"Ha nem értenek hozzá, miért írnak róla?" - Az újságírók felelőssége és a válság

A gazdasági válság felelősei között bankárok, pénzügyi szabályozó szervezetek és brókerek után egyre többször emlegetik a gazdasági újságírókat. A nehéz időket egyre többen a szakújságírás csődjének is tartják, a média ugyanis nem volt képes a problémák előrejelzésére - kérdés, hogy elvárható-e ez egyáltalán tőle.

A válság felelősei közt a bankárok, brókerek, biztosítási szakemberek és pénzügyi szabályozók mellett egyre előkelőbb helyet foglalnak el a gazdasággal és pénzügyekkel foglalkozó szerkesztők és újságírók. Egyre több kritika éri a médiát, hogy miért nem látta előre a válságot és miért nem figyelmeztette az embereket. A sajtón a pontos előrejelzéseket is megpróbálják számon kérni.

A téma március elején került a figyelem középpontjába, mégpedig egy amerikai showman révén. Jon Stewart sokak szerint élete egyik legjobb adását készítette el a ,,The Daily Show" című műsorában, amely a CNBC gazdasági tévécsatorna tevékenységét állította pellengérre. Az üzleti világban elismert csatorna riportereinek (elsősorban Jim Cramernek) folyamatos baklövéseit és inkompetenciáját taglaló részt eddig 1,8 millióan látták - csak az interneten.

Az előrejelzések és a valóság között tátongó űr bemutatása után Stewart a rá jellemző szarkazmussal így foglalja össze a csatorna pénzügyi tanácsainak használhatóságával kapcsolatos meglátásait: ,,Bárcsak hallgattam volna a CNBC-re, akkor most lenne 1 millió dollárom - persze csak ha 100 millióval kezdtem volna."

A CNBC-nek és Cramernek valóban voltak csúnya tévedései. Volt olyan adás, amelyben a Bear Sternst dícsérték, hat nappal később pedig csődbe ment a bankház. A CNBC leadta azt a riportot is, miszerint a Merrill Lynchnek nincs szüksége új tőkére, ami azért került be Stewart összeállításába, mert a pénzintézet később sok milliárd dollárt volt kénytelen bevonnni a működőképsség fenntartása érdekében.

Jogos és túlzott elvárások

A jogos alapkövetelmények (például a pontosság és a gyorsaság) mellett mindinkább úgy tűnik, hogy az alapvető elvárás az újságírókkal szemben az lett volna, hogy mindenki előtt megjósolják a válságot, leleplezzék a túlzottan kockázatos banki ügyleteket és önmérsékletre intsék a hitelfelvevőket.

Robert Teitelman, a ,,The Deal" magazin főszerkesztője a hónap elején osztotta meg véleményét a témában olvasóival. Teitelman elismeri, hogy történtek hibák: a válságnak voltak előjelei, de a jelek szerint nem sikerült elég részinformációt összekapcsolni. Hiba volt az is, hogy a neves és mértékadó lapokban, mint amilyen a Wall Street Journal (WSJ), kevés olyan cikk jelent meg, amelyek a lakáshitelekkel foglalkoztak volna. A biztosítókról sem írtak sokan, azok száma pedig, akik teljesen tisztában vannak a Wall Street működésével, soha nem volt magas.

A pénzügyi rendszer sokkal bonyolultabbá vált, sok a tapasztalatlan újságíró, szerényebbek a lapok költségvetési lehetőségei, a verseny annyira felfokozott, hogy a sebesség néha a minőség rovására megy - hangzik az ellenérv, amire rögtön jön is a riposzt, miszerint "ha nem értenek hozzá, akkor miért írnak róla?".

Felmentő tényezők

Természetesen vannak olyan érvek is, amelyek az újságírók mellett szólnak. Ezek közül kiemelkedik, hogy a média külső információkat közvetít, és nem várható el, hogy egy-egy szerkesztő jobban értsen a gazdaság egyes specializált területeihez, mint az abban dolgozó szakemberek, jelesül a banki elemzők, a pénzügyi szakemberek és a közgazdászok.

Nem feltétlenül az újságíró a hibás, ha később hamisnak bizonyuló információkat közvetít, hanem azok is, akik az információkat szolgáltatják. Sok elemző szerint a mostani válság egyik legfontosabb tanulsága épp az, hogy a piacok nem átláthatóak, azaz nem igaz az a régi feltételezés, miszerint az információkhoz hozzá lehet férni. A banki és biztosítói botrányok közül több esetben is kiderült, hogy azok rendelkeztek csak a megfelelő információkkal, akiknek nem volt érdekük azokat másokkal is megosztani. A szabályozás sem volt megfelelő, így sok minden titokban maradt - mindaddig, amíg ki nem durrantak a piaci lufik.

Fontos kérdés ezen kívül, hogy ha meg is születik egy írás/riport, ki olvassa el? Nem egy csatorna például az érdeklődés hiányában szüntette meg gazdasági műsorait. De még ha el is olvassák, ki az, aki például két évvel ezelőtt elhitte volna, hogy most itt fog tartani a világgazdaság?

