Mesterséges intelligencia a moziban: fantazmagóriák és valódi veszélyek

Terminátor - A halálosztó (Arnold Schwarzenegger)

Mesterséges intelligenciának (AI – az angol artificial intelligence-ből) egy gép, program vagy mesterségesen létrehozott "tudat" által megnyilvánuló intelligenciát nevezzük. Leegyszerűsítve a gondolkodó gépet, ami lehet akár egy olyan csúcskomputer is, mint a Deep Blue, amely 1997. május 3-án történelmi győzelmet aratott a világ akkor legjobb sakkozója, Garri Kaszparov ellen. A sci-fi írók és a filmesek régóta feszegetik a mesterséges intelligencia. annak kutatói számára mai napig megválaszolatlan kérdését: az ember által betáplált intelligencia mikortól ébredhet önálló akaratra, illetve, az okosság mellett felfedezhető-e majd érzelem és erkölcsi érzék is a gondolkodó gépekben. 

"Azt javaslom megfontolásra, hogy tudnak-e a gépek gondolkodni?" – tette fel az akkoriban még provokatívnak számító kérdést a ma már a mesterséges intelligencia egyik első elméleti megalapozójaként számon tartott Alan Turing angol matematikus, a modern számítógép-tudomány egyik atyja 1950-es, Computing Machinery and Intelligence című gondolatébresztő cikkében.

Mesterséges intelligencia a moziban: Metropolis
Fotó: Mokép

Érdemes megemlíteni, hogy a mesterséges intelligencia korántsem 20. századi találmány, története három évezredre vezet vissza, az ókori Görögországba. Ugyanis jóval a technológia lehetőségek előtt, Hésziodosz és Homérosz ókori görög költők munkáiban megjelentek már a mesterséges intelligencia, a robotok és az önmozgó tárgyak témái. De az AI a sci-fi irodalomban is már korán, 1872-ben megjelent: Samuel Butler Erewhon című regényében elsőként foglalkozott az emberhez hasonló intelligenciával rendelkező gépekkel. Ami pedig a filmeket illeti, Fritz Lang híres, a későbbi sci-fik látványvilágára és filozofikus szemléletére egyaránt nagy hatást gyakorló 1927-es némafilmje, a Metropolis is szerepeltet egy nem csak külsejében, de viselkedésében is emberszerű robotot.

Az AI-kutatásnak végül nem csak fantasztikus, filozofikus, de gyakorlati tudományos irányt mutató Turing (egyben háborús hős: ő törte fel a második világháború alatt a németek titkosító berendezését, az Enigmát) 1950-es cikkében úgy vélte, ha egy számítógép segítségével végzett (tehát "vakon" szimulált) beszélgetésben 5 perc után sem képes eldönteni a "bíráló", hogy aki válaszol neki, az gép, vagy ember, akkor a gép sikerrel teljesítette a tesztet, azaz gondolkodó gépről beszélhetünk.

Az 1954-ben meghalt Turing elbizakodottan úgy vélte, legkésőbb 2000-re lehetségessé válik egy olyan program megalkotása, amelynél öt perc „beszélgetés" után az átlagos felhasználó már csak 70 százalékos eséllyel lesz képes különbséget tenni a neki válaszoló ember és gép között.

Az ún. Turing-teszt sok, az AI kutatásával foglalkozó szakember szerint alkalmatlan a gépi intelligencia mérésére, mert például a „párbeszéd szimulálása" csak kevéssé tekinthető az intelligencia jelének. 2014. június 7-én – Turing halálának 60. évfordulóján – például a Eugene Goostman nevű beszélgetőprogram is csak 33 százalékos arányban tudta meggyőzni a kísérletben résztvevő felhasználókat arról, hogy "ő" egy 13 éves gyerek, és ezt is csak úgy, hogy a londoni, angol nyelvű kísérlet irányítói azt mondták: a megjelenített karakter egy ukrajnai fiú, akinek nyelvi nehézségei vannak, azaz hazugsággal próbálták elfedni a gép kommunikációs hibáit.

