Privatizációs érdekességek a közelmúltból

A magyar állam1,2 milliárd forintért értékesítette 2004 őszén a 31 cégből álló Magyar Befektetési és Vagyonkezelő (MBV) Rt-t, miközben közel ennyi készpénzhez az új tulajdonos gond nélkül hozzájutott az egyik megvásárolt cég folyószámláján "pihenő" egymilliárd forintnak köszönhetően. Az állam különböző módokon évekig öntött többszáz millió forintot az MBV-be, a tulajdonosváltás után azonban azonnal megkezdődött a felszámolás.

A Magyar Befektetési és Vagyonkezelő Rt-t. a Magyar Fejlesztési Bank (MFB) alapította 1996-ban kisebbségi részesedéseinek vagyonkezelésére. A leánycéget kétmilliárdos jegyzett tőkével hozták létre, amit 1999-ben további csaknem hárommilliárddal toldottak meg. Amikor László Csaba pénzügyminiszter "rendet vágott" az állam háza táján, s kormányrendeletben határoztak az MFB megtisztításáról. Rendezték a funkciókat is: az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő (ÁPV) Rt. dolga a vagyon kezelése, s a mielőbbi értékesítés, az MFB-é pedig a fejlesztési bankként való működés, és a magyar kis-és középvállalkozói kör hitelekkel való támogatása - írja a manager magazin a legfrissebb számában. Ez azt jelentette, hogy az MFB valamennyi - az alaptevékenységhez nem kapcsolódó - érdekeltségét áttették az ÁPV-be, hogy "üssék az ő fejüket" - miként egy, az ügyletet közelről figyelő informátor fogalmazott a lapnak.

Ebbe az akcióba került be az MBV. Az MFB-nél örömtáncot jártak, hogy túladtak a nem túl vonzó portékán, a vagyonkezelőnek azonban "púp volt a hátán" a számtalan "döglött kutyát" is tartalmazó csomag. A három társaság többségi tulajdonrészt birtokolt - egyebek között - a salgótarjáni ST Glass Öblösüveggyárban, a Lencsehegyi Szénbányában, a Biostatin gyógyszerkutatóban, s kisebbségit a Hollóházi Porcelángyárban, az Orexben és a Digépben.

Az MBV tehát - a 2003-es kormányhatározat szellemében - azért került a vagyonkezelő tulajdonába, hogy felkészítsék az eladásra, és mihamarabb értékesítsék.

"Mindent megtettünk, amit a törvény előír, de annál semmivel sem többet, s az egyetlen célunk az volt, mielőbb eladjuk" - emlékszik vissza a tranzakciót közelről figyelő ÁPV-s forrásunk. Az ÁPV Rt. végül 2004. december elején jelentette be szokásos sajtótájékoztatóján - meglehetősen szűkszavúan -, hogy a pályázat sikeres volt, a nyertes ajánlatot a kifejezetten erre a projektre - hárommillió forintos jegyzett tőkével - alapított, pécsi székhelyű Saye Tanácsadó Kft. nyerte, 1,2 milliárdos ajánlatával.

A holding zászlóshajója a Lencsehegyi Szénbánya Kft. volt, amelyet az ÁPV Rt. egyik embere "kiürült" cégnek nevezett a Népszabadságnak még október elején nyilatkozva, mondván "a bányabezárások kapcsán még könnyen támadhatnak több százmillió forintos kötelezettségei". A bányacéget azonban ekkor már egyáltalán nem lehetett kiürültnek nevezni.

Lencsehegy a Dorogi Szénbányák Rt. felszámolásakor került "természetbeni kielégítésként" a Magyar Követeléskezelőhöz (MKK), majd onnan profiltisztítás címén az MBV-hez. A bánya bezárásával kapcsolatban tárgyalások kezdődtek a Szénbányászati Szerkezetátalakítási Központtal (SZÉSZEK), amely 580 milliós állami támogatást nyújtott a bezárásra, s 477,8 millió forintot újrakezdési támogatásként adott. A bezárási költségeket tehát megosztották a tulajdonos magyar állam és a társaság között, az újrakezdési támogatás pedig gyakorlatilag átfolyt a cégen a munka nélkül maradt bányászoknak, azt összesen 163 ember között osztották szét.

Az addig vegetáló bánya eredménye azonban jelentősen növekedett a paksi atomerőmű kettes reaktorának 2003-as áprilisi üzemzavara miatt. A szenes erőművek termelése jelentősen megnőtt, amihez szükség lett lencsehegyi szénre is. Ugyancsak megdobta a cég eredményét, hogy 2004-ben a kitermelt szénmennyiség tényleges meghatározásakor kiderült: hibásak a korábbi becslések, és a meghatározott talajszint alatt több méter vastagságú szénréteg húzódik. Ennek egy részét értékesítették, és ez 310 milliós rendkívüli bevételt eredményezett abban az évben. Ezen tényezőknek köszönhetően tehát 2004 év égére a "kiüresedettnek" mondott bányacég bankszámláján csaknem egymilliárd forint pihent.

