Az Alien: Romulus magas színvonalon ad meg mindent, amit a néző az Alien-filmektől vár. Nyálkás, furcsa fejű űrlényeket, akiknek a szájából kijön egy kisebb fej félelmetes fogsorral, pókszerű lényeket, amelyek mindenkibe belerakják a szörnyeteget (leginkább szájon keresztül), csendet (a halál csendjét) és ordítást, rettegést és ijedtséget, utolsó pillanatban érkezést és lemaradást az utolsó pillanatról. Megkap a néző mindent, amit csak egy ilyen sci-fi horrorfilmtől remélhet, hogy aztán a moziból kilépve elfelejtsen mindent, mert a műfaj leginkább az adott pillanatban való feloldódást kínálja, legalábbis eleinte úgy volt, aztán jött A nyolcadik utas: a Halál, és soha többé nem szabadult tőle senki.
A világ 1979-ben (a magyarok 1981. január 15-én) szembesülhettek azzal, hogy a halál mennyire közeli is tud lenni. Mindenki emlékszik arra az ikonikus jelenetre, amikor ott liheg Sigourney Weaver, a filmbéli Ripley hadnagy arcába az a félelmetes, nyálas szörnyeteg, sokan még ma is visszatartják a lélegzetüket, amikor eszükbe jut ez a jelenet. Annyit el lehet árulni, hogy a Romulusban megint csak részesülhet mindenki az arcba lihegő élményben, és meg kell hagyni, hogy a film rendezője Fede Alvarez kitett magáért, talán még ijesztőbb itt minden, mint amilyen ijesztő valaha is volt. A hangulat is kellően sötét, eleinte kicsit olyan, mintha a Szárnyas fejvadászba csöppentünk volna, de aztán mindez hamar elmúlik, és marad a közönyös űr, az üres űrhajó és a szörnytől menekülő űrhajósok.
Azt meg kell hagyni, hogy a mostani rész főszereplője, Cailee Spaeny nem éppen egy született Sigourney Weaver, de a Polgárháború című filmben Kristen Dunst mellett már bizonyított, hitelesen tud rettegni és túlélni, ez pedig egy jó Alien-film esetében elengedhetetlen.
Az is furcsa volt eleinte, hogy huszonévesek az űrutazók, akik aztán küzdenek az űrhajóban tomboló szörnyekkel, de szerencsére nem lett az új Alien valamiféle furcsa tinihorror. Mindez a rendezőnek, Fede Alvareznek (Ridley Scott visszalépett producerré) köszönhető, mert a megfelelő színészvezetés, a végiggondolt atmoszférateremtés és a suspense, a feszültség jó ritmusú fokozása révén a Romulust a legjobb Alien-filmek között emlegethetjük.
Izgalmas és sikeres kísérlet volt a mesterséges intelligenciát is főszereplővé tenni (bár az nem igazán érthető, hogy miért kell egy fekete kamaszfiúnak kinéznie, hacsak nem a kvóta miatt), egyrészt azért, mert új, mélyebb rétegekkel gazdagodott a film, másrészt azért, mert ez is segített abban, hogy komolyan lehessen venni mindazt, amit látunk. Hol van ma már űrrepülés mesterséges intelligencia nélkül? Ráadásul valamennyire a fókuszt is elvitte az eredeti cselekményről a filmbéli robot, amely egy frissítés révén teljesen megváltozik, és mindez felveti azt a súlyos problémát, amely napjainkban is már kézzelfogható: kapunk-e valami rosszat egy-egy programfrissítéssel számítógépes berendezéseinkre? Esetleg olyat, amitől lefagy a fél világ?
Érdekes kérdésfelvetés, hogy a filmbéli szereplőkről alig tud meg valamit a néző, amit hibának is fel lehetne róni, de azt is látni kell, hogy a megfelelő hangulat megteremtése itt sok időbe telik, az akciók kibontása, a lelassulások és csendek, majd a hirtelen gyorsulások és a velük járó hangeffektek fontosabbak, mint hogy megtudunk-e hárommal több információt a szereplőkről vagy sem.
Ez a film ugyanis a szórakoztatást tűzte ki célul, és azt meg is kapják a nézők. Itt minden mesteremberes pontossággal készül, a feszültség fokozását patikamérlegen mérik.
Meg is lesz az eredménye: egy igazán izgalmas és emlékezetes film született. Mert a legmodernebb technikák is akkor hatnak a legjobban, ha az alkotók képesek arra, hogy visszatérjenek a gyökerekhez. Az Alien: Romulus visszatért.
Sommásan: 9/10