Fél év munka, két év szórakozás

Rekordmagas munkanélküliség és kifulladó reformkísérletek - ezek jellemzik ma a francia munkaerőpiacot. Míg a regionális vetélytársakat belső válságaik rákényszerítik a modernizációra, a francia munkaerőpiac és az egész francia gazdaság szép lassan belesüpped a versenyképtelenségbe.

"Most még megvagyunk 40 dolgozóval, de nem tudom, hogyan fogok új embert felvenni, ha esetleg beindul a bolt" - mondta az [origo]-nak a 45 éves Marcel, aki Nantes-ban egy hangtechnikai eszközökkel foglalkozó céget vezet. Tanácstalanságát az magyarázza, hogy a 3200 oldalas francia munkaügyi kódex az ötven főnél többet foglalkoztató cégekre a kisebbekre szabottaktól teljesen eltérő, nehezített kötelezettségeket ró. Marcel szerint a cége valószínűleg csődbe menne, ha az ötvenfősnél nagyobb vállalkozásokra vonatkozó szabályozásnak kellene megfelelnie, ezért igyekszik a jelenleg meglévő munkavállalók között elosztani a feladatokat.

Kis reform, nagy áldozat

Marcel gondja csak egy a francia munkaerőpiacot és az Európai Unió második legnagyobb gazdaságát sújtó számos probléma közül. Az Európai Bizottság legfrissebb, úgynevezett tavaszi előrejelzése szerint ugyan Franciaország az eurózóna átlagánál valamivel gyorsabb növekedést produkál, sokkal könnyebben kilábalna a válságból, ha egészségesebb lenne a munkaerőpiaca.

A helyzetet jól jelzi, hogy a francia munkanélküliségi ráta áprilisban 11 százalék fölé szökött (a válság előtt, 2008 elején még 7,7 százalékos volt), és egyes elemzők a francia jóléti modell végéről beszélnek. Miközben Franciaország olyan regionális versenytársai, mint Spanyol- vagy Olaszország a fizetésképtelenséggel fenyegető belső válságok hatására igyekeznek modernizálni, rugalmasabbá és versenyképesebbé tenni munkaerő-piacaikat, Franciaországban ugyanezek a lépések annak kimondását jelentenék, hogy a jóléti ideológia, amelyen az V. Köztársaság éves GDP-jének 56 százalékát főleg szociális kiadásokra felhasználó intézkedések alapultak, ma meghajolni kénytelen a gazdasági törvényszerűségek előtt.

Nincs tehát könnyű dolga a megválasztásakor megszorítás nélküli reformokat ígérő Francois Hollande elnöknek, akit egyébként az [origo] által megkérdezett francia állampolgárok mindegyike inkompetensnek nevezett. Szocialista elnökként kell hozzányúlnia a francia szocializmus legnagyobb vívmányának tartott munkaerő-piaci szabályozáshoz. Már az is óriási eredmény, hogy januárban néhány nagyobb szakszervezettel sikerült tető alá hoznia egy megállapodást, amely alapján megkezdődhetett az új munkaügyi törvény kidolgozása.

Hollande elnök a munkaügyi reform alapjául szolgáló megállapodás aláírásakor

Az új törvény némileg egyszerűsítené az elbocsátásokat, a gazdasági okok miatt kirúgott munkavállalóknak öt év helyett csak kétéves időszakot garantál ahhoz, hogy munkaügyi bírósághoz fordulhassanak, és valószínűleg még jobban megadóztatja majd az állam a határozott idejű munkaviszonyt. Ezek apró lépések ugyan, de így is heves utcai megmozdulásokra került sor, amikor a jogszabályt megszavazták a parlament alsóházában. A szavazás során az Hollande-ot elméletileg támogató zöldek is tartózkodtak, 35 szocialista képviselővel egyetemben, a szenátusban pedig nemcsak hogy elhalasztották a voksolást, de Hollande a kommunista frakcióval is szembekerült.

