Így meztelenkedett Demi Moore az év leggusztustalanabb és talán legjobb filmjében

Öregség, magány, szórakoztatóipar és maga az élet. A Demi Moore főszereplésével készült A szer, Coralie Fargeat második játékfilmje határozott állításokat fogalmaz meg.

„Te nem is léteznél nélkülem!” – üvölti fájdalmas indulattal, csirkemellet tömködve, nyers tojásokat dobálva az ősz, ráncosra fonnyadt, derékban megvastagodott és fél testére köszvénytől sorvadó egykori sztár Elisabeth Sparkle (Demi Moore) a tévéképernyő felé Coralie Fargeat második játékfilmjének, a cannes-i filmfesztiválon a legjobb forgatókönyv díjával kitüntetett A szer egyik legerősebb jelenetében. 

A szer (Demi Moore)
Fotó: ADS Service Kft.

Sőt. Több szempontból is kulcsjelenet ez, ugyanis a beszédes nevű Sparkle (szikra/ragyogás) csak a cselekmény felszínén címezi szavait az épp a tévében sugárzott beszélgetős műsorban róla lesajnálóan nyilatkozó, tőle elválaszthatatlan, de magának önálló és kizárólagos létjogot követelő Sue-nak (Margaret Qualley), a rejtélyes feketepiaci szérum hatására a hátából kiváló, hibátlan testű, csillogó tekintetű és elbűvölő mosolyú show-biz üdvöskének, aki tulajdonképpen átvette a helyét és megszerezte tőle a médiafigyelmet és közönségimádatot – no nem éppen kitúrta, hiszen ahogy Sparkle betöltötte az 50-et, kipenderítették a nevét viselő aerobik műsorból, így a „másik én” Sue csupán beteljesíti az „elsődleges én” Sparkle vágyait. Csak nem épp úgy, ahogy azt Sparkle elképzelte, hiszen Sue egyre mohóbbá válik, és afféle szimbióta parazitává válva nem tartja be a szérum használati utasításait (hétnaponta a két test mintegy tudatot kell cseréljen – amíg az egyik aktív, addig a másik passzív állapotban pihen és táplálja az épp aktív felet), és egyre többször használja egyéni céljai mihamarabbi eléréséhez energiabanknak a másik testét, szó szerint kiszipolyozva belőle az életet. De nem a telhetetlen Sue az igazi élősködő Fargeat filmjében, és még csak nem is a teljhatalmú, visszataszító tévéproducer Harvey (Dennis Quaid), hanem a teljes szórakoztatóipari rendszer, amelynek csupán elkarikírozott szimbóluma a kizsákmányoló Harvey.

Amikor tehát Elisabeth Sparkle felhörgi magából a „te nem is léteznél nélkülem” szemrehányó megállapítását, az egyaránt szól az ő néhai műsorát megújító fiatalabb kollégának, a korábban belőle (is) meggazdagodó producernek és tulajdonképp magának a televíziónak: a doboznak és az intézménynek/iparágnak egyaránt, ami műsorok és alkotóik, szereplőik nélkül csak üres doboz lehetne, de amely iparágként intézményesítette a szereplők/alkotók/nézői elvárások stb. kizsákmányolását, egyszerre helyezve nyomást (például – és Fargeat filmjében hangsúlyosan – az örök fiatalság és szépség ideáival) a dobozt életre keltőkre és a dobozt bámulókra, azaz a nézőkre. 

A szer
Fotó: ADS Service Kft.

Fargeat tudat- és testhasadásos „szerepcserés horrorjának” cselekményfókuszában két hősnője Sparkle és a belőle „kiváló” Sue szimbiózisa, illetve a szereplők között felborult egyensúly és annak következményei állnak – részben követve a Stevenson (Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete) óta klasszikus, az emberi természet kettősségére kihegyezett, a külső behatásra elszabaduló belső szörnyeteg, a „másik én” ámokfutásának rémmese-mintázatát. Szimbiózisról és felborult egyensúlyról van szó, de ez is túlmutat a két nő történetén: a „másik énből” lesz egy „harmadik én” is, egy valódi torzszülött, akitől az újévi gálaműsor nézői undorodva fordulnak el, sőt, szabályos vérfürdőt rendezve végeznek vele. Fargeat rémmeséje nem csupán arról szól, hogy az iparág kitermeli a saját szörnyetegeit, hanem arról is, hogy ezek a szörnyetegek a nézőből is kihozzák a legrosszabb énjüket, akik megvetik a bennük támasztott (félig-meddig mesterségesen gerjesztett) igények hatására (ún. nézői elvárások és szenzációéhség) is átalakuló „sztárt”, aki valaha éppolyan ember volt, mint ők maguk – A szer állítása szerint tehát szórakoztatóipar (kiemelten a média) és közönség szimbiózisában a világ morális egyensúlya a tét. Márpedig Fargeat tökéletes kört ír le, amikor a „sztárt”, a „közeget” és a „befogadót” is egy erkölcsi tengelyéből kimozdított világ „termékeként” mutatja be.

A szer (Margaret Qualley)
Fotó: ADS Service Kft.

