Gladiátor II: a felesleges folytatás

Ridley Scott megint melléfogott. A Gladiátor II ugyanis olyan folytatásfilm lett, ami folyamatosan a nagy előzményt ismétli - hozzátenni nem tud, csak elvenni belőle. Kritika

Közel 25 éve, az ezredfordulón Ridley Scott sikerrel támasztotta fel tetszhalálából a filmtörténettel egyidős, de főként az 1950-es és 1960-as évtizedekben népszerű peplum (az ókorban játszódó "szandálos, kardozós" filmek) műfaját: a Gladiátor 5 Oscar-díjával (köztük a legjobb film), 4 BAFTA-szobrával és 270 millió dolláros jegyárbevételével nem pusztán kiemelkedő közönség- és szakmai siker volt, de épp ezek okán olyan produkcióknak adott lökést, mint a Trója, a Nagy Sándor, a hódító, a 300 vagy az Agora, és persze egy újabb generáció figyelmét vonta a tematikai műfaj klasszikusaira, amelyekből Scott filmje is merített (Quo Vadis, Demetrius és a gladiátorok, Herkules, Ben Hur, Spartacus, A Római Birodalom bukása stb.). Bár sokan kritizálták történelmi pontatlanságáért, a Gladiátor 2000-ben egy rendkívül látványos, a tömegszórakoztatás igényét művészi erényeket sem nélkülöző perfekcionizmussal kiszolgáló, általános és könnyen befogadható morális üzenetekkel szolgáló hagyományos hőseposz volt – ami a "római álomnak" az arénában fegyverrel és vérrel érvényt szerző bosszúálló hős, Maximus Decimus Meridius halálával kerek, lezárt történetet mesélt el. Vagyis különösebben semmi sem indokolta a Gladiátor II elkészítését – leszámítva az anyagi szempontokat.

Gladiátor II (Paul Mescal és Pedro Pascal)
Fotó: UIP Duna Film

Igaz, nem teljesen arról van szó, hogy Scott két évtized távlatából igyekezett újrafelmelegíteni életműve egyik legnagyobb sikerét, hiszen már a 2000-es bemutató után sorjáztak az ötletek a folytatásra, de ezek ott is maradtak, ahol a - Gladiátor II végeredményét látva - a helyük van: a fiókban. Ugyanis egy kerek, lezárt mesét csak úgy lehet folytatni, ahogyan az például a Star Wars esetében is történt: egy új, de mégis ismerős főhős megteremtésével, aki (már csak a rajongók elvárásai miatt is) szükségszerűen a "nagy előd" nyomában halad, jelenetről jelenetre újraismétli az ő kalandjait, ezzel viszont nem képes a "saját" hőseposzát megteremteni. Az új hős csupán másolat, aki maga is csak másolni tud (legrosszabb esetben pedig a másolat az eredeti mítoszát is rombolja).

Volt már példa persze arra Scott karrierjében, hogy sikeresen (vagy legalábbis új gondolatokkal) tudott visszatérni egy régebbi projektjéhez, de a Gladiátor messze nem az Alien-franchise, annak univerzumában ugyanis a fókusz könnyedén áthelyezhető a túlélésért folytatott harcról a xenomorphok eredetére, a Colosseum falai között viszont minden harcot a túlélésért vívnak, és ez csak akkor érdekes, ha közben világnézetek csapnak össze, jellemzően a demokrácia a zsarnoksággal, innen nézve pedig a Gladiátor II eleve az önismétlés csapdájában vergődik, és nem is képes kiszabadulni onnan.

Még akkor sem, ha az egykori rabszolgából lett gladiátoredző Macrinus (Denzel Washington) személyében egy uralmi célokat dédelgető álnok cselszövővel fűszerezi a felesége halálát az arénában megbosszúlni igyekvő Hanno, pontosabban Lucius Verus (Paul Mescal), valamint a történelmi szükségszerűségből kegyetlen hadvezér, ugyanakkor Róma jövőjét féltő Marcus Acacius (Pedro Pascal), felesége, Marcus Aurelius lánya Lucilla (Connie Nielsen) és a zsarnok testvércsászárok, Geta (Joseph Quinn) és Caracalla (Fred Hechinger), és velük együtt a szebb napokat látott Római Birodalom történetét.

Gladiátor II (Denzel Washington)
Fotó: UIP Duna Film

A Gladiátor II tulajdonképpen szóról szóra (jelenetről jelenetre) felmondja a Gladiátor meséjét, miközben a már a Napóleon miatt is kárhoztatott David Scarpa forgatókönyve épp annyi történelmi pontatlanságot tartalmaz, mint David Franzoni John Logan és William Nicholson szkriptje a 2000-es Scott-peplum esetében, és természetesen ezúttal is az arénában kell véget vetni az őrjöngő önkénynek, elismételve (és újraalkalmazva) a Gladiátor jelmondatát: "mit életünkben teszünk, az az örökkévalóságban visszhangzik". 

És ezúttal itt a visszhangon a hangsúly.

A Gladiátor II egy ponton (illetve több mozzanatával, például az olcsó és hatásvadász, digitálisan kreált kopaszra nyírt vad páviánnal, a tengeri csatához feltöltött, szintén CGI cápáktól hemzsegő Colosseummal, kínosan önismétlő jeleneteivel, a "gladiátorcastinggal", karikatúraszerű uralkodóival, dörzsöltnél is dörzsöltebb Macrinuszával) mintha az eredeti szándékos paródiájává akarna válni. 

Innen nézve viszont mégiscsak "zseniális" Scott filmje, világnézeteket ütköztető harci jeleneteivel és cselszövéseivel, az újraismétlés nyilvánvaló gesztusával lerántja a leplet, de legalábbis megfogalmazza álláspontját a hollywoodi sztár- és mítoszteremtés, illetve hatalomgyakorlás gyakorlatairól. Ha ugyanis a Gladiátor Rómájában (igazodva a peplum amerikai vonulatához) az Egyesült Államok metafóráját ismerjük fel, akkor a felesleges folytatás példáján keresztül Scott az amerikai álomgyárról szónokol, éppúgy, ahogy a Megalopolis, amelyben Francis Ford Coppola Hollywood belterjességéről és túlzott befolyásáról is mesél.