A csődöt nem elkerülni, bizonyítani kell

Márpedig valamilyen beavatkozásra mindenképpen szükség van a francia munkaerőpiacon, mert a jelenlegi szabályok - igaz, a munkavállalók szempontjából roppant kényelmesek - megbénítják a gazdaságot. A nantes-i kisvállalkozást vezető Marcel például, azon túl, hogy a létszámbővítésben sem érdekelt, meglévő dolgozóit sem terhelheti a végtelenségig, mivel a francia törvények ezt is szigorúan szabályozzák. Az egyetlen kiút tehát az lehet számára, ha új munkásokat vesz fel, és két kisvállalkozásban foglalkoztatja embereit. Ezzel a megoldással viszont az a probléma, ami az új munkavállalók alkalmazásával országszerte: ha egyszer felvesz valakit egy posztra határozatlan időre, akkor a francia törvények szerint már dinamittal sem fogja tudni kirobbantani az állásából, még akkor sem, ha nem dolgozik jól.

Ha például egy munkaadó tíz vagy ennél több dolgozóját elbocsátaná, ehhez először hatósági engedélyt kell beszereznie, a bírálati eljárás során pedig bizonyítania kell, hogy valóban csődközeli állapotban van, és ha akarná, sem tudná tovább foglalkoztatni a munkavállalóit. Ezt a tortúrát akkor sem kerüli el, ha egyesével rúgja ki az alkalmazottait.

Sőt, talán rosszabbul is jár, mivel mindenki, akinek gazdasági okokra hivatkozva mondott fel a munkaadója, a felmondástól számítva öt éven belül munkaügyi bírósághoz fordulhat. A bíróság szintén kötelezheti a munkáltatót rossz anyagi helyzetének bizonyítására, és ha úgy ítéli meg, hogy az elbocsátásnak nem volt kellő gazdasági alapja, az elmaradt bérek megfizetésére kötelezi a céget. Ez a summa öt év alatt több millióssá is duzzadhat.

Hajógyári munkások sztrájkja Franciaországban

Nem kell túlmagyarázni, hogy mindez miért rossz a cégeknek. Más államokban az elbocsátások éppen azt hivatottak megelőzni, hogy a vállalat csődközeli állapotba kerüljön, Franciaországban viszont ez pont előfeltétele az elbocsátásoknak. A bizonyítási eljárás pedig a cégek hírnevét és értékét rontja, hiszen azt kell bizonygatniuk, mennyire rosszul működnek, kockáztatva ezzel befektetőik bizalmát.

21 millió határozott idejű munkaszerződés

A munkaadók határozott idejű munkaszerződésekkel védekeznek, ezek ugyanis lehetőséget adnak arra, hogy - amikor a szerződés lejár - ésszerű keretek között elküldhessék dolgozójukat, ha nem válik be a poszton. Eric Heyer, a French Economic Observatory elemzőintézet közgazdásza a Financial Times cikkében arról beszélt, hogy csak 2012-ben 21 millió határozott idejű munkaszerződést kötöttek Franciaországban, ezek közül pedig 14 millió egy hónapra vagy annál rövidebb időre szólt.

Egyre többen igénylik a foglalkoztatási központok segítségét a munkakereséshez

A rugalmatlanság másik eredménye a fiatalok körében is rekordmagas munkanélküliségi ráta. A cégek egyszerűen nem engedhetik meg maguknak, hogy határozatlan időre vegyenek fel tapasztalatlan munkaerőt, hiszen később sem - vagy csak nagy nehézségek árán - tudnák lecserélni őket.

A 26 éves, tunéziai származású Jasmine harmadik éve keres munkát. Elmondása szerint már az sem számít neki, hogy a végzettségének megfelelő állást találjon. Ő egy új, aggasztó trendről, a határozott idejű munkaszerződések fokozottabb adóztatásáról is beszélt. "Régen találtam kisebb, néhány hónapos munkákat, most viszont a határozott idejű munkaviszonyt még jobban adóztatni szeretné az állam, ezért már határozott idejű munkából is kevesebb van" - ecsetelte Jasmine, majd beszélt arról is, hogy - mivel középfokon beszél németül - talán Németországban próbál majd szerencsét.

