Csillagászati magasságokban a főnöki juttatások

Az Egyesült Államokban az elmúlt években több alkalommal is rekordot döntöttek a vállalatvezetői honoráriumok. A legutóbbi, közel 1 milliárd dolláros jutalmat Steve Jobs, az Apple elnöke vihette haza. A befektetőkkel való érdekegység jegyében persze jelentős arányban részvények vagy részvényopciók formájában kerültnek a zsebekbe a mára kilenc számjegyűvé terebélyesedett dollárösszegek, az ösztönzésnek e formája azonban több esetben eredmény nélkül marad.

A Fortune magazin részletes elemzésben foglalkozik a csúcsvezetőknek juttatott gyakran "felháborítóan magas", az eredményekkel gyakran köszönőviszonyban sem lévő fizetésekkel. A szerzők hosszas kutatómunkával próbálták megfejteni, hogy a 60-as években az anyagilag és nem mellékesen társadalmilag is "láthatatlan" vállalatvezetők milyen mechanizmusok során kerültek mai ünnepelt és a végső megállapítások szerint túlfizetett pozícióikba.

A mamutvállalatok menedzseri fizetései az utóbbi évtizedben szöktek szembetűnően magasra. Az utóbbi öt év legjobban honorált csúcsvezetője - a számukra felkínált és az összjuttatásból jelentős részt lefedő részvények és részvényopciókat leszámítva - összesen 1,4 milliárd dollárral lett gazdagabb, az éves átlagos csúcsfizetés tehát mintegy 274 millió dollár. Ami a számoknál izgalmasabb, hogy a rekord nagyságú főnöki fizetéshez valószínűsíthetően hozzájáruló vállalatokból négy - így a Walt Disney vagy az Apple - nem tartozik a kimagaslóan jól teljesítő cégek közé. De hol kezdődött mindez?

A kezdetek

A tanulmány készítői egyenesen a Truman által szignált adótörvényig nyúlnak vissza, az 1950-es években megalkotott szabályok tették ugyanis először lehetővé, hogy vállalatok egy új és addig nem ismert formában jutalmazzák munkavállalóikat. A pénzt felváltó fizetési forma neve pedig: részvényopció.

A tanácsadók szerepe

A szerzők persze aligha Trumant vagy az ötvenes évek kongresszusát hibáztatják a mai, több szakértő szerint hibás honorálási gyakorlatért. Az ötvenes, hatvanas évek Amerikájában még egyáltalán nem volt jellemző a vállalatvezetők "túlfizetése" vagy fizetésük olyan nagymértékű növekedése, mint a kilencvenes években, sőt az akkori gyakorlat szerint a magasabb juttatással fordítottan arányos volt a béremelés mértéke. A kifizetések feltűnő növekedése akkor következett be - vélik a szerzők -, amikor a tanácsadók - akik a vezetők honoráriumával kapcsolatosan adnak tanácsot - bekapcsolódtak a rendszerbe. A tanácsadók - a szerzők sommásan egy mondatba tömörített véleménye szerint - egyetlen dolgot csinálnak: a menedzsment pénzéből tanácsot adnak a menedzsmentnek, hogy az mennyit fizessen a menedzsmentnek.

Ha az utóbbi mondat valószínűleg nem állja is meg tökéletesen a helyét minden esetben, az bizonyos, hogy a tanácsadók szerepe hordoz önmagában némi ellentmondást. A szerzők ez ügyben számos volt tanácsadóval - ma már többen közülük a rendszer kritikusai -, cégvezetővel és szakértővel készítettek anonim interjút, az összkép pedig nem túl rózsás. Az írásokból kiderül, hogy a mai napig számos vállalatnál titoktartási kötelezettséget fogadnak a kifizetésekről döntő vezetők, sok esetben pedig olyan - önmagában jelentős - részvényopcióhoz juttatják a vezetőket a részvényesi érdekek fokozott figyelembevételére való tekintettel, melyek a már korábban megszerzett részesedésükhöz képest elenyészőnek tűnnek.

