Brigantyk takaréklángon

A The Ministry of Ungentlemanly Warfare sokszor látott James Bond parafrázis.

Guy Ritchie karrierje látott már szebb napokat. Mozifilmjei jobbára decensek, mégis sorra buknak a kasszáknál, átlag feletti minőséget pedig a közelmúltban egyedül a Netflixes Úriemberek sorozattal tudott hozni, mely a saját, 2019-es alkotásának továbbgondolása. A hosszú című The Ministry of Ungentlemanly Warfare előzetesen ígéretesnek tűnt, de sajnos a végeredményt látva egyre biztosabbnak érződik, hogy Ritchie-nek visszább kéne vennie a sztahanovista munkatempóból.

A második világháború közepén járunk, Németország sanyargatja Nagy-Britanniát, a helyzet reménytelennek tűnik. Churchill (Rory Kinnear) elkeseredettségében felbérli a kétes hírnevű, önfejű Gus March-Phillipset (Henry Cavill), hogy csapatával süllyesszen el egy náci tengeralattjárót, illetve semmisítsék meg a muníciót szállító hajókat, természetesen teljes titokban, a brit vezérkar tudta nélkül. Öngyilkos küldetés, de hőseinket ezek a pillanatok éltetik.

Guy Ritchie új filmjében hiába a világháborús közeg, egy pillanatra sem hihető, hogy abban a korszakban járunk.
Fotó: Daniel Smith / Lionsgate 

A sztori nem árul zsákbamacskát, egy szimpla, könnyed akciófilmre asszociálhatunk és nem is állunk messze az igazságtól. Ritchie annyival fűszerezi meg a konfliktust, hogy Gus brigádja mellett két kémet is látunk ténykedni, akik előkészítik a terepet a küldetéshez. Tudniillik a célpontok egy Fernando Po nevű sziget kikötőjében találhatók, ahol szemmel kell tartani az állomáson tartózkodó katonákat, élükön a kegyetlen SS-tiszttel, Heinrich Luhrral (Til Schweiger). 

Az író-rendezőre jellemző elemelt stílus körbelengi a filmet, így nem árt a helyén kezelni a „megtörtént események alapján” szlogent. Ezt lehet játékosan adaptálni úgy, hogy ne essen csorba az élményen, s bár nem veszi magát véresen komolyan, nehéz bárminemű történelmi hitelességet felfedezni a képsorok közt. 

A The Ministry… már koncepcionálisan megbicsaklik, ugyanis hiába a világháborús közeg, egy pillanatra sem hihető, hogy abban a korszakban járunk. Mindenki túl szép, túl fess, a kosztümök, frizurák, smink meg sem próbálják azt a látszatot kelteni, hogy 80 évvel korábban járunk.

Itt beöltözött, tökéletes küllemű színészek pózolnak és teszik, amit kell. Lehet azzal példálózni, hogy a cél a laza szórakoztatás, de akkor ne akarják elhitetni az emberrel, hogy amit lát, az egykoron hasonló körülmények közt megtörtént. 

Szintén kilóg a lóláb a történetszálak közti kontrasztnál. A kémek ügyködése sokkal feszültebb, érdekesebb és izgalmasabb, holott a film nem róluk kéne, hogy szóljon. Ezzel szemben Gus kompániája csak egy halászhajón leledzik, nem kell csinálniuk semmit, mert rádión minden információt megkapnak. Az ő szerepük kimerül annyiban, hogy időnként kikötnek és módszeresen kiirtják az útjukba botló nácikat. Karaktereiknek nincs mélyebb jelleme, kimerülnek a nehézfiú, a robbantós, a tervező, a matróz és a sármos főnök titulusokban. 

Olyan érzés kerítheti hatalmába a nézőt, mintha a Becstelen Brigantykat nézné, csak jóval felszínesebb, kommerszebb kivitelben. Nem véletlen a párhuzam, az egyik jelenet konkrétan felhasználja Quentin Tarantino művének egy fordulatát, nyilván sokkal didaktikusabban, esetlenül átemelve.

Ezek alapján arra lehet következtetni, hogy a The Ministry… sajnos pocsék lett, de ezt túlzás lenne állítani. Ritchie van annyira biztos kezű, profi direktor, hogy rutinból lehozza a filmet. A cselekmény ritmusa, a szálak keverése, a komplett akció kivitelezése, ha nem is tartogat meglepetéseket, képes lekötni, kirántani a szürke hétköznapokból és van, hogy olykor ennyi elég egy kellemesen eltöltött két órához.

Aki szimplán egy korrekt szórakozásra vágyik mindennemű tét nélkül, az megtalálhatja a számítását ebben a kalandban, ám ennél többre nem érdemes számítani Guy Ritchie új művétől. 

Sokszor látott James Bond parafrázis felemás arányérzékkel, identitászavaros stílusgyakorlatként elmesélve. Nem igazán lehet rossznak bélyegezni, de néha a jellegtelenség nagyobb bűn a gyenge színvonalnál.

Ritchie-nek nem ártana némi alkotói szabadságot kivennie, hogy visszatérjen a kreativitása, mert így végérvényesen bele fog ragadni a tisztes iparosok mocsarába, ami bár a bankszámlájának kedvez, a művészi ambícióinak kevésbé.