Igen szerény értéket hozott ki ehhez képest a szénbányára a vagyonértékelés, amelyet az ÁPV Rt. minden tranzakció előtt elkészíttet. Bár az értékelésen a CIB bank pecsétje szerepel, úgy tudjuk, hogy azt valójában a Reorg Rt. készítette el, a CIB csapata csak a "szupervíziót" végezte. A három cég összértékére a különböző értékelési módszerek viszonylag nagy különbséggel hoztak ki adatot. Végül 1,3 milliárd forintot fogadtak el - ez az összeg szerepel az Állami Számvevőszék (ÁSZ) jelentésében is, és ez szolgált az eladás alapjául. Az ÁPV Rt. szerint "egy működő cégcsoportot készültek eladni, amelynek reális értéke a csoporton belüli kapcsolatok ismeretében volt meghatározható."

A Lencsehegyi Szénbánya értékét üzleti alapú (diszkontált cash-flow, DCF) módszerrel határozták meg, amely a jövőben várható bevételek és ráfordítások jelenértékre történő diszkontálásával számol, csökkentve az értéket a hitelekkel. (A vagyonértékelés egy megváltozott tevékenységi körrel, ingatlanhasznosítással foglalkozó társaságot feltételezett) A módszer megválasztása azért érdekes, mert egy tevékenységet nem végző társaság esetében nem érdemes a jövőbeni bevételekkel kalkulálni. Ha - valamilyen oknál fogva - mégis ezt a megoldást választják, akkor sem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy bázisidőszakban ennek a cégnek közel egymilliárd forint pihen a bankszámláján.

Egy-egy cég azoknak éri legtöbbet, akik belülről ismerik. Nem volt ez másként ebben az esetben sem: a menedzsment különböző tagjai ringbe szálltak a társaságokért. Amikor a cégek 2002-ben átkerültek az MFB-től az ÁPV Rt-hez, távozott az MBV akkori vezérigazgatója, Budavári Katalin, helyére Benedek János került.

A tulajdonoscsere nem hozott változást Vincze András életében, aki 2000 óta ügyvezető igazgatóként ténykedett a társaságnál. Az viszonylag hamar kiderült a menedzsment tagjai számára, hogy mindhárman szívesen részt vállalnának az MBV privatizációjában. Az ÁPV-ről azonban hamar "lepattantak" klasszikus menedzsment buy-out tervükkel, mert a vagyonkezelő "készpénzt akart látni, s nem akart semmiféle részletfizetési konstrukcióba belemenni". Így aztán nekiláttak befektetőt keresni, akivel közösen le tudják szurkolni a vételárat, de nem jártak sikerrel. Ekkorra már az is tisztán látszott, hogy elképzeléseik alapjaiban térnek el az MBV jövőjével kapcsolatban: Benedekék a reorganizációt "hajtogatták", Vincze pedig egy percig sem titkolta, hogy nem célja az Öblösüveggyár továbbműködtetése. Ennél a pontnál kezdtek el külön utakon járni és hátországot találni elképzeléseiknek, bevetve politikai-gazdasági kapcsolatrendszerüket.

A privatizációs tenderre végül három ajánlat érkezett, nevesítve azonban egyik menedzsment-tagot sem lehetett megtalálni az indulók között. Úgy tudjuk, Vincze úgy viselkedett, mintha nem sikerült volna befektetőt találnia, így Benedekék a Wallis-szal szövetkezve "árban némiképp alálőttek". Másodikként 900-950 milliós ajánlattal a "piértes" Royal Investment nevű cég futott be.

A nagy meglepetést mégis a győztes - az angol Save As You Earn mozaikszó rövidítéséből származó - Saye Kft jelentette, amelynek két tulajdonosa, Vass Miklós és Vass Krisztina 1,2 milliárdot kínált. Az viszonylag hamar kiderült, hogy Vincze András nem áll távol a titokzatos befektetőktől.

Vinczének azonban volt elegendő pénze az ügylet megfinanszírozásához, ezért - legalábbis a cégadatokból kiolvasható tranzakció sorozatból ez tűnik ki - egy furcsa huszárvágással oldotta meg a problémát. Úgy mozgósított egy milliárd forintot, hogy a Lencsehegyi Szénbánya számláján pihenő összeg jelentette a hitel garanciáját. Kérdésünkre Vincze azt állította, hogy mindez nem így történt: az ügylet finanszírozásához saját erővel is rendelkezhetett és nem csupán egyetlen bankkal állhatott kapcsolatban, további részletek közlésétől, az óvadék beszámításának körülményeiről viszont banktitokra hivatkozva elzárkózott.

