Amadeus - Nem sikerült megölnie a zsenit, ezért megőrült

Milos Forman 8 Oscar-díjat nyert filmje a mai napig az egyik legjobb zenei életrajzi film. Negyven éves az Amadeus.

A bécsi elmegyógyintézet, 1823 telén. A 72 éves Antonioni Salieri, a császári udvar egykori karmestere és udvari komponistája, a bécsi konzervatórium alapítója, majd igazgatója – akit öngyilkossági kísérlete miatt szállítottak a tébolydába – látogatót fogad, egy fiatal papot. Némi zenei "ki mit tud" után Vogel atya arra kéri az idős mestert, gyónja meg bűneit, középpontban az akkor már Bécs szerte pletykált váddal, miszerint  Salieri ölte meg minden idők legnagyobb zenei zsenijét, az 1791. december 5-én, 35 évesen meghalt Wolfgang Amadeus Mozartot. A gyónásból aztán a tehetség árnyékában vergődő, a zseniért egyszerre rajongó, de arra egyúttal betegesen féltékeny középszerű ember portéja rajzolódik ki. Egy olyan művész portréja, aki gyerekkorában "alkut köt" a teremtővel: adjon neki tehetséget és sikert, cserébe hithű, tiszta, erényes és szorgalmas lesz, aki minden művével Istent dicsőíti. És akinek haragja Isten ellen is irányul, amikor azzal szembesül, hogy a valódi tehetséget egy öntelt, pimasz, infantilis és közönséges ember kapta, ezért a már megszerzett hatalmával élve igyekszik a "bálvány-riválist" akadályozni a sikerben – és szép lassan beleőrül abba, hogy miközben az ő nevét már életében elfelejtik, az új utakat mutató halott zseni műveinek népszerűsége egyre nő.

Amadeus (Tom Hulce és F. Murray Abraham)
Fotó: Orion Pictures 

A Peter Shaffer 1979-es színdarabjából (illetve annak a drámaíró által átdolgozott forgatókönyvből), Milos Forman rendezésében készült Amadeus tulajdonképpen páros életrajz, amelyben nem csupán az újító tehetség és a tisztes középszer, de az innovatív zseni színrelépésével a művészi generációváltás konfliktusai kerülnek középpontba – elsősorban a korábbi esztétikai és társadalmi konvenciók, illetve azok képviselője, ezúttal a megkeseredett Salieri nézőpontjából.

Nem is Mozartról szól az Amadeus?

A 8 Oscar-díjat nyert (köztük a legjobb film, rendezés, adaptált forgatókönyv és F. Murray Abraham férfi főszereplői elismerését kiérdemlő) Amadeus tehát már azzal különleges helyet foglal el a zenei (és tágabban: a művész) életrajzi filmek között, hogy a címszereplőt a rivális szemszögéből mutatja be, kikerülve ezzel a megoldással az életrajzi filmekre jellemző pátoszt, teret biztosítva a formabontó tehetség és az irigykedő középszer természetének, a korszakalkotó zsenikben is ott rejlő emberi tökéletlenség árnyalt ábrázolására, amit Forman értő színészvezetése mellett Mozart szerepében Tom Hulce és Salieriként F. Murray Abraham tökéletesen old meg.

Shaffer drámájának és forgatókönyvének cselekménye, központi konfliktusa olyannyira tökéletesen kidolgozott, hogy gondolhatnánk a rendező Forman ezúttal csak "karmester", aki hozzáértően instruálja korhű díszletek (Bécs helyett Prága volt a forgatási helyszín) között és hiteles kosztümökben (kivéve tán Mozart rózsaszín, már az 1970-es évek punkjait idéző parókáját) brillírizó remek színészeit, a megfelelő drámai csomópontokon alkalmazza Mozart és Salieri muzsikáját, dolgozik együtt a mindvégig természetes fényeket alkalmazó Miroslav Ondrícek operatőrrel, s szerkeszti feszesre a vágóasztalnál a leforgatott képsorokat – ha nem ezek összessége (nem megemlítve még számos eszközt, amelyeket Forman egész pályafutása során kiválóan alkalmazott) adná a rendezői munka és látásmód lényegét. Tény, hogy Forman zsenialitása nem hivalkodó az Amadeus esetében (sem), de nagyon is tetten érhető, ahogy a klasszikus felépítményben a maga természetességében mutatja meg az embert, gyarlóságaival és erényeivel. Forman tisztán és visszafogottan, szinte észrevétlenül varázsol – nem bűvészkedik.

És nem is csal, még akkor sem, ha az alapanyag, Shaffer "Mozart és Salieri témájára írt fantáziája" egy soha nem bizonyított pletykából indul ki, miszerint Salieri (aki a valóságban kevésbé élt annyira önmegtartóztató módon, ellenben életében sikert sikerre halmozott) megmérgezte riválisát. Az élete alkonyán demenciától szenvedő Salieri által is megerősített (majd halálos ágyán cáfolt) az 1800-as évek elején szárba szökkent szóbeszédet aztán 1830-ban Puskin élesztette újjá Mozart és Salieri című darabjával,  amelyből 1897-ben Rimszkij-Korszakov azonos címmel operát is írt, Viktor Turzsanszkij pedig 1914-ben filmre vitte – és Puskin drámája ihlette meg a brit Shaffert is, hogy a soha nem bizonyított (inkább cáfolható, lévén Salieri Mozart életében és halála után is több alkalommal vezényelte annak darabjait) rivalizálásból olyan drámát írjon, amelyben általános érvénnyel ábrázolhatja nem is annyira a zseni, mint inkább a középszer tragédiáját.

Amadeus (F. Murray Abraham)
Fotó: Orion Pictures 

Az Amadeus végén, meghallgatva Salieri "gyónását", Vogel atya magába roskad, képtelen arra, hogy feloldozza a komponistát. Nem mintha Salieri úgy érezné, ő az, aki rászorul.

Majd szólok az érdekedben, atyám. Én feloldozhatok mindenkit, aki középszerű, mert én szent vagyok. A középszerűség védőszentje

 – búcsúzik Salieri a paptól, s miközben az ápolója végigkíséri a tébolyda zsúfolt folyósóján, az öreg komponista minden beteget felment saját egyéni alkalmatlanságaik alól, a háttérben pedig felhangzik Mozart idegtépően gyermeteg kacagása. 

Az Amadeus rengeteg megértéssel, az elgondolkodtató szórakoztatás alapvető igényével, az érzelmek teljes skáláján játszva nem csupán a művészek emberi gyarlóságát mutatja be, de általánosabb érvénnyel szinte a nézőnek szegezi a kérdést: képesek vagyunk-e szembenézni önmagunkkal és örülni mások sikerének, tudjuk-e irigység nélkül elismerni mások tehetségét, és ahhoz mérten, minden keresűség nélkül a helyén kezelni a saját eredményeinket. Erre a kérdésre például Maurice Jarre találóan válaszolt, amikor 1985-ben átvette a legjobb zeneszerzőnek járó Oscar-díjat (Út Indiába), azon a gálán, amelyen az Amadeus nyolc díjat nyert: 

Szerencsém van, hogy Mozart idén már nem volt jogosult a díjra

 – mondta Jarre a köszönőbeszédében, meghajolva a zenei nagyság előtt, kikerülve a megkeresedett mesteremberek csapdáját.