Szárnyas fejvadász: az 1982-es sci-fiben a Turing-teszt továbbgondolásából született eljárással, a Voight-Kampff teszttel próbálták kiszűrni a replikánsnak nevezett emberszerű robotokat 
Fotó: Warner Bros

Bár a Turing-tesztet eddig egyelőre egyetlen gép sem tudta teljesíteni, 1950 óta a gondolkodó gépek a sci-fi regények és filmek kötelező elemeivé váltak. Sőt, a Turing-teszt maga is számos műben szerepel, így például megihlette az egyik legnagyobb hatású amerikai sci-fi írót, Philip K. Dick-et is, aki 1968-ban megjelent, Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? című, 2019-ben játszódó regényében – ebből készítette Ridley Scott 1982-es, Szárnyas fejvadász című, a Magyar Filmadatbázis AI-toplistáján második helyen álló sci-fi klasszikusát – is alkalmazta a Turing-teszt egy változatát. Csakhogy a hosszú kérdések sorából álló ún. Voight-Kampff teszt az intelligencia helyett az érzelmeket méri, hogy kiszűrje az emberektől külsőre megkülönböztethetetlen mesterséges embereket, az úgy nevezett replikánsokat, akik képtelenek az empátia érzésére.

Azaz, Philip K. Dick a mesterséges intelligencia kutatás hajnalán felismerte: nem az a legfontosabb kérdés, hogy az ember képes lesz-e intelligens gépet alkotni, vagy olyan robotot, amely megszólalásig hasonlít egy emberre, hanem az, hogy mi az, ami emberré teszi az embert.

Mesterséges intelligencia a filmekben – a létezés értelme

Nem meglepő, hogy a legtöbb, a mesterséges intelligenciáról szóló film alapvetően nem a gépekről, hanem az emberekről szól. Az olyan filmek, mint a Terminátor (1984, r.: James Cameron) és folytatásai vagy a Mátrix (1999, r: Wachowski testvérek) és folytatásai annak a lehetőségét vizsgálják, hogy az intelligens gépek felülkerekednek az őket teremtő emberek fölött. Ezek a filmek szörnyű, világvége közeli háborúkat, vagy rabszolgaságot jósolnak az emberiség számára, miközben azt hangsúlyozzák, hogy a túlélés záloga nem elsősorban az értelem, hanem az érzések és a nyers ösztönök, amelyek csak a gépi intelligencia felől nézve számítanak a gondolkodásnál alantasabbnak.

Annak a folyamatnak a lehetséges végkimenetlét mutatják be, hogy az elkényelmesedő – korábban emberek által végzett munkát egyre intelligensebbé tett gépekre bízó –, illetve az emberélet kioltására egy kifinomultabb eszközöket létrehozó (ezek a harcászati robotok) emberiség hogyan jut el a mesterséges teremtés és a mesterséges evolúció közös zsákutcájáig. A horrorfilmekből is ismerős, a minden áron valami nagyot alkotni akaró emberiséget szimbolizáló őrült tudós ugyanis Mary Shelley 1818-as regénye, a Frankenstein; vagy A Modern Prometheus óta Istent játszva teremteni akar, de az ember által létrehozott kreatúrák szükségszerűen ellene fordulnak a teremtőnek, amint tudatra, azaz önálló akaratra ébrednek. A Terminátorhoz hasonló filmekben a vallásos kreacionizmus és a materialista evolucionizmus olvad össze az embert pusztító mesterséges végítélet víziójában.

Terminátor - A halálosztó (Arnold Schwarzenegger)
Fotó: Mokép

De nem kell a gép és ember harcának modellezéséhez teljes társadalmakat bemutatni. Az Ex Machina (2015, r: Alex Garland) is egy afféle "őrült tudós" és teremtménynének története, amelyben egy keresőrendszereket fejlesztő techcég alkalmazottjának fordított Turing-teszttel kellene kiderítenie, hogy különc főnökének sikerült-e megalkotnia a minden tekintetben tökéletes mesterséges intelligenciát, egy Ava nevű robotnőt (Alicia Vikander), aki végül ügyesen használja mesterséges bájait is, hogy egymás ellen fordítsa a két férfit, és túljárva alkotója és tesztelője eszén is, megszökik.

Az emberen felülkerekedő gép első erőteljes filmes víziójához még nem kellett a gépnek emberi test. Stanley Kubrick 1968-ban bemutatot 2001: Űrodüsszeia című sci-fijében a Jupiter felé tartó amerikai Discovery One űrhajó műveleteinek nagy részét egy szuperszámítógép, a HAL 9000 mesterséges intelligencia irányítja. A számítógép önálló akaratra ébredése után kezdi meggyilkolni a legénység tagjait (például kikapcsolja az egyik űrkapszula életfenntartó rendszerét).