A Saye az MBV vételárának fejében alig 55 milliót tett le készpénzben az asztalra, 85 millió forint értékben kárpótlási jegyet mutatott fel (a pályázat lehetőséget adott a vételár 10 százalékának kárpótlási jeggyel történő megfizetésére), a maradékra pedig az Inter-Európa Bank (IEB) egymilliárd forint fölötti hitelígérvényét csatolta a pályázathoz. Ennek hátteréül szolgált a bánya pénze. Az adásvétel létrejötte után egyébként az óvadék összegét és további majdnem 191 millió forintot, összesen tehát 891 milliót a Lencsehegyi Szénbánya kölcsönadta a Saye Kft.-nek működése finanszírozására, két éves futamidőre kamatfizetési kötelezettség mellett.. Az így kapott 891 millióval, és egy másik leánycég, a Biostatin 110 milliós kölcsönével nem kizárt, hogy vissza is fizették a banknak a pénzt 2005-ben, így már csak e társaságoknak tartozik a Saye, de az éves beszámoló tanúsága szerint ez is kifut idén.

Vincze egy pillanatig nem próbálja leplezni, hogy nem altruizmusból szállt be az üzletbe, hanem pénzt akart keresni. A megvásárolt csomag egyik fontos jellemzője, hogy értéke attól függ, mihez kezdenek vele. Ez nem brilliáns ötletek meglétét igényli, hanem annak eldöntését, hogy hosszabb távon gondolkodik a befektető vagy a gyors haszonszerzésre törekszik. A Salgótarján rendbetételére óvatos becslések szerint is többszáz millió forint kellett, és még így is az átlagosnál nagyobb kockázatot hordoz a cég jövőbeni "alakítása". A gyors és biztos haszonra hajtó vállalkozói attitűdöt indokolja a csomag másik fontos jellemzője, hogy a cégek prompt pénzeket rejtenek, amelyek két éven belül befolynak. Ráadásul a többségi paketteket is érdemes eladni, mert egy sincs benne, amely éveken át biztosan termelné a pénzt. A kisebbségiek esetében is a gyors értékesítés lehet a leghasznosabb taktika.

A privatizáció "csúnya foltja" a Salgótarjáni Öblösüveggyár esete, amelynek körülbelül négy milliárdos követelésállománya volt az adásvételkor. Vincze András a kapun belül kerülés első pillanatában közölte az érintettekkel, hogy "egy fillért sem hajlandó áldozni a gyárra". Elmondása szerint felajánlotta, hogy hajlandó az MFB-nek vagy egy szakmai befektetőnek átadni a cégpakettet egy forintért, erre a dealre azonban senki sem harapott rá. Az MFB-nek mellesleg van még egy körülbelül egymilliárd forintos követelése is az üveggyárral szemben, amelynek a megtérülési esélye általunk megkérdezettek szerint legalábbis csekély. Akárcsak annak az esélye, hogy egy szakmai befektető megvegye.

Az üveggyár évek óta tartó likviditási problémái az MBV privatizációja után tovább erősödtek. 2005. március 22-én azonnali inkasszót nyújtott be követeléseire az MFB, s elkerülhetetlenné vált a felszámolás. Ekkor már nem az MBV állt többségi tulajdonosként a cég mögött, mivel az inkasszó benyújtása körüli napokban a Stonefarm Kft. megvásárolta az üveggyártó 85 százalékos pakettjét, a társaság többségi tulajdonosa - áttételeken keresztül - a korábban a Cooptouristot válságmenedzselő Kőteleky László lett. Az új részvényes megjelenése nem tűnik túlságosan logikus lépésnek, akkor már ugyanis a bíróságnál volt az a felszámolási kérelem, amely alapján áprilisban meg is indult az eljárás.

Ráadásul Vincze angolosan távozott, mert a tulajdonrész értékesítésén túl egy 600 millió forintos, jelzáloggal és a készletekre vonatkozó zálogjoggal fedezett MBV-követelést is eladott Kőtelekynek. A készletekre vonatkozó zálogjog a felszámolás ellenére is jó biztosítéknak tűnik, hiszen az értékesítésből származó árbevétel befolyik a követelés tulajdonosának zsebébe.

Többen logikus üzleti lépéseknek minősítették Vincze húzását, de volt olyan, aki szerint "bátorság kellett az üveggyárat így helybenhagyni, Salgótarján viszont kellően messze van ahhoz, hogy a dolgozók ne menjenek vasvillával a cég székháza elé." Az ügylet további szépsége, hogy Vincze még az állami tulajdonú MBV ügyvezető igazgatójaként az ST Glass igazgatósági elnöke volt, ami néhány forrásunk szerint felveti az ő felelősségét. Kérdés, hogy tett-e olyan lépéseket, amelyek hozzájárultak a cég tönkremeneteléhez, de ennek bizonyításra "igen korlátozott számban akad példa Magyarországon". Az MBV megújult honlapján egyébként a referenciák között szerepel a Salgótarjáni Öblösüveggyár reorganizációja.