereik rendkívül hatásvadászok, egyben valóban hatásosak is, mindezt primitív eszközökkel, könnyen énekelhető, szuperdallamos refrénekkel érik el, de legalább élőzene, az ilyesmit pedig manapság becsülni kell a Sziget nagyszínpadán.
Az est zárásaként visszatértünk az Ibis x ALL Európa Színpadhoz, ahol lényegében Yungblud kistesója lépett fel. A Call Me Karizma legalábbis épp úgy vegyíti az emót, a pop-punkot és a hip-hopot, mint az angol szupersztár, csak jóval depresszívebb a dalai hangulata, így egyelőre nem fenyegeti az a veszély, hogy a nagyszínpadon találja magát. A huszonéves előadó egy személyben képviseli az amerikai zeneipart, lenyűgöző látni, hogy odaát egy szinte nevesincs énekesnek is a kisujjában van a szakma, minden mozdulatából árad a profizmus, alapvetően is szeretem a Szigetet, de ha legalább a hasonló feltörekvő rockzenei produkcióknak egy külön helyszínt szánnának, még jobban imádnám és valószínűleg rendkívül olcsón visszacsábítanának számos hozzám hasonló boomert, aki még mindig ezt a stílust keresi a fesztiválon.
Viszont ma est jön a Sziget rossz szelleme, David Guetta rendez szégyentelen csapatást.