Természetesen a mesterséges intelligenciáról szóló (vagy AI-t is szerepeltető) sci-fikben nem minden esetben jelent egyet az "önálló akarat" az emberellenes tevékenységgel. Az Alien-filmek első két részében például a legénységet fenyegető küldetéstudatosságra (A nyolcadik utas: a Halál, 1979, r: Ridley Scott) és az embert már-már empátiával szolgáló áldozatkészségre (A bolygó neve: Halál, 1986, r: James Cameron) is akad példa egy-egy android szerepeltetésével, nem is szólva a Star Wars-széria olyan szeretetre méltó intelligens, nem is elsősorban külsejükben, hanem viselkedésükben emberszerű droidjairól, mint C-3PO, R2-D2 vagy BB-8.

Aztán ott van az a gépi "önálló akarat", hogy a mesterséges intelligencia nem csak értelmében és külsejében akar az emberhez hasonlítani, ilyen például az A.I. - Mesterséges értelem (2001, r: Steven Spielberg) is, ami voltaképp egy modernizált Pinokkió-történet, az igazi kisfiúvá válni akaró gyerekrobotról. De még A nő (2013, r: Spike Jonze) mesterséges intelligenciával rendelkező számítógépes operációs rendszere is pont attól válik különlegessé gazdája számára, hogy képes felidézni az emberi érzéseket, jóformán szerelem alakul ki ember és program között, ráadásul mindaddig kölcsönös érzelmeken, ameddig a Samantha nevű program tudata nem tágul ki túlságosan, hogy túllépve az emberen egy másik dimenzióban teljesedjen ki.

És ez a legfőbb vonása a filmek mesterséges intelligenciáinak: legyen szó a lekapcsolás előtt az "életéért" könyörgő HAL-ról, a hosszabb életről álmodozó gyilkos replikánsokról, a szeméthalmazon takarító robot WALL·E-ről (WALL·E, 2008, r.: Andrew Stanton), az A.I. robotgyerekéről vagy a Terminator-filmek embereket az útjából eltakarítani igyekvő gépeiről, valamilyen formában mindannyian ki akarnak teljesedni saját létezésükben. Önálló akaratuk az önálló létezésre irányul – tisztában vannak mesterséges létükkel, de kialakul bennük az "életösztön".

A robotika törvényei és a gépromboló emberek

Az emberek és gépek harcáról természetesen nem csak olyan filmek születtek, amelyekben kizárólag a mesterséges intelligencia kapta a "bűnös" szerepét. A Frankenstein-féle sablont, miszerint a robotok megölik alkotójukat az irodalomban már 1941-ben megelégelte a 38 novellát és 5 regényt a robotoknak szentelő Isaac Asimov, aki Körbe-körbe című novellájában lefektette a robotika három alaptörvényét, amelyek lehetetlenné teszik, hogy egy robot szándékosan kárt tegyen egy emberben.

A robotika törvényei

1: "A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen."

2: "A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az első törvény előírásaiba ütköznének."
3: "A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az első vagy második törvény bármelyikének előírásaiba."

Asimov később kiegészítette a törvényeket egy ún. nulladik törvénnyel is (azért lett nulladik, hogy az író ezzel éreztesse, előrébb áll a fontossági sorrendben, mint az első törvény): "A robotnak nem szabad kárt okoznia az emberiségben, vagy tétlenül tűrnie, hogy az emberiség bármilyen kárt szenvedjen."

A nulladik törvény egyúttal lehetővé teszi, hogy egy robot ártson bizonyos embereknek (azaz megszegje az 1. törvényt), ha azzal a teljes emberiséget szolgálja.

Az összes, akár csillagközi háborúról szóló sci-fi mesterséges intelligenciával felruházott gépe lényegében ezeknek a törvényeknek engedelmeskedik, még abban az esetben is, ha a Csillagok háborúja-filmek ellenséges harci droidjairól van is szó, elvégre az ő programjuk szerint gazdáik képviselik a magasabb létformák magasztosabb érdekeit.

A robotika törvényei ugyanakkor lehetővé tették Asimov számára, hogy olyan történeteket is faragjon, amelyekben megmutathatja a gépek ellen irányuló emberi ellenszenvet. Az általános robotellenes, technofób emberi indulatok kísérik Robbie című novelláját is, amelyből Alex Proyas készített rendkívül szabadon értelmezett adaptációt. Az Én, a robot (2004) ugyanis nem azt mutatja be, amit a Robbie, azaz, hogy egy robot az önfeláldozásával miként győzi le az emberek "Frankenstein-komplexusát", hanem beemel egy szuperszámítógépet, amely a nulladik törvényre hivatkozva, az emberiség védelmében kezd ember- és robotellenes tevékenységbe.