Teitelman arra is felhívja a figyelmet a mostani események kapcsán, hogy mivel ennek a válságnak nem egyetlen kiváltó oka volt, ezért az emberek nem is várhatják el, hogy egy klasszikus oknyomozó riportban ezt felderítsék. Arról nem is beszélve, hogy oknyomozás csak megtörtént esetek okán lehetséges, és nem lehet vele a még meg nem történt dolgokat kutatni vagy előre jelezni.

Talán a legfontosabb megállapítás Teitelman írásában mégis az elvárásokról szól. A gazdasági újságíróktól a jövő megjósolását várják, azaz azt, hogy megmondják, mit vegyünk, mennyiért, és nem utolsó sorban, hogy pontosan mikor? Ennek megtippelése azonban kockázatos vállalkozás, és nem is igen várható el a médiától, hogy ilyen jóslásokba bocsátkozzék.

A tömegek befolyásolása

John Stewarthoz hasonlóan mások is a szakriporterek szerepét vizsgálják, kissé komolyabb módon. Kritikusok szerint a média a hírszelekcióval és a szerkesztéssel aktívan ronthatja a gazdasági helyzetet. Ez egyszerű pszichológia: Niall Feguson harvardi történész szerint ,,a gazdasági összeomlások az érzelmi ingatagságunk eredményei."

Niranjan Rajadhyaksha, a WSJ munkatársa más szemszögből közelíti a problémát: ,,Miért hoznak a fogyasztók és befektetők vakon döntéseket egyszerűen az alapján, amit hallanak, vagy olvasnak?"

A válasz a tömegpszichológiában rejlik, az emberek és a piacok viselkedése között ugyanis régen ismert a kapcsolat. Egyszerűen hajlandóak vagyunk elhinni szinte bármit - például, hogy X részvény emelkedni fog - csak azért, mert elég sokan hisznek benne - ez amúgy nem is feltétlenül ellentétes a józan ésszel, mert ha valóban mindenki ezt hiszi, akkor valóban emelkedni fog az ár. Ennyi ember nem tévedhet - vélik azok, akik aztán együtt tévednek.

Ráadásul vannak a valóságot "valóban befolyásoló" orgánumok, amelyek híradásai széles körben már-már szentírásnak minősülnek. E médiumok híradásait, - valójában számos esetben ki tudja, mire alapozott - előrejelzéseit a hírfogyasztók nagyon jelentős többsége gyakorlatilag tényként fogadja. Működik tehát a piaci pszichológia, azaz, amire X vagy Y médium azt mondja, hogy várhatóan ennyi vagy annyi lesz, az jó eséllyel valóban annyi is lesz - függetlenül a racionális kifutási lehetőségektől. Klasszikus esete ennek az inflációs várakozások hatásmechanizmusa, vagy egyes árupiaci árazások működése. Attól, hogy egyes hírforrásokról elterjedt, hogy jól éretsültek - ami akár félig-meddig igaz is lehet -, megnyilatkozásaikat a hírfogyasztók, sőt a befektetők jó része is hajlamos készpénznek venni, aminek nyomán aztán a piacokon úgy is alakulnak az árak, a folyamatok - ami persze tovább erősíti e hírforrások kvázi tévedhetetlenségét.

Ehhez jön még az a szokásunk, hogy eleve olyan információkat keresünk, amik visszaigazolják az addigi elképzeléseinket (ha X részvény drágulását várjuk,vagy szeretnénk, ha ez történne, akkor felértékeljük azokat az infomációkat, amelyek erről szólnak). Tény tehát, hogy a média a hibás értékítéleteket felerősítheti, de az alapvető hiba ettől még az emberi természetben és még inkább saját viselkedésünkben keresendő.

Kételkedni kell szinte mindenben

Hogy még bonyolultabb legyen az összkép, közgazdasági szempontból akár racionális is lehet a sajtóra hallgatni. A gazdasági döntéshozók többsége ugyanis információhiányban szenved, az információ beszerzése pedig költséges, s emiatt az emberek olyan szereplők magatartását követik, akik náluk informáltabbak - illetve olyanokét, akiket annak tartanak. A jól informált szereplő prototípusa a sajtó, hiszen joggal várhatjuk el, hogy azok, akik a híreket szelektálják és továbbítják, tájékozottabbak legyenek, mint mi.

Rajadhyaksha megoldásként erős szkepticizmust javasol, méghozzá két lépcsőben. Első körben az újságíróknak és riportereknek kellene szkeptikusnak lenniük a cégektől és az elemzőktől kapott információkkal kapcsolatban. Második lépésként pedig természetesen az olvasóknak és a nézőknek kellene kételkedniük abban, ami látnak, vagy olvasnak. De ha senki nem hisz senkinek, akkor milyen iránymutatást adhat egyáltalán a sajtó?