Ezt a rémmesét Sparkle emlékművének képei keretezik: az átadástól a hanyatláson/feledésen át odáig, hogy az egykori sztár arca mosolyba és vérbe fagyva szétfolyik a saját csillagán a Hollywoodi hírességek sétányán, és a reggeli takarítógép tulajdonképpen a vérrel együtt az emlékét is eltörli, csak egy név marad utána egy ötágú alakzatban. Csakhogy A szer nem csupán a szórakoztatóipar monstrumairól szól – Fargeat filmjét a cannes-i bemutató idején női testhorrorként üdvözölték, hiszen egy rendezőnő filmjében egy „kiöregedett” színésznő és fiatalabb „másik énje” példáján keresztül egyszerre mutatja be a test korlátait és átalakuló képességét. 

A szer: test és lélek

De A szer nem kizárólag a testről, hanem legalább annyira a pszichéről fogalmaz meg hol határozott, hol óvatos állításokat – ám ha ezt a kettőt (test és lélek) együtt vesszük, akkor is eljutunk a lényeghez: ha például a Carrie-t (1976, r.: Brian De Palma) a pubertáskor, a Rosemary gyermekét (1968, r.: Roman Polanski) pedig az anyaság női (test)horrorjaként értelmezzük (akkor is, ha férfiak rendezték ezeket), akkor a biológiai láncolatban A szer az időskor női testhorrora, egyedisége pedig épp abban áll, hogy a nők öregedéséről igyekszik markáns megállapításokat tenni, nem csupán test, de lélek vonatkozásában is.

Sőt. Magáról a filmtörténetről is. A „te nem is léteznél nélkülem” megállapítása ugyanis egy olyan filmben, amely egyaránt megidézi a Carrie-t, Kubrick Ragyogását vagy David Lynch és a "testhorror-király" David Cronenberg munkáit (ahogy Fargeat első filmje, A bosszú is a Kill Bill, a Mad Max és a Rambo világát helyezte „feminista” kontextusba), és a show-biz világában játszódik, nem csupán az idős és fiatal emberek kapcsolatáról, az átörökített életről, de a filmörökségről is mesél: semmi sincs előzmények nélkül (Fargeat esetében egyéb iránt Julia Ducornau filmjeivel szokás rokon vonásokat kimutatni, ám ez csak annyit bizonyít, hogy a testhorror szubzsánerében felcsapott egy francia „feminista” új hullám).

A szer
Fotó: ADS Service 

Idős és fiatal, illetve a test és a lélek meséjénél maradva: A szer főhősnője, az 50 éves, gyerektelen és férjezetlen Sparkle épp azért él a feketepiaci vegyület lehetőségével, amiért képtelen elpusztítani annak következményét, a rajta élősködő „másik ént”: retteg a magánytól. Ahogy Sparkle egy magányos öregemberben fedezi fel a szert figyelmébe ajánló fiatal orvos „gazdatestét” is – Fargeat nem kevesebbet állít, mint hogy az időskor legnagyobb átka nem a test hanyatlása, hanem a magány kiszolgáltatottsága, amivel (ahogy a filmben is) az ember, társas lényként tulajdonképpen egész életében sakkban tartható. Csakhogy amíg az ember fiatal, addig úgy érezheti, hogy a karrier, a külső világ felszínes visszaigazolása (A szer univerzumában a közönség „imádata”) kielégítheti a valódi, mély emberi kapcsolatok iránti igényt – ennek a kártyavárnak az összeomlása lesz a „csillogásért” az igazi életet feláldozó Sue és voltaképp Sparkle tragédiája is. Mert ahogy semmi sincs előzmények nélkül, úgy az előzmény sem ér fabatkát sem folytatás nélkül, az örökséghez pedig örökítés szükséges – A szer „sztárjai” valójában magányos csillagok (nem véletlen, hogy a nyitó- és záróképeken Sparkle csillaga egymagában áll a hírességek sétányán), amelyek kihunynak és előbb-utóbb a feledés homályába vesznek.

Innen nézve A szer voltaképp halálfilm (Király Jenőt idézve): „a haldokló kalandjait” beszéli el. Sparkle szempontjából a test romlását és a lelki magányt, a kétségbeesettséget, az örökül hagyás késői kísérletét és a végső elmúlást az élet visszapergetésével. Elvégre Sue „születése” és karrierkísérlete elképzelhetetlen az elmúló, karrierkudarctól szenvedő Sparkle nélkül – és ebből a szempontból sokkal találóbb, kifejezőbb az angol cím, a The Substance (azaz szubsztancia: a legáltalánosabb belső lényeg), hiszen Sparkle és Sue egy és ugyanazon anyagból lettek. Kölcsönösen függenek egymástól, akár valami életdrogtól, de ugyanazon érzésből táplálkozó belső igényeik miatt szabadulnának is a másiktól – kettéhasadt anyag, pusztán biológiai szimbiózisban (egymás gerincvelőjét csapolva), lelki kapcsolódás nélkül. Akár a lelki kötődés „rabláncát” levetni igyekvő, színes, de felszínes „szép új világ” – ami szükségszerűen termeli a belső halált.

De akinek van gyomra és idegrendszere (teste és lelke) hozzá, hogy végignézze, az ráébredhet, hogy Coralie Fargeat filmje, a borzasztó világot feltáró, a hanyatlást középpontba állító A szer nagyon is az élet, a valódi emberi kapcsolatokkal kitöltött létezés pártján áll.