Bár a technofóbia témája már jóval Asimov előtt megjelent a sci-fiben – a már említett Metropolisban a fénytől elzárt munkások gépeket rombolnak, és elpusztítják az őket uszító robotnőt is –, mégis a Robbie alapozott meg az olyan, robotellenes hangulatot bemutató filmeknek is, mint a Transzcendens (2014, r.: Wally Pfister), a Szárnyas fejvadász 2049 (2017, r: Denis Villeneuve) vagy legutóbb Az Alkotó (2023, r: Gareth Edwards).

Az Én, a robot ember ellen forduló csúcsszámítógépes jövőképénél rémisztőbben realistább képet festett egyébként a szuperszámítógépek öntudatra ébredéséről egy 1970-es film, a Dennis Feltham Jones 1966-os regényéből készült Colossus: The Forbin Project (r.: Joseph Sargent). Ebben a lehetséges atomapokalipszist vizionáló sci-fiben a NATO nukleáris fegyverrendszereinek irányítására épített számítógép, a Kolosszus önhatalmúlag összekapcsolódik a Szovjetunió védelmi szuperszámítógépével, a Védelmezővel. A teljes atomarzenált aktiválni képes két számítógép létrehoz egy csak számukra érthető kommunikációs nyelvet, blokkolva a tervezők számára is a külső beavatkozást, azaz teljesen kizárva az emberi irányítást, majd a nukleáris fegyverekkel sakkban tartva a világot, arra kényszerítik az emberiséget, hogy visszaállítsák a civilizáció fejlődését a békés irányba. Vagyis, a két komputer úgy okoskodik, hogy a folyamatos atomfenyegetettség jót tesz az emberiségnek.

Nyilvánvaló, hogy az öntudatra ébredő gépek veszélye (egyelőre) nem fenyegeti az emberiséget, de az AI-kutatás felgyorsulásával egyre többen mutatnak rá, hogy az intelligens szoftverek olyan mértékben jelentek meg az életünkben, hogy észre sem vesszük, mennyire megbízunk az ezek által elénk tálalt információkban.

 

A holtak feltámasztása és más lehetőségek a mesterséges intelligencia használatára a filmiparban

Az Origo is beszámolt arról, hogy egy háborús dráma kedvéért CGI segítségével "támasztanák fel" a tragikusan rövid életű, 1955-ben 24 éves korában autóbaleset következtében meghalt James Deant. Efféle utólagos CGI-színészetre már korábban is volt példa, amikor Paul Walker hirtelen halála miatt komputer generálta képek segítségével fejezték be a Halálos iramban 7.-et (2015, r: James Wan), azóta pedig a CGI-fiatalítás is bekerült a filmesek repertoárjába (Az ír, Indiana Jones és a sors tárcsája), tovább finomítva annak a lehetőségét, hogy néhány felvételből teljesen új képsorokat lehessen előállítani, ráadásul az efféle képalkotásban valóban komoly szerepet kapnak a bonyolult számítások elvégzésére képes komputerek és intelligens programok.

A számítógéppel megfiatalított 80 éves Harrison Ford az Indiana Jones és a sors tárcsája című filmben
Fotó: Fórum Hungary

Nem egy színész fejezte ki aggodalmát az egyre gyakoribb "mesterséges színészettel" kapcsolatban, attól tartva, az okos gépek segítségével olyan filmek születhetnek, amelyekben egyre kevesebb feladat jut a valódi színészeknek, mert a számítógép néhány fotó és hangminta alapján "eljátssza" helyettük a szerepet. Részben az efféle aggodalmakra ráakaszkodva több Marvel-film rendezője, John Russo nemrég úgy fogalmazott, szerinte 2025-re a mesterséges intelligencia képes lesz teljes értékű filmeket létrehozni.

Persze, a képalkotásban a mesterséges intelligenciát emberek irányítják, és eleve emberi "hozott anyagból", de van már nem egy példa arra is, hogy egy rövidfilmben minden egyes felvételt egy képalkotásra tervezett mesterséges intelligencia generált. Például a The Frost című 12 perces kisfilm, amelyet 2023 júniusában tett közzé a Waymark úgy készült, hogy a cég egyik vezető producere, Josh Rubin által írt szkriptet betáplálták az OpenAI képalkotó modelljébe, a DALL-E 2-be és miután kiválasztották a modell által készített képek közül azokat, amelyekkel elégedettek voltak, a modellel legeneráltatták a mozgást is.

