Francis Ford Coppola: Én voltam Michael Corleone a Keresztapában

Francis Ford Coppola a 77. cannes-i filmfesztiválon

A 85 éves, 5 Oscar-díjas, kétszeres cannes-i Arany Pálma-nyertes rendező-forgatókönyvíró-producer új filmje, a Megalopolisz kapcsán adott interjút a Le Figarónak. A zseniális, nagy művész, Francis Ford Coppola egyebek mellett azt mondja, hogy minden filmje önarckép, azaz vallomás önmagáról.

"A Keresztapa és az Apokalipszis most rendezője a Megalopolisz című film-freskóval tért vissza, amely egy római eposzt helyez át a modern Amerikába. Francis Ford Coppola májusi cannes-i visszatérése mellett egyszerűen nem lehetett észrevétlenül elmenni. A legkevesebb ami elmondható, hogy Megalopolis című filmje megosztotta a kritikusokat. Úgy tűnik, hogy a film körüli vita még harciasabbá tette a kétszeres Arany Pálma-díjas filmest (a cannes-i filmfesztivál fődíját először a Magánbeszélgetés című filmjéért kapta 1974-ben, a másodikat az Apokalipszis most-ért 1979-ben). Most, szeptember közepén Párizsban egy derűs és nagylelkű Coppolával ültünk le beszélgetni és kiderült, hogy az amerikai filmrendezőnek még 85 éves korában is megmaradt a moziba vetett hite" – így vezeti fel a Le Figaro újságírója, Etienne Sorin a Francis Ford Coppolával készült interjúját a Le Figaróban.

Francis Ford Coppola új filmje, a Megalopolis megosztotta a kritikusokat, de Cannes-ban óriási tapsot kapott
Fotó: American Zoetrope

Francis Ford Coppola: "Minden filmem egy önarckép"

- Negyven évvel ezelőtt kezdett el gondolkodni a Megalopolisról...

- Ez így nem teljesen igaz. Rengeteg filmet készítettem negyven évvel ezelőtt, de mindegyiket más és más stílusban. A Keresztapa kimondottan klasszikus történetvezetésű volt, az Apokalipszis most vad és szürreális. 

Azon gondolkodtam, hogy vajon van-e saját stílusom, és ha igen, akkor mi lehet az.

 Mielőtt rendező lettem volna, színházat csináltam, de érdekelt a technika is. Egyik lábam a múltban, a másik a jövőben állt. Hibrid voltam. Olvasmányaim alapján kezdtem el az ötleteimet lejegyzetelni, majd azt mondtam magamnak, hogy egy római eposzt akarok forgatni. Egy olyan műfajt, amely a némafilmek emblematikus témája volt, ha a Quo Vadis vagy Stanley Kubrick Spartacus-a előtti időket nézzük. Egyébként Kubrick összes filmjét imádom. És arra a következtetésre jutottam, hogy Amerika végül is sokat köszönhet a Római Birodalomnak. Nekünk nincs uralkodónk, de van szenátusunk. Építészeti szempontból Washington és New York is hasonlítanak Rómára. 

Ezért úgy döntöttem, hogy egy római eposzt ültetek át a modern idők Amerikájába.

 Erre azt mondták a kritikusok, hogy „na és ki fogja majd megnézni ezt a filmet?". A filmjeimben általában a jövőt szeretem kivetíteni. Ma azt látjuk, hogy a köztársaság Amerikában ugyanúgy veszélyben van, mint kétezer évvel ezelőtt Rómában... Amikor az emberek először látják a Megalopoliszt, csodálkoznak, hogy mit is láttak. 

Javaslom, hogy nézzék meg még egyszer.

 Ugyanez volt a helyzet az Apokalipszis most-tal is.

- Mivel magyarázza ezt? Túl bonyolultak a képek, a szereplők és a cselekmények?

- Igen, általában egy filmben két-három karakter van, akiket könnyű követni. Egy római eposzban minden sokkal összetettebb. Még akkor is, ha az elején két világosan elkülöníthető  tábor alakul ki, Cicero, a konzervatív atya az egyikben, Catiline, a látnok építész a másikban. És köztük egy nő, aki mindkettőjüket szereti. De sok más szereplő is van, és mindannyian egy olyan univerzumban élnek, amely semmilyen ismert világhoz nem hasonlít. Éppen ezért az előadás végén feltehető akár az a kérdés is, hogy :"Mit is láttam én az imént?".

- Catilina felidézi Tuckert, az autómérnököt, akinek 1988-ban egy filmet szentelt, Tucker, az autóbolond címmel. Mindketten utópisták?

