Fél lábbal a szakadékba lép Amerika

Néhány órával a határidő lejárta előtt kevés esély látszik arra, hogy az Egyesült Államok elkerülje a költségvetési szakadékba zuhanást. Bár feszült tárgyalások zajlanak a két politikai oldal között, ezek csak a probléma egy részére koncentrálnak, annak ugyanis már elszállt az esélye, hogy megállapodás szülessen a súlyos adósságteherrel küszködő költségvetés hosszú távú rendezéséről.

Santa Fe egy nagyon kedves város nagyjából háromezer kilométerre Washingtontól, a távolság azonban nem csak földrajzilag hatalmas a két hely között. Ez az amerikai léptékben még csak közepes méretűnek sem számító város nem névjegykártyát villogtató öltönyös, kosztümös emberekkel van tele, hanem az ékszereiket áruló indiánokkal, a környék vadregényes hegyoldalait járó túrázókkal, vagy a nyugodt belvárosban kényelmesen sétálgató idős turistákkal. Ezekben a napokban azonban mégis összefonódik a két város sorsa, Santa Fe ugyanis annak az Új-Mexikó államnak a fővárosa, amelyre nagyon komoly hatással lehetnek a Washingtonban zajló költségvetési tárgyalások.

"Ez egy jóléti állam" - mondta a karácsonyt Santa Fében töltő tudósítónknak szállásadója, egy üzleti tanácsadással foglalkozó középkorú nő. Arra utalt ezzel, hogy Új-Mexikó több szempontból is erősen függ a szövetségi kormányzattól: egyrészt a legszegényebb államok közé tartozik, így a lakosság jelentős része kap valamilyen állami juttatást, másrészt a szövetségi kormány az egyik legfontosabb munkaadó (elég csak a Los Alamosban működő titkos laboratóriumokra gondolni). Ha tehát a szövetségi kormányzat megszorításokra kényszerül, akkor annak közvetlen hatása lehet Új-Mexikó lakosaira.

Márpedig most épp ez várható, ha ugyanis 2012 utolsó napján nem sikerül megegyezésre jutniuk a washingtoni politikai döntéshozóknak egy költségvetési megállapodásról, akkor a jövő év első napján életbe lép egy adóemelésekből és kiadáscsökkentésekből álló csomag. Ez az, amit az amerikai médiában úgy emlegetnek, hogy a "költségvetési szakadék széle" (angolul kicsit rövidebb és frappánsabb: "fiscal cliff").

Az önkéntes kényszer

A drámai elnevezés egy olyan kényszerhelyzetet takar, amelynek kialakításáról még 2011 nyarán állapodtak meg a két politikai oldal, a demokraták és a republikánusok vezetői. Akkor ugyanis tárgyalások zajlottak köztük a súlyos adóssággal küszködő szövetségi költségvetés egyensúlyba hozásáról, de ezek kudarcba fulladtak, és csak odáig jutottak el, hogy elodázták a probléma megoldását. Kitalálták azt, hogy ha 2012 végéig sem születik megállapodás, akkor 2013 elején minden adófizető számára megemelkednek a jövedelemadók, és ezzel párhuzamosan az összes kormányzati szervnél jelentős kiadáscsökkentéseket hajtanak végre.

A demokraták és a republikánusok akkor azt mondták, hogy ez a csomag olyan drasztikus lépéseket tartalmaz, hogy ez önmagában elég kényszerítő erő lesz arra, hogy megegyezésre késztesse őket. A határidő lejárta előtti órákban ugyanakkor úgy tűnik, hogy elszámították magukat. Valamennyit közeledtek ugyan az álláspontok, de a költségvetés helyzetét hosszú távon rendező, érdemi megállapodásra nincs esély.

Képeit áruló művész Santa Fében

A vita már unalomig ismert, a két oldal ugyanis ugyanazokat a köröket futja már évek (sőt, bizonyos kérdésekben évtizedek) óta. A republikánusok azt mondják, hogy nem szabad emelni az adókat, mert az káros a gazdaságnak, és helyette a szerintük túl nagyra nőtt szövetségi kormányzat kiadásainak lefaragását javasolják. A demokraták eközben azt mondják, hogy a költségvetés rendezése nem megy adóemelés nélkül, ezért meg akarják emelni a leggazdagabb rétegek adóját, és ugyan elfogadják azt, hogy az állami kiadásokat csökkenteni kell, de sokkal finomabb kézzel nyúlnának hozzá, mint a republikánusok.

