A nagy cégnél már majdnem minden van. Rendelkezik hírnévvel, tapasztalattal, delegál, osztályokat épített ki. A tulajdonosok nem azzal küszködnek, hogy megszilárdítsák helyzetüket a piacon, hanem ülnek a terepasztal mellett, és tologatják a katonákat, akik természetesen jól kiszámított stratégiával többnyire győznek a csatában. Ha meg nem, majd korrigálja a veszteséget a marketingosztály. Ennek dacára megeshet, hogy nagyságrenddel kisebb vállalkozások sorozzák őket. Azért, mert kicsik, fürgék, lelkesek és nincs vesztenivalójuk?
Részben, de nem egészen. Íme a fontosabb okok.
A vállalkozót, az ötletgazdát, az angyalbefektetőt, a kockázati tőkést nagyon sok kockázattól megvédi a tőkealap. Igen, még a kockatőkést is, noha foglalkozása és szakértelme nevében benne van a rizikó. A kockázati tőkésnek kiváló metodikája van arra, hogy a kockázatot minél alacsonyabban tartsa.
A nagyvállalati menedzser, noha a saját poziciója stabilitását össze sem lehet hasonlítani az induló vállalkozóéval, általában nincs ösztönözve a vállalkozásra. A növekedési fázisba jutott magyar vállalkozások többsége küzd ezzel a problémával. Ha egy cég elérte az évi négymillió forint bevételt, a cégtulajdonos hajlamos hátradőlni. Hazai piacon a vállalkozása számára és a versenytársak számára olyan pénzügyi mozgást, olyan presztizst, és olyan erőt sugall, amelyre a közbeszéd csak annyit mond, király. Ehhez képest Németországban ez a nagyságrend épp hogy elérné a kisvállalkozás mint kategória felső határát. Félig igaza van: abban a pillanatban elég, sőt több mint elég a négymilliárd. Ám épp a startupperek olyan mozgékonyak, hogy jó eséllyel néhány év alatt képesek legyenek elérni az érettebb növekedési fázist, és ettől már komoly kihívókká válnak. Ezzel az igazság másik fele máris kopogtat az ajtón: ma így, mert elérted, de mi lesz veled holnap?
Kádas Péter egyik blogposztja szerint a hokiütő-növekedés magyar fordításban a következő: „Az első naptól 560 %-os megtérülést csinálsz a befektetődnek. Havonta. Különben legálisan összeverhet egy hokiütővel (apró betűs rész volt a term sheet-ben, a te bajod, hogy nem olvastad el).” Annyi bizonyos, a nagyvállalatok rövidtávú monetáris célokra koncentrálnak. Milyen a pénzmozgás ebben az évben, esetleg ebben a negyedévben. A rövidtávú hasznot nehezen cseréli fel a hosszú távú nyereségre. Az a befektetés, amelynél természetes nehézség a kezdeti cashflow-probléma, nem jelenthet számára prioritást.
Egészen más mentalitás céget építeni, mint céget vezetni és fejleszteni. A vállalkozóképzés és az alkalmazottképzés már egy közgazdasági egyetem tanrendjében is két nagyon különböző csapásirány, hát még az úgynevezett valóságban. A nagyvállalati környezet tipikusan az alkalmazottakat jellemző készségeket üdvözli, ettől ezek az emberek kevéssé startup-kompatibilisek. És legyünk őszinték: akit a multinacionális karrier vonz, valószínűleg nincs elemében, ha mindennap az induló vállalkozás kockázataival kell szembesülnie.
Igen, ez a kannibalizmustól való félelem teljesen reális. Holott a befektetőknek is, a vezetőknek is érdemesebb a piac addig be nem vett területeire koncentrálnia, mint tíz kézzel ragaszkodni a már megszerzett tortaszelethez. Egy céget felfalni még jól is jöhet, ha ez stabilabb, fizetőképesebb ügyfelekhez vezet. Mert olyat azért látott már a történelem, hogy ha egy cég nem falta fel önmagát, megtette vele ezt egