A három testőr sem véd meg az unalomtól

A három testőr: Milady

Hiába minden, valamiféle csodának kellene történnie, hogy képes legyen korunk nyugat-európai filmgyártása egy tisztességes kalandfilmmel előállni. Akármennyire ígéretes kamaszkorunk regényének, Alexandre Dumas A három testőrének filmes adaptációja, sem az első rész (A három testőr: D’Artagnan), sem a most moziba kerülő második (A három testőr: Milady) nem felel meg a várakozásoknak.

A mai napig nem vesztette érvényét az “egy mindenkiért, mindenki egyért” igazsága, bár ma már inkább a filmekből tanulja meg az új generáció, miről is szól ez valójában. 

Elsősorban a barátságról szól, arról, hogy bajban ismerszik meg a jóbarát, mert ha baj van, ha az ember fia kalamajkába keveredik, leginkább csak a barátaira számíthat. 

Legalábbis ezt tanította kamaszkorunk egyik legfontosabb regénye, és nagyon reméljük, hogy olyan világot építünk, amelyben még mindig az egyik legfontosabb érték a barátság. Aztán arról is szól ez a szállóigévé lett idézet, hogy vannak olyan magasabb rendű értékek, mint például a hazaszeretet, valamint a nők tisztelete, védelme, amelyek nem megkérdőjelezhetők. Bár az utóbbi esetében ez sokszor nem is olyan egyszerű, gondoljunk mindjárt arra, mennyi ármánykodás fűződik A három testőrben Milady nevéhez.

A három testőr: Milady (Eva Green)
Fotó: BEN KING PHOTOGRAPHER / Fórum Hungary

Martin Bourboulon rendezte A három testőr legújabb feldolgozását, aki azt gondolja, hogy elegendő, ha rángatják az operatőrök a kamerát a csatajeleneteknél, mert ez egyrészt nagyon modernnek tűnik, másrészt dinamikát is ad a jelenetnek, harmadrészt meg van benne valami laza művészi önmegvalósítás. Szomorúan ki kell jelentenünk, hogy nincsen. Nem dinamikus, hanem zavaró, nem modern, hanem idegesítő, nem művészi, hanem művészieskedő. Már kifejezetten szorongunk, amikor újra csatajelenet következik, mert egyáltalán nem szeretnénk látni ezt a rángatózó kameramozgást, ami mind az első, mind a második részben a legváratlanabb pillanatokban csap le a nézőkre.
 

Aztán az is a baj ezzel a legújabb filmes feldolgozással, hogy nem veszi komolyan a regény erényeit, és annyira idegesítően egyszerűek a párbeszédek, hogy az ember sokszor nem bírja ki röhögés nélkül. Pedig nem vígjátékról van szó. Ami a színészi játékot illeti, sztárparádé ide vagy oda, mindenki téblábol ebben a filmben és a szereplők zöme amolyan papírmasé figura.

A három testőr: Milady
Fotó: BEN KING PHOTOGRAPHER / Fórum Hungary

Pedig például Vincent Cassel (Athos) és Romain Duris (Aramis) igazán szórakoztatóvá tehette volna ezt a filmet, ha engedi a rendező egy kicsit játszani őket, ha felszabadultan, örömmel parádézhattak volna a szerepükben. De a D’Artagnant alakító Francois Civil motivációit sem igazán értjük meg a második részből, pedig a regényben valódi szenvedést él át két nő között vergődve, arról már nem is beszélve, hogy A három testőr egyik legérdekesebb és legokosabb szereplőjéről van szó, itt viszont már annak is örülünk, ha képes rendesen megülni a lovat. Pio Marmai Porthosként pedig szinte semmit nem csinál a második részben, de annyira jellegtelen, hogy nem is hiányzik. Az viszont szinte már vérlázító, hogy mindenféle kvóta miatt beleírtak egy új fekete szereplőt a sztoriba, de valljuk be, hogy ezen már meg sem lepődik az ember. A második részben a címszereplő Miladyt alakító Eva Green azért kapott némi teret a játékra, őt még a kamera is szerette – az mindig látszódik, ha egy operatőrt el tud varázsolni egy színésznő szépsége –, de azért mindez nem igazán elegendő ahhoz, hogy élvezetes film szülessen.
 

Ráadásul erős mezőnyben indult ez az alkotás, mert aki látta Richard Lester 1974-es feldolgozását, amelyben Michael York volt D’Artagnan és Faye Dunaway Milady, az biztosan igencsak magasra rakta a lécet. Ott ugyanis látszódott, hogy a színészek élvezik a játékot, ott átjött, milyen értékeket akar közvetíteni a regény, arról nem is beszélve, hogy akkor még nem a robbantgatás volt divatban, hanem a kardpárbaj, amelyet kifejezetten szórakoztatóan tudtak előadni.

 A mostani feldolgozásnak ez a legfőbb a baja. Hogy nincsenek benne szórakoztató kardpárbajok. Mert ugye Dumas világa egyrészt arról szólt, hogy a férfiak a kardforgatás során mutatták meg, mennyit érnek, másrészt, ha a kort ábrázoló irodalmi hagyományt figyelembe vesszük, akkor a szellemes párbeszédek alapkövetelménynek számítottak. Másként szólva, Richard Lester filmje olyan volt, mintha tavasszal kinyitnánk az ablakot, és a hűs tavaszi szellő átjárná a szobát, ez a film meg olyan, mint amikor bejön a füst az ablakon és köhögnünk kell tőle. Kár érte. Márcsak azért is, mert a fiatalabb generáció nagy része nem olvasni fogja A három testőrt, hanem megnézi. Ezt a feldolgozást teljesen feleslegesen.

Sommásan: 4/10.