A szakadék széléről hoz vissza embereket egy rocksztár

Vágólapra másolva!

A romantikus komédiák alkotói sok esetben az élet legnehezebb problémáiról beszélnek filmjeikben, de a hangnemük nem drámai, sokkal inkább tragikomikus, néha melankolikus, ám ezek az alkotások azt sugallják, hogy mindig van megoldás, soha nem késő. Ilyen film a Kapj el, ha zuhanok is, amely nem véletlenül vezette hosszú ideig a Netflix top 10-es listáját.

Csejk Miklós

Vágólapra másolva!

körzeti orvos apaság Rocksztár

A Kapj el, ha zuhanok úgy kezdődik, hogy egy rocksztár (Harry Connick Jr. alakítja) a festői ciprusi tengerpartra költözik, ahol megvásárol egy sziklán álló házat. A nyugalma egészen addig tart, amíg nem jön egy ember, aki némi hezitálás után leugrik a szikláról. A megrázó élményt aztán csak fokozza az információ, amely szerint ez itt bevett szokás, ezen a vidéken, aki öngyilkos akar lenni, az erről a szikláról ugrik a mélybe. A történet onnantól kezd izgalmas lenni, amikor a kiégett rocksztár nem úgy dönt, hogy veszi a nyúlcipőt, majd olyan messzire menekül, amilyen messzire csak tud, hanem úgy, hogy helyre teszi a dolgokat. Amikor valaki a sziklához közelít, elkergeti, majd egy kerítés megépítésébe kezd, amely elzárja a leugrás lehetőségét, bár azért tegyük azt is hozzá, hogy a csodálatos kilátást is a tengerre.

A Kapj el, ha zuhanok könnyed hangnemben szól kőkemény témákról

A cím is erre utal, zuhanó embereket kell elkapnia a zenésznek, de hamar kiderül, hogy neki is szüksége lenne némi lelki támaszra, ám az is igaz, hogy az, aki tudja, mi a valódi lelki szenvedés, készségesebben segít embertársain. A kerítés nehezen készül, viszont kiderül, hogy élete nagy szerelme, aki hirtelen és magyarázat nélkül tűnt el az életéből, ugyanitt él, körzeti orvos, van egy lánya, aki szintén zenész, ráadásul a tehetségnek sincsen hiányában.

Az alkotás sok fordulata kiszámítható, ám a hasonló jellegű filmekhez képest, sokkal több erénnyel bír. Az egyik, hogy hitelesek a színészi játékok, ráadásul, a forgatókönyv is életszerű, a párbeszédek sem nyögvenyelősek, az operatőr pedig nem kevés alkalommal örvendezteti meg a nézőket a ciprusi tengerpart látképével, vagy éppen egy-egy hangulatos kisváros pezsgő életét is képes úgy fényképezni, hogy a nézők arcára mosolyt csal a látvány.

Az megint csak más kérdés, hogy amint megjelennek a szereplők a képernyőn, szinte azonnal összeáll a kép, itt a főhős nem a rocksztárok zűrös életének megpróbáltatásait fogja kipihenni, hanem szembe kell néznie azzal, hogy van egy lánya, aki nélküle nőtt fel. A konfliktus gerincét az adja, hogy még csak lehetősége sem volt a zenésznek jobb emberré válnia, mert az immár felnőtt korba lépett lányáról ezidáig mit sem tudott.

A film úgy működik, mint Csehov drámái, az igazi konfliktus víz alatti áramlásként hömpölyög, a szereplők bár beszélnek róla, de igazán megbeszélni nem tudják a dolgaikat. A nézőknek pedig igazi meglepetésnek hat, hogy az aki a legnagyobb bajt, erkölcsi problémát okozta, nem a híres zenész, hanem az őt és a saját lányát is becsapó doktornő.

A történet érdekes fordulata, hogy Agni Scott által igazán természetesen és hitelesen alakított körzeti orvosnőnek azzal kell szembesülnie, hogy élete második szakaszában teljesen elmagányosodott. Nem sikerült családot alapítania, lánya pedig, miután megtudta, hogy még csak lehetőséget sem adott az apjának arra, hogy a felnevelésében részt vegyen, nem hajlandó szóba állni vele. Bár a film alkotói azt kívánják erősíteni, hogy soha nem késő, a nézők jól érzik, hogy a múltban olyan helyrehozhatatlan bűnt követett el a nő, amely soha, semmilyen körülmények között nem megengedhető. A film erénye, hogy mindezt nem didaktikusan, nem nehézkesen, hanem könnyedebb stílusban tárja a nézők elé.

A film végén pedig mélyebb értelmet is nyer egy öngyilkosságra készülő (a zenész szikláján álldogáló) fiatal lány megmentése, aki azért akarta magát a mélybe vetni, mert azt gondolta, hogy az apja soha nem bocsátja meg neki, hogy teherbe esett. A zenész nemcsak menedéket ad a lánynak a szülés előtti napokra, de beszél az apjával is, elrendezi a dolgokat, és még a szülés után is meglátogatja a családot, akik a barátai lesznek. Családteremtés és nem a családok szétzilálása az emberek létfeladata – sugallja a film –, amelynek az utolsó fél órája szépen bemutatja, hogy mind a zenésznek, mind a doktornőnek magába kell néznie ahhoz, hogy életük hátralévő részében a lélekrombolás helyett fényt és lángot teremtsenek maguk körül.
Sommásan: 7/10