Közeledés, majd összeomlás

Lényegében ezekről a kérdésekről szólt a novemberi elnökválasztást megelőző kampány is. Ez ugyan a demokrata Barack Obama újraválasztásával zárult, de a törvényhozásban megőrizték erős pozíciójukat a republikánusok, és miután költségvetési kérdésekben az elnök és a kongresszus egymásra van utalva, a választás eredménye nem jelentett áttörést a konfliktusban. Bár a szavazás utáni napokban az elnök és a törvényhozás meghatározó figurái is optimistán nyilatkoztak egy megállapodás esélyeiről, és az elmúlt hetek egyeztetésein közeledtek is az álláspontok, a tárgyalások végül összeomlottak.

A közeledés abban állt, hogy a republikánusok részéről tárgyaló John Boehner képviselőházi elnök jelezte Obamának, hogy hajlandó belemenni abba, hogy a leggazdagabb rétegek számára megemelkedjenek az adók. Boehner cserébe azt várta volna, hogy a demokraták belemenjenek a nagy ellátó rendszereket (egészségügy és nyugdíj) érintő megszorításokba, de mielőtt ebben még bármi érdemi lépés történhetett volna, kiderült, hogy a republikánusok nem egységesek az adók ügyében. A karácsony előtti héten ugyanis Boehner megpróbálta szavazásra bocsátani a saját adóemelési javaslatát, de kiderült, hogy nem tud elegendő támogató voksot szerezni a saját pártjából, így szégyenszemre le kellett fújnia a szavazást.

Boehner akkor be is jelentette, hogy félreáll, és a törvényhozás másik testületétől, a szenátustól várja a megoldást. Ott a demokraták vannak többségben, de a bonyolult eljárási szabályok miatt a republikánusok kisebbségből is komoly befolyással bírnak. Az elmúlt napokban tehát lényegében a szenátusi vezetők között folytak a tárgyalások, de ezek már nem egy nagy, átfogó költségvetési alkuról szólnak, hanem egyszerűen arról, hogy megpróbálják elkerülni a költségvetési szakadékba zuhanás legsúlyosabb következményeit.

Súlyos következmények

Közgazdászok számításai szerint ugyanis az automatikus megszorítócsomag életbe lépése akár újra recesszióba is lökheti a gazdaságot, amely még mindig nem épült fel teljesen a 2008-as pénzügyi válságból. A legnagyobb csapást valószínűleg az adóemelések jelentenék, a szenátusban zajló tárgyalások ezért most ezekre koncentrálnak. Barack Obama a választási kampányban amellett érvelt, hogy évi 250 ezer dollárnyi jövedelem felett kell megemelni az adót, ami a Fehér Ház kalkulációi szerint csak egy viszonylag szűk réteget, a legvagyonosabb 2 százalékot érintené. A szenátusi republikánusok az elmúlt napokban előálltak azzal, hogy a határ legyen inkább 550 ezernél meghúzva, és a vasárnap esti állás szerint a demokraták ezt ugyan túl magasnak tartják, de a 450 ezres határba belemennének.

Ezek már viszonylag közeli számok, és van is esély arra, hogy a hétfő esti határidő előtt megállapodásra jussanak a szenátusi vezetők, de a törvényhozás szokásos menete szerint az erről szóló jogszabálynak még át kell mennie a képviselőházon, és az elnöknek is alá kell írnia. Önmagában kérdés az, hogy van-e elég idő egy ilyen bonyolult törvényhozási manőverre a határidőig, de még ha sikerül is összehozni, akkor is csak a probléma egy részére születik megoldás. Ott vannak ugyanis a kormányzati szerveket érintő megszorítások, amelyek sorsa egyelőre nem világos, így az utolsó órákban a legvalószínűbb forgatókönyvnek az tűnik, hogy az Egyesült Államok nem fogja elkerülni azt, hogy bele ne tántorogjon a saját vezetői által kialakított költségvetési szakadékba.

Ez persze a valóságban sokkal kevésbé drámaian fog bekövetkezni, mint amilyennek hangzik. Bár a média - a nagy tévécsatornáktól kezdve a legkisebb vidéki lapokig - hónapok óta a költségvetési szakadékkal van tele, tudósítónk semmi jelét nem látta annak, hogy az amerikaiak különösebben izgatnák magukat miatta. Tele vannak a kávézók és az éttermek, nagy a sürgés-forgás az áruházakban is, a tévénézést pedig szinte élvezhetetlenné teszik a műsorokat néhány percente megszakító reklámok. Ha azonban csak részleges megállapodásra jutnak a döntéshozók az utolsó órákban, akkor hamarosan közvetlenül is megtapasztalhatják az emberek ennek a következményeit Santa Fében és sok más amerikai városban.