Sammi Cohen rendezésében, a teljes Sandler-család közreműködésével meglepően jó, könnyed és mégis tartalmas vígjáték született a kiskamaszkori szorongásról. A történet valójában végtelenül egyszerű (és már-már elcsépelt): adott egy 13-ik születésnapjára készülő lány, Stacy Friedman (Sunny Sandler), aki reménytelenül szerelmes az iskolai focicsapat sztárjába, és épp e fiú miatt kap hajba a legjobb barátnőjével, Lydiával (Samantha Lorraine), sértettségében és a fiú figyelmének megnyeréséért folytatott harcban hibát hibára halmoz, hogy végül a nagy napon rádöbbenjen, melyek az életben a valóban fontos értékek, és helyrehozza mindazt, amit korábban elrontott.
Cseppet sem mellékes, hogy a klasszikus felnövéstörténet egy amerikai kertvárosi, felső középosztálybeli reformzsidó közösségben játszódik, olyan emberek között – és olyan családban –, akik számára a vallás az identitásuk elválaszthatatlan része, de a dogmatizmus elvetése miatt (látszatra) egyre nő a szakadék a generációk életvitele között. Ebből fakad ugyanis a Friedman család valódi konfliktusa, amelyből aztán logikusan bomlik ki Stacy kamaszmizériája.
Egyáltalán nem fontos! Mármint talán neked, a többi öregnek és Istennek, meg ilyenek. De nekem csak a buli számít
– mondja a lány a vallási szertartást a mulatság mögé utasító szavak hallatán megdöbbent – szerepe és vér szerinti – apjának (Adam Sandler), amikor a családi kupaktanács előtt előadja, miféle táncos mulatságot képzelt el magának a 13-ik születésnapján, amikor a zsidó vallás szerint nagykorú (azaz a kötelezettségek alól felmentést nem élvező) tagjává válik közösségének. Nem véletlenül üvölt a lánnyal később az apja:
Egy templomban csókolózol? Tudod, ez mekkora tiszteletlenség? Valahányszor bemész a zsinagógába, megvallod a világnak és Istennek: Zsidó vagyok! És ide tartozom!
A családi értékek, a hagyomány és a hit kerül szembe tehát a felnőttlétet a szórakozás szabadságával azonosító kamaszképzelettel – hogy aztán az egyre sokasodó konfliktusok kirángassák a lányt a gyerekkorból, így a bát micvá végül vallási és lélektani értelemben is valóban a felnőtté válás első mérföldkövévé válik számára.
Abban persze semmi meglepő nincs, hogy a hitét valóban gyakorló, minden látszat ellenére mélyen konzervatív Adam Sandler olyan vígjátékhoz asszisztált, amelyben az értékválasztás kerül középpontba, ugyanis még a legidiótább komédiái zömében is kidomborodik a főhős pozitív fejlődéstörténete (vagy ha a fejlődéstörténet elmarad, akkor a megingathatatlan idiotizmus, némi túlzással, parsifali tisztasággal párosul). A Ne merészelj eljönni a bát micvámra esetében azonban a fejlődéstörténetet nem árnyékolja be sem erőltetett, sem alpári humor, mert bár a dialógusok nem mellőzik a szókimondó szövegeket, a helyzet- és jellemkomikum egyaránt a maga természetességéből fakadóan, a valódi értékeket kiemelve jelenik meg.
Ez az intelligencia persze eleve az alapmű (és az abból Alison Peck által csiszolt forgatókönyv) sajátja – de a természetességhez sokat hozzátett az, hogy producerként Sandler beprotezsálta a filmbe a teljes családját (a két lányát alakító, valószínűleg fényes karrier előtt álló Sunny és Sadie Sandlert, valamint a legjobb barátnő anyját alakító Jackie Sandlert), így a lányaival való közös jelenetek minden szava és gesztusa a magától értetődő hitelességgel hat (és kiváló választás volt a családanyát alakító Idina Menzel, akivel Sandler már a Csiszolatlan gyémántban is remekül összeillett).
A Ne merészelj eljönni a bát micvámra a jelenlegi netflixes vígjáték-kínálat kiemelkedő darabja, amely a felhőtlen szórakozás leple alatt érint komoly témákat. Nem tolakodóan, épp csak azok természetességében.