Úgy tűnik, Adam Sandler valamiféle egyedi szerződést köthetett a Netflix-szel, ugyanis ha az elmúlt évek sormintáját nézzük, minden egyes tőle megszokott olyan gagyi vígjátékra, mint a Gyagyás gyilkosságok 1-2, jut egy fajsúlyosabb dráma, amelyben a színészi kvalitásait is megmutathatja: a Csiszolatlan gyémánt például egyenesen zseniális volt, ha nem vállalt volna el évtizedeken keresztül mindenféle, a szakma megvetését kiváltó gagyit, akkor valószínűleg Oscar-jelölést is kapott volna érte, de egészen a korrekt volt a szintén a streaming-szolgáltatón debütál Mindent egy lapra című sportfilm is. És úgy fest, a Netflix a Leó című borzalmas családi animációs vígjáték után ismét megengedte neki, hogy egy jóval szűkebb közönséget megszólító produkcióval, Az űrhajós-sal álljon elő.
A Jaroslav Kalfar regényéből készült filmben a sztár ezúttal egy asztronautát alakít, akinek az a küldetése, hogy a Vénuszon túl valami különös csillagport megvizsgáljon és miközben egyedül tölti a napjait a végtelen magányban, a felesége el akar válni tőle. Utóbbit a földi irányítás nem engedi, hogy tudtára jusson, hiszen nem tenne jót a feladatnak, ha az amúgy is szélsőséges mentális állapotot igénylő feladatot veszélyeztetné az információ, de csak-csak feltűnik a férfinak, hogy képtelen elérni videóhívásokkal a nőt. Aztán hirtelen nem várt társasága akad az űrhajón, amikor megjelenik egy földönkívüli óriáspók a fedélzeten. És ekkora egy percig azt hihetjük, horrorról van szó, a főszereplő rögtön Chemotox után is nyúl, mint azt mindannyian tennénk, vagyis pontosabban belső tisztítást rendel el, de ez mit sem árt a kreatúrának, végül pedig különös barátság alakul ki közöttük. Az intelligens, az emberi beszédet és kultúrát ismerő lényről kiderül, ő is egyedül sodródik a kozmoszban, és olyannyira bölcsen látja a világot és az életet, mint egy megvilágosodott szerzetes.
Nem véletlen, hogy a film szélsőségesen megosztotta a közönséget: aki előzetes ismeretek nélkül, Adam Sandler nevét meglátva abban reménykedett, hogy egy szokásos alpári vígjátékot láthat majd tőle, az alaposan csalódhatott, Az űrhajósban egyetlen poén sem hangzik el.
Leszámítva azokat a szatirikus képsorokat, amelyekben a címszereplőt arra kényszerítik, hogy a missziót támogató szponzoroknak különböző reklámszövegeket mondjon fel. És, akik a szinopszis alapján egy csupa nagybetűs sci-fi-kalandot vártak, szintén pórul jártak: a játékidő nagy részében a a hősünk és a földönkívüli közötti egzisztenciális, létfilozófia kérdéseket boncolgató dialógusok váltják egymást.
És ezek a párbeszédek bár nem hatolnak olyan mélyre, mint például Tarkovszkij Solaris-ában, néha rezeg a léc a blöff és a valóban kiérlelt művészi vízió között, de tagadhatatlanul számos értékes gondolat elhangzik, miközben a film a furcsa stílusával és hangulatával hipnotizálja az erre fogékony nézőt.
És fontos megjegyezni azt is, hogy nem egy szélhámos áll a produkció mögött, hanem Johan Renck, aki a Csernobil című sorozatot is rendezte, Adam Sandlerről pedig újfent kiderül, hogy kiváló drámai színész, akár a jelenkor Dustin Hoffmanjává is válhatott volna, hanem váltja újra és újra aprópénzre – vagyis pontosabban nagyon is vastag dollárkötegekre – a tehetségét tucatnyi ordenáré vígjátékkal.
Rengetegszer szidjuk joggal a Netflixet, amiért sorozatban gyártják a középszerű vagy egyenesen gagyi filmeket és sorozatokat és sokszor jól érezhető, hogy a politikai propaganda a legfontosabb célkitűzésük, de néha kijár nekik a dicséret. Adam Sandler neve ide, vagy oda, valószínűleg nincs egyetlen olyan hollywoodi stúdió sem, amelyik erre a tényleg szűk réteget megszólító, nagyon nem konvencionális sci-fire sok tíz millió dollárt megszavazott volna.