Egy MMA-harcos végigvert egy egész német várost

Vágólapra másolva!

A Netflixet sosem érhette az a vád, hogy ne lenne tele tartalommal. A minőség már más kérdés, de aki egy este valami könnyed levezető reményében böngészget a platformon, az jó eséllyel nem csalódik, a streamingóriás ugyanis továbbra is ontja a saját gyártású filmeket. Most az európai régióból, azon belül Németországból csemegézhetnek a vállalkozó szelleműek a 60 perc képében.

Péter Zsombor

Vágólapra másolva!

akciófilm alvilági Netflix harcművészeti film

Octavio (Emilio Sakraya) MMA-harcos és pénzre van szüksége, így kulcsfontosságú, hogy következő összecsapását megnyerje. A probléma, hogy a harc pont a kislánya születésnapjára esik, és exfelesége már így is el akarja venni hősünktől a felügyeleti jogot. Octa kénytelen versenyt futni az idővel, ám sokan nem néznék jó szemmel, ha lemondaná a bunyót.

Ha valaki azt mondja, hogy „ez egy Netflix-film", az ember akaratlanul is kialakít magában egy nem túl pozitív képet. Holott nem volt ez mindig így, az első általuk forgalmazott alkotás például a remek Hontalan fenevadak volt, sorozatos fronton pedig a Kártyavárral hívták fel magukra a figyelmet.

Tény, hogy évente egy-egy gyöngyszemet kitermelnek, de mára sokkal inkább az olyan tucattermékek jellemzik őket, mint amilyen a 60 perc. Oliver Kienle rendezése ugyanis tökéletesen beleillik a már említett Netflix-filmhalmazba. A sablonos történet oka érthető is, hiszen egyértelmű, hogy nem a nagy sztorival akarják megvenni a nézőket. Sokkal inkább a tempóval és akciókkal, amely az idővel való játék miatt akár a szintén német, A lé meg a Lola afféle újraértelmezése is lehet. A különbség annyi, hogy míg Tom Tykwer 1998-as mozija kreatívan nyúlt ezekhez az elemekhez, addig a 60 perc meg sem próbál autentikus lenni. A felvezetés korrekt, de a szülinapra siető, mindenen stresszelő és agresszív Octa nem a legszimpatikusabb főhős. Hiába próbálták meg azzá tenni, elvégre mindent a lányáért tesz, annyira elcsépelt a konfliktus, hogy csak unottan legyintünk rá.

Sokkal frappánsabb lett volna kihagyni a családi szálat, és egy másféle okot találni, ami menekülésre kényszeríti a bunyóst.

Ahogy bonyolítják a cselekményt és behozzák a kétes alakokat, illegális fogadást, bundázást, sokkal jobban működik az összkép, az alvilági közeg jóval inkább ideillő, mintsem a milliószor látott, giccses szülinapra rohanás. Octa Grál-lovagnak való beállítása is több sebből érzik, hiába próbálják meg feddhetetlennek beállítani. A szűk másfél órás játékidő nem hosszú, mindig történik valami, de nagyon hamar kiismerhetővé válik a 60 perc stílusa.

Folyamatosan ismétlődnek a verekedős, rohanós, majd beszélgetős részek, ami már az első harmadban repetitívvé teszi a látottakat. Látszatkonfliktusokat erőltetnek többnyire átgondolatlanul, megalapozott következmények nélkül, miközben trendi tánczene szól.

Az ellenfelek nemkülönben furcsán működnek, aki az egyik jelenetben még kiállni sem mert hőseinkkel, az a másikban már edzett MMA-harcosokat küld padlóra játszi könnyedséggel. Az akciók ettől függetlenül mentik a menthetőt, semmi olyan nincs, amit ne láttunk volna korábban, de kétségtelenül akadnak emlékezetes harcok, úgymint a szórakozóhelyes kézitusa. A zárás igyekszik roppant drámai lenni, ám inkább egy homlokráncolást eredményez tényleges érzelmek helyett.

A 60 perc minden tekintetben megfelel a modern streaminges kínálat kritériumainak, nem feltétlenül jó értelemben.

Aki arra vágyik, hogy valami menjen, miközben a nap fáradalmait kipiheni és a film nem igényel sok figyelmet, pláne gondolkodást, az jól szórakozhat rajta. Más esetben sokkal kellemesebben is el lehet tölteni másfél órát.

Nem fájdalmasan ostoba vagy röhejesen kínos film, de lehet, hogy akkor több nyomot hagyott volna maga után. Így marad egy minden egyediséget nélkülöző, unásig ismert langyos limonádé, amit a zárójelenet pillanatában el is felejtünk.