Bár mindjárt a film elején a dzsungelben való menetelés közben az egyik keménykedő katona nagymonológjában végighallgathatják a nézők, hogyha beüt a baj, akkor semmilyen technikai segítségre nem lehet igazán számítani, csak arra, hogy a katona képes-e a közelharcban győzedelmeskedni, a film szépen rácáfol az elkeseredett mondatokra. A Maga a pokol egyrészt annyira izgalmasra sikeredett, hogy tanítani kellene azokat a dramaturgiai trükköket, amelyek révén ezt elérik az alkotók, elsősorban a rendező, William Eubank, másrészt a film minden percében arról szól, hogy megváltozott a modernkori háborúk világa.
Újdonságot hozott a filmtörténetbe Russel Crowe által alakított, kissé mániákus drónpilóta, aki egy kényelmes fotelben ücsörögve gondoskodik egy katonai bevetés támogatásáról. Mint minden komolyabb háborús filmben, itt is megy a keménykedés és a viccelődés. A keménykedős, kakaskodós szövegek funkciója, hogy növeljék az adrenalint, a vicces beszólások pedig a már elviselhetetlen feszültséget tudják jótékonyan oldani. Ebben a filmben mindkettőből van bőven.
Egy elrontott bevetést látunk a Fülöp-szigetek dzsungelében, amely után 48 óra áll a drónpilóta rendelkezésére, hogy levezényelje a mentőakciót. Russel Crowe ismét bebizonyította színészi nagyságát, nem játssza túl a szerepét, viszont elhisszük neki, hogy egy ismeretlen dzsungelben tébláboló katonának képes a konkrét légi fegyveres segítség mellett lelki támogatást is nyújtani. Az ugyanis sokkal nehezebbnek tűnik, mint gondolnánk. Történetekkel szóval tartani a katonát, miközben erőltetett menetben járja a dzsungelt, sokkal nehezebb feladat – derül ki a filmből – mint gondolná a néző.
A Maga a pokol nemcsak a témája miatt tűnik ki a tucat filmek sorából, hanem azért is, mert a háborús akciójeleneteken túl, azt is bemutatja, milyen harcokat kell megvívnia egy katonának a saját alakulatán belül. Például azért, hogy meccsnézés közben legyen aki felvegye a telefont, és nemcsak azért, mert a drónpilótának éppen szül a felesége és szeretné tudni a fejleményeket, ha már a hirtelen elindult szülésen a bevetés támogatása miatt nem lehet ott, hanem azért is, mert még az is elképzelhető, hogy azon a telefonon érkezik hívás a bevetésben eltűnt katonáktól.
Russel Crowe-nak nincsen könnyű dolga abban a tekintetben, hogy egy olyan drónpilótát mutat be, akit nehéz elviselni mániákus szokásai miatt, másrészt valószínűleg összefügg a mániákus pontossága és precízsége azzal, hogy tehetséges navigátor, jó katona. Érdekes látni, ahogyan küzd azért, hogy kivívja katonatársai figyelmét. A színésznek azt kell eljátszania, hogy a pilóta képtelen elérni, hogy megértesse társaival, fontos neki, hogy beszélni tudjon a feleségével, aki éppen szül, vagyis szóljanak neki, ha csöng a telefon, másként szólva, nem igazán beszéli a katonatársai nyelvét, másrészről viszont azt látjuk, milyen gördülékenyen tud kommunikálni a bajba jutott katonával, szinte játszi könnyedséggel képes a lelkére beszélni, pontosan érzi, mikor kell megértőnek és mikor kell keménynek lennie. Ezt a kettősséget nem könnyű hitelesen előadni, Russel Crowe maximálisan teljesítette a feladatot.
Bár egy olyan filmről van szó, amelynek a cselekménye nem tűnik túl bonyolultnak, mégis egészen elképesztően izgalmas szinte minden perce. Nemcsak a jó öreg párhuzamos montázs működik jól, ha jó kezekbe kerül, de az utolsó pillanatban érkezés is el tudja érni a hatását. Főleg akkor, ha élet-halál kérdése.
Sommásan: 8/10