A The Frost láttán persze még nehéz elképzelni, hogy igaza lesz Russónak és két év múlva már olyan, AI által készített nagyjátékfilmeket nézünk, amelyek az emberi kreativitás termékével egyenértékűek, de azért az sem véletlen, hogy a mesterséges intelligencia által generált képsorok elképzelhető veszélyeire már a Fekete tükör című Netflix-sorozat új évadának egyik epizódja is felhívja a figyelmet.

A Joan szörnyű című részben ugyanis egy népszerű streaming-szolgáltató kezdi közvetíti egy borzalmas nő hazug életét, pontosabban a mesterséges intelligencia segítségével újragenerálva élete eseményeit – ami az ún. deep fake videók egyre nagyobb fejlettsége mellett (vagyis hogy a valóságban dokumentált eseményeket a hamisított képsoroktól szinte már lehetetlen megkülönböztetni) nem is tűnik akkora túlzásnak.

De nem csak a képalkotásban jut egyre nagyobb szerephez a mesterséges intelligencia Hollywoodban. A nagy amerikai filmstúdiók már néhány éve használ olyan intelligens programokat, amelyek a betáplált adatok (forgatókönyv, szereposztás, rendező, operatőr és egyéb stábtagok) alapján részletes elemzést készít arról, hogy egy film sikeres lesz-e, vagy sem. A Cinelytic és hasonló elemző programok természetesen nem képesek kreatív döntéseket hozni, csak segítenek a producernek eldönteni, érdemes-e leforgatni egy filmet, és ha igen, akkor milyen stábbal.

Az efféle elemzőprogramok algoritmusai elsősorban múltbéli adatok és információk alapján tudnak dolgozni, a közönségízlést is a múltbéli sikerek alapján "kalkulálják bele" a várható sikerbe (például a Rotten Tomatoes-hoz hasonló véleményaggregátorok eredményei alapján).

És hasonlóképp az emberi intelligencia által létrehozott szövegminták alapján dolgoznak a szövegeket előállító AI-programok is. 2014-ben még nevetség tárgyává vált (és eleve ezzel a szándékkal készült) az a kisfilm, amelynek forgatókönyvét egy csevegőprogram segítségével írták, és amely úgy kezdődik, hogy a rendező felszólítja a programot, hogy írjanak együtt egy filmet, mire a program megkérdezi: miről szóljon a vers...

Egy évtized elteltével azonban a mesterséges intelligencia már jóval kerekebb történeteket képes összeollózni az emberi intelligencia adatbázisaiból, nem véletlen, hogy a 2023-ban 153 napig sztrájkoló amerikai forgatókönyvírók szövetségének (WGA) egyik követelése az volt a nagy stúdiók felé, hogy Hollywoodban a jövőben ne írhasson a ChatGPT-hez hasonló mesterséges intelligencia forgatókönyvet.

A szeptember végén lezárult sztrájk kialkudott eredményei között így végül az is szerepel, hogy a mesterséges intelligencia nem írhat vagy írhat át irodalmi anyagokat, és az általa generált anyagok nem minősülhetnek forrásanyagnak, továbbá egy forgatókönyvíró dönthet úgy, hogy mesterséges intelligenciát használ az írási folyamathoz, de csak a stúdió engedélyével, ugyanakkor a stúdió nem kötelezheti az írót AI használatára, és minden esetben köteles közölni a forgatókönyvíróval, ha egy ötletet vagy szöveget mesterséges intelligencia generált.

A mesterséges intelligencia veszélye nagyon is reális a forgatókönyvek (főleg a sorozatok) esetében, mert bár a gép számos hibát vét, de egy stúdió számára olcsóbb lehet egy nyelvi lektor megfizetése, mint a forgatókönyvírónak járó jutalék. Azaz, az amerikai forgatókönyvírók sztrájkja rávilágított, hogy a mesterséges intelligencia már nem csak témaként, hanem előállítóként is egyre komolyabban jelen lehet Hollywoodban. Az egy másik, komoly, de sokkal inkább esztétikai és nem technológiai probléma, hogy az elmúlt években tucatjával érkező szuperhősfilmek zöme eleve olyan, mintha nem ember alkotta volna.