- Igen, van kapcsolat a két figura között. Mindig is érdekelt az ismeretlenbe ugró művész figurája, mert végül is ezzel megerősíti a szabadságát. És a megoldások az ismeretlenben rejlenek. 

Apokalipszis most (Marlon Brando)
Fotó: Paramount Pictures

- A Megalopolis egy önarckép?

- Minden filmem az. Amikor a Keresztapát forgattam, fiatal voltam, két gyermek apja, és a harmadik úton volt. Se pénzem, se hatalmam nem volt. Nagy machiavellista lettem, és azonosultam Michael Corleone-val. Amikor az Apokalipszis most-ot forgattam, a fejem fölött köröző helikopterek között hirtelen Kurtz-ot ismertem fel magamban. Egy megalomániás válság kellős közepén voltam... Minden filmem valamilyen módon a velem történő dolgokkal foglalkozik. Például rájöttem, hogy Adam Driver engem használt fel arra, hogy eljátszhassa Catalinát a Megalopolisban. Folyamatosan kérdésekkel bombázott magamról és arról a  fixa ideámról, hogy  a világ növekedése véges, korlátozott. 

Akár tragikus, akár boldog egy-egy főszereplőm, mindegyik én vagyok.

- Adam Driver nagyon különbözik azoktól az új hollywoodi színészektől, akikkel eddig dolgozott?

- A színészeknek két kategóriája van. Vannak óriási tehetségek, akik erre a veleszületett tehetségre támaszkodnak. Mint James Caan vagy Robert Duvall, akik soha nem forgattak egy jelenetet kettőnél többször. Könyörögtem Duvallnak, hogy csináljon egy harmadik felvételt a Keresztapában, amikor elmondja Brandónak, hogy meghalt a fia. Warren Beatty viszont elsősorban nagyon intelligens. Al Pacino mindkét tulajdonsággal rendelkezik. Ugyanez vonatkozik Adam Diverre is.

A Keresztapa (Robert Duvall és Marlon Brando)
Fotó: Paramount Pictures

- Róma a köztársaság mintaképe. Egyúttal a fasizmus szülőhelye is...

- Igen, és valójában az olasz fasizmust igazából nem is Mussolini, hanem Gabriele d'Annunzio író találta fel. Hitler csupán lemásolta őket. Tudta, hogy Hitler azért növesztett bajuszt, hogy úgy nézzen ki, mint Charlie Chaplin, mert Chaplin volt a legkedveltebb ember az egész világon? Viszont ahogy Chaplin játszott A diktátorban, az csodálatra méltó. A húszperces záróbeszéde egészen rendkívülire sikeredett.

- A Megalopolisban minden nagyon színpadias...

 - Minden, amit a filmben látunk, valójában New Yorkban vagy az ókori Rómában játszódott. Az igazi Claudius nőnek öltözhetett. Ebben nincs semmi kitalált.

- Donald Trump showman, előtte Ronald Reagan hollywoodi színész, Silvio Berlusconi pedig a televízió sztárja volt. A show-politika diadala nem újdonság...

- Mint ahogy hazugság az a mondás is, hogy a világ tele van boldogtalan emberekkel és, hogy szándékosan tartják őket meg ilyennek, mert a boldogtalan, elégedetlen fogyasztóknak könnyebb eladni a boldogságot, és ha azt mondják nekik, hogy nagyszerűek, nem fognak birkaként viselkedni.   Az emberiség egy nagy család, amely együtt rendkívüli dolgokra képes.

- A Megalopolisz talán a legoptimistább filmje...

 - Igen, az! Ez egy boldog film. A vége nem olyan, mint azok a disztópiák, amelyekben a Szabadság-szobor maradványait mutatják (ezzel Coppola A majmok bolygója zárójelenetére utal - a szerk.). A Megalopolisz nem egy apokaliptikus vízió az éghajlatváltozás miatt elpusztult világról. Nem a végzetről szól. Van esélyünk arra, hogy egy csodálatos bolygót hagyjunk a gyermekeinkre.

- Ön is optimista Hollywoodot illetően?

- Az a benyomásom, hogy az újságírás és a hollywoodi rendszer haldoklik. Ez szomorú, mert az újságírás gyönyörű dolog. A stúdiók, Hollywoodban és szerte a világon, Németországban és Olaszországban, ahol egykor annyi jó filmet készítettek, haldokolnak. De ez az élet körforgása. Meghalni és újjászületni. Olyan ez, mint egy étterem, ahol az étel már nem olyan finom, mint régen. Végül be is zár és a sarkon nyílik egy másik... 