A kép persze még ennél is árnyaltabb. A nyolcvanas években az Egyesült Államok gazdasága egyre inkább a közélet felé is nyitottá vált, a vállalatvezetők pedig szívesen kerültek ki a részvényesek érdekeivel foglalatoskodó szürke eminenciás szerepéből. A szerzők állítása szerint a társadalmi életben betöltött pozíció tehát ugyancsak hozzájárult ahhoz, hogy a csúcsvezetők az ismertségüknek, elismertségüknek megfelelő honoráriumhoz jussanak, így ez a többi korábban említett indokkal együtt vezetett a ma fennálló - az egyes fizetések napvilágra kerülésével gyakran támadott - fizetési rendszer kialakulásához.

Nyolcvanas évek, az első nyertesek

A vezetők részvényopcióhoz juttatása tehát már elvileg az ötvenes évektől lehetőséget kínált a cég számára, hogy a menedzsert a részvényárak alakulásában is érdekeltté tegye. A 60-as, 70-es évek tőzsdei langymelege azonban aligha volt alkalmas erre. Az igazi verseny a 80-as években kezdődött, a részvényhonoráriumok ekkorra érték el igazán a korábban csak elvben létező jelentőségüket.

A rendszer első nagy nyertese az 1984-ben a Walt Disneyhez igazolt Michael Eisner, akinek a fizetését egyértelműen a vállalat által termelt profittól tették függővé. Eisner akkor megtette, amit tőle vártak. Jutalma sem maradt el, így 1989-ben - még ugyanazon szerződéssel - 57 millió dolláros rekordfizetést markolhatott fel. Eisner követője a Coca-Cola - 1981-től 1997-ben bekövetkezett haláláig - első embere, Roberto Goizueta lett. Goizueta elnöksége alatt csúcsra járatta az üdítőital-gyártót, akinek többségében részvényekben és részvényopciókban határozták meg honoráriumát. Az eredmény: Goizueta a világ első dollármilliárdos vállalatvezetőjévé avanzsált, mindezt vállalatalapítás és egy cent befektetése nélkül, ahogy az korábban Amerikában elképzelhetetlen volt.

Szabályozás

Az amerikai kongresszus megkésve ugyan, de elszántan az állami beavatkozásban vélte felfedezni az elszabadult kifizetések kordában tartásának az eszközét. Az adótörvény kiegészítése szerint a cég eredményeitől független főnöki fizetés egymillió dollárig adómentes, az eredménytől függő juttatás pedig teljes egészében adóköteles. A várt hatás elmaradt: a csúcsmenedzserek fizetései az egymillió dolláros határ közelébe kúsztak, a vállalat teljesítményétől függő jutalom pedig - noha adóköteles maradt - továbbra is a legnépszerűbb honoráriumok között szerepel.

High-end

A kilencvenes években (lásd a táblázatot) a tendencia több fronton folytatódott. A cégvezetőket egyre nagyobb arányban részvények, részvényopciók formájában ösztönözték a megfelelő tőzsdei szereplésre, a honoráriumok növekedése pedig - a kilencvenes évek első felét leszámítva - gyakran exponenciálisan nőtt. A legfrissebb csúcsot az önkritikusan évekig csak 1 dolláros fizetésért dolgozó Steve Jobs érdemelte ki, aki a vállalathoz való visszatérése utáni harmadik évben már 872 millió dollárral lett gazdagabb. Igaz, ebben benne foglaltatik egy óriás részvényopció meg egy 90 milliós Gulfstream repülőgép; no és az a tény, hogy Steve Jobs a sírból rángatta vissza a legendás céget.

Vállalatvezetők legmagasabb juttatásai:

Év	Vezető Vállalat	Juttatás (millió dollár)
1990	Steven Ross Time Warner	$215
1991	Leon Hirsch U.S. Surgical	$170
1992	Roy Vagelos Merck	$35
1993	George Fisher Eastman Kodak	$67
1994	Lawrence Bossidy AlliedSignal	$63
1995	Millard Drexler GAP	$79
1996	Michael Eisner Walt Disney	$506
1997	Henry Silverman Cendant	$570
1998	Micheal Dell* Dell Computer	$272
1999	Joseph Nacchio Qwest Communications	$257
2000	Steven Jobs Apple Computer	$872

(Üzleti Negyed)

Ajánlat:

Fortune magazin (angol nyelven)

Karriercentrum

2001. június 25. 18:38