Valóban kész téboly a Joker: Kétszemélyes téboly?

Öt évvel ezelőtt a - velencei filmfesztivál fődíját, majd a legjobb férfi főszereplő és zene Oscar-díjait elnyerő - Joker még ügyesen tálalt gyilkos tréfa volt. A folytatás, a Joker: Kétszemélyes téboly viszont alig több, mint amennyit a címe sejtet: Joaquin Phoenix és Lady Gaga (meg persze a rendező Todd Phillips) hosszúra nyújtott, de kudarcba fulladó kísérlete a személyiséghasadásos pszichopata gyilkos szimpátiát ébresztő jellemábrázolására. Kritika.

Tény: a Joker 2019-ben elképesztő siker volt (rangos díjak, több mint 1 milliárd dolláros bevétel világszerte); nem pusztán ügyes műfaji kísérlet egy DC-karakter kirángatására a képregények világából, ezzel pedig a comics-mitológiából kiinduló, de azon kívül eső új "realista" gengsztermitológia megteremtésének mérföldköve (lásd még Matt Reeves Batmanjét és az annak nyomán készült Pingvin című tévésorozatot), hanem önértékén is kényelmetlenül pontos ábrázolása egy gyilkost megteremtő társadalmi körülményrendszernek, és ennek elmaradhatatlan részeként – Joaquin Phoenix  játékának köszönhetően – elmélyült ábrázolása egy, a környezete áldozatává váló és a környezetét áldozatává tevő mentálisan beteg embernek.  A Joker ennek megfelelően (többé-kevésbé) kerek egész volt, nem ordított folytatásért, sőt, Todd Phillips (aki három Másnaposok-film után pontosan tudta, mik a folytatásfilmek buktatói) nem is akart egy újabb Arthur Fleck/Joker történetet, de a címszereplő Phoenix úgy érezte, van még mondanivalója élete (anyagilag mindenképp) legsikeresebb szerepében, meg az elképesztő jegyárbevételek után a Warner is újabb üzletet szimatolt, valamint sok kritika érte a filmet, hogy veszélyes példát mutat elsősorban a "zavarodott, nőgyűlölő, magányos fehér férfiak" számára, így Phillips csak beadta a derekát és Lady Gaga bevonásával elkészült a Joker: Kétszemélyes téboly.

Joker: Kétszemélyes téboly (Joaquin Phoenix és Lady Gaga)
Fotó: Intercom

A végeredményt elnézve talán jobb lett volna, ha Phillips az első megérzéseire hallgat, és nem enged a nyomásnak, ugyanis a Joker: Kétszemélyes téboly csupán lábjegyzet egy zavarodott, önmagával viaskodó, de sokak számára (nem csak a filmben, de a valóságban is) példaképpé vált hasadt elméjű gyilkos profiljához. 

A két évvel a Joker cselekménye után játszódó folytatásban Arthur Fleck (Phoenix) az Arkham Elmegyógyintézetben várja öt rendbeli gyilkossági ügyének tárgyalását. A nyomasztó és embertelen körülmények között egyedül a szabadabb levegőjű pszichiátriai szárny énekterápiás foglalkozásai hoznak Fleck számára örömöt, főleg miután megismerkedik Lee Quinzellel (Lady Gaga), akiről kiderül, csak azért vonult be az Arkhamba, hogy közelebb kerülhessen idoljához, akit arra biztat, vállalja önmagát Jokerként – miközben a védőügyvédje szeretné, ha a tárgyaláson az esküdtek elhinnék, hogy Fleck hasadt személyiség, aki nem felelős azért, amit Jokerként tett.

A folytatásban tehát Phillips azzal próbálkozik, hogy Fleck újabb kapcsolatrendszerein keresztül (főként ami Lee-t,  a Brendan Gleeson által alakított smasszer Jackie Sullivant, illetve a Catherine Keener által megformált ügyvédet illeti) mutassa be a hasadt figurával szembeni minimum kettős "elvárásokat" (az anarchista ikon "feltámadását" és a zavarodott kisember csúfos bukását), miközben a beilleszkedés vagy kitörés szorításában Fleck/Joker önmagával – hovatovább a valósággal és vágyálmaival – való küzdelmét helyezze a középpontba.

Joker: Kétszemélyes téboly (Joaquin Phoenix és Lady Gaga)
Fotó: Intercom

Már a filmet felvezető – a Belleville randevú alkotója, Sylvain Chomet által kreált –, a Warner Bolondos dallamok-rajzfilmjeit idéző animációs kisfilm is Arthur Fleck és Joker-alteregója harcát, egészen pontosan Fleck saját személyisége feletti ellenőrzéséért folytatott tragikus harcát ábrázolja. A maradék 130 perc élőszereplős játéka pedig ezt az ötletes animációt annyival igyekszik kiegészíteni, hogy a börtönfilm és tárgyalótermi dráma, valamint a romantikus tragédia keretei között, az 1950-es évek hollywoodi musicaljeinek stilizált "fantáziavilágát" segítségül hívva mutatja be, hogy a Fleckről, illetve Jokerről kialakult kép (az anarchista példakép rajongói és a kegyetlen gyilkost megvetők tekintetében egyaránt) nincs összhangban a valósággal, illetve hogy egy bomlott elméjű sorozatgyilkosba csak egy hasonlóan bomlott elméjű ember szerethet bele, ám az ő szándékai sem lehetnek tiszták (minimum azért, mert neki a tündöklő mészáros Joker kell, nem pedig az elesett és szürke Fleck, ahhoz, hogy maga is "sztárrá" válhasson).

Mindezt a börtönfilm és a tárgyalótermi dráma zsánerein belül is számos apró logikátlansággal, amelyeket nem ment a – történetnek hol a belső megélést alátámasztani igyekvő, hol fekete humort, hol bizarr tragikus mélységet kölcsönözni szándékozó – musical racionalitáson feletti mivolta. 

Phillips szabad kezet kapott a Joker: Kétszemélyes tébolyhoz, ami hatalmas kiváltság és felelősség. Arra vonatkozó mondandójához, hogy sokan félreértették a Joker szándékait, elég lett volna egy újabb sajtónyilatkozat – mert bár Phoenix ezúttal is lubickol a szerepében, és a történet hírnévre és kultuszra vonatkozó önreflexív üzenete dekódolható, de ezen túlmenően Phillipsnek sem a műfaji játékkal, sem a cselekménnyel, sem a szereplőkkel kapcsolatban nem voltak tiszta és világos elképzelései. A Joker: Kétszemélyes téboly-ban Phillips látványosan szembeszáll a műfaji konvenciókkal és nézői elvárásokkal, újból megtorpedózza a képregényfilmeket, de még saját korábbi sikerfilmjét is, azonban csak a rombolás szándéka látszik, a műfaji játékhoz és érvényes történetmeséléshez szükséges "építő" szabályrendszer hiányzik. A Joker: Kétszemélyes téboly a narratív anarchia dögunalmas kudarca – amin még a káosz hercege, Joker is csak ásítozik.