Radu Vranceanu, a neves francia ESSEC Business School közgazdasági kutatóintézetének igazgatója szerint tovább rontja a helyzetet, hogy a hagyományosan erős francia szakszervezetek egyáltalán nem törődnek a munkanélküliek érdekeinek érvényesítésével, tevékenységük fókuszpontja az egyébként is dolgozók védelme, nem pedig a munkahelyteremtés elősegítése.

Rugalmatlan piac és alacsony produktivitás

Guillaume kiemelte azt is, hogy a rugalmatlanság nemcsak a szabályozási oldalon jelent nagy gondot, hanem a munkakeresőknél is. Szerinte nagy probléma, hogy a franciák általában nem hajlandók sem lakhelyet váltani, sem továbbképezni magukat annak érdekében, hogy nagyobb eséllyel kapjanak munkát. Ez azért is probléma, mert a munkahelyükről közös megegyezéssel távozók a francia munkaügyi kódex szerint azért kapnak viszonylag nagy végkielégítést, hogy a továbbképzésüket finanszírozhassák.

Guillaume (jobbra) szerint nincs vége a jóléti rendszernek, de strukturális gondok vannak

Guillaume szerint a rugalmatlanság mellett a francia munkaerőpiacnak még két nagy kihívással kell szembenéznie. Az egyik a 35 órás munkahét miatti alacsony produktivitás. Az országban évek óta téma, hogy az Európa más államaiban is általánosnak számító, negyvenórás munkahét visszaállításával javítható volna a francia munkaerő ár-érték aránya, de ez az intézkedés egyelőre nem szerepel Hollande elnök programjában. Nehéz is lenne beletenni, hiszen annak idején a munkaórák csökkentését épp a szocialisták harcolták ki.

Az Hollande-kabinet éppen az ellenkező irányba halad, a nyugdíjkorhatárt például 2012 végén ismét leszállították 62-ről 60 évre azon munkavállalóknál, akik legalább 41 éve dolgoznak. A Guillaume által megnevezett másik nagy kihívás pedig a francia kis- és középvállalkozások versenyképesebbé tétele, amelyeknek a Marcel vállalkozását is gúzsba kötő szabályok miatt szinte esélyük sincs arra, hogy külföldi piacokat találjanak.

"A legtöbben nem is akarnak igazán dolgozni"

A francia fiatalok szerint a jóléti állam szociális rendszere is mélyíti a munkaerőpiac szerkezeti válságát, mert nem ösztönzi az embereket a munkára. Dimitri szerint is ez a fő probléma, ő ugyanis azt mondja, hogy munka bőven lenne, csak a franciák nem szívesen dolgoznak. Ő az olyan szakmunkákat hozta fel, mint a pék vagy a hentes, ahol munkaerőhiány van, de kiemelte a Franciaország délnyugati részére összpontosuló repülőgépgyártást is, mint krónikus munkaerőhiánnyal küzdő iparágat. Guillaume is azt hangsúlyozta, hogy az emberek nem szívesen váltanak lakhelyet egy új munka miatt.

A munkanélküli-segély sem ösztönzi a munkakeresést, a juttatás mértéke ugyanis az utolsó munkában kapott havi fizetés 57 százaléka, és Dimitri szerint egy jól fizető munkahely elhagyása után ebből meg is lehet élni. Dorottya, aki hosszabb ideig dolgozott Franciaországban, ezzel kapcsolatban azt mondta, gyakori, hogy valaki ledolgozza a munkanélküli-segély alapjául szolgáló minimális 6 hónapot egy jobb állásban, majd kilép, és két évig (maximálisan ennyi ideig jár a segély) utazgat és szórakozik, majd ismét munkába áll.