A stúdiókat csak az érdekli, hogy kifizessék az adósságukat. Nem vállalnak semmilyen kockázatot.

 Jacques Tatira gondolok, aki minden pénzét a Playtime című remekműbe fektette és szegényen halt meg. Georges Bizet Carmenjét eleinte kifügyülték, Bizet úgy halt meg 50 évesen, hogy nem tudta, hogy a világ egyik legnépszerűbb operáját alkotta meg.

View this post on Instagram

A post shared by Festival de Cannes (@festivaldecannes)

- Ön szerint mi a mozi reneszánszának kulcsa?

- Ez  a reneszánsz csak a rendkívül tehetséges művészeken keresztül értelmezhető. Nézze meg Sean Bakert, az idei Arany Pálma-nyertes filmjét, az Anorá-t. Ha egy tanácsot adhatnék nekik, az a következő lenne: „Csináld azt, amit szeretsz, ne hallgass másokra”.

- A Megalopolis 120 millió dollárba került. A filmkészítéshez pénz kell...

-Egy fillér nélkül érkeztem Hollywoodba. Nem volt autóm, még barátnőm sem... A pénzemet kockázatvállalással kerestem, a családom nem volt gazdag. Szállodákat és szőlőket vásároltam, így gazdagodtam meg. A Megalopolis forgatásához úgy szereztem pénzt, hogy bankkölcsönt vettem fel, amelyhez a szőlőim jelentik a fedezetet. Ez az ára a szabadságomnak.

- Martin Scorsesével ellentétben ön nem dolgozik streaming platformokkal. Miért nem?

- A streaming nem más, mint otthoni videózás, mint amikor az emberek  VHS-t és a DVD-t néztek otthon... Nem ez a moziforma érdekel engem. Szeretem a filmeket moziban, emberek között megnézni. Mint amikor az Arábiai Lawrence-t láttam, ami felejthetetlen emlék azóta is.

- A Megalopoliszt a feleségének, Eleanor Coppolának ajánlotta, aki tavaly áprilisban halt meg...

- Hatvan évig voltunk házasok... Mielőtt meghalt, még volt ideje megnézni a Megalopolist. Ő volt a legjobb barátom. Minden reggel, amikor felébredtem, elmondtam neki a problémáimat, és ütköztettük a véleményünket. Ami azt illeti,  a saját halálomtól viszont nem félek, egyébként pedig ínyenc vagyok. Carpe diem. Szeretem feltenni ezt a hülye kérdést: „Van elektromos fogkeféd?”. Ha van, akkor két perc után leáll. Ez a halál, amit egyébként soha nem tapasztalsz meg, mert ott sem vagy, amikor megtörténik.

- A Megalopolisz a jelent jelenti, de még inkább a jövőbe  tekint. Ön nem hajlandó sem vissza-, sem önmagába tekinteni, mint például Steven Spielberg tette nemrégiben A Fabelman családban...

-Van egy ambiciózus projektem, A távoli látomás néven fut, Thomas Mann A Buddenbrook ház című művének szellemében. Egy család három generációjának történetét szeretném elmesélni a televízió feltalálása idején,  ez lenne az én családtörténetem.

 - A következő filmje akár egy musical is lehetne...

-  Igen, egy szórakoztató filmet szeretnék készíteni, amit Londonban forgatnék, ahol még sosem éltem vagy dolgoztam. London olyan város, amit nem tudok Eleanorhoz kötni. (...)

Megalopolisz
Fotó: Mozinet

 

 

- A zenei ízlését édesapjától, Carmine Coppolától, a fuvolaművésztől és zeneszerzőtől örökölte?

- Igen. Az egész családom része volt a New York-i opera- és színházi életnek. A zene mindig nagyon fontos szerepet játszik a filmjeimben. Imádom Osvaldo Golijov Megalopolishoz komponált zenéjét, még táncolni is lehet rá.

- Hogy áll az emlékirataival? Meg akarja írni valaha is?

- Nem, ez nem érdekel. Az én emlékirataimat a gyerekeim jelentik. Roman és Sofia nagyszerű rendezők, kicsi koruk óta viszem őket filmforgatásokra. Olyanok voltunk, mint egy kínai akrobatákból álló társulat. Az unokám, Gia pedig épp most okozott szenzációt az új filmjével a torontói fesztiválon (The Last Showgirl, Pamela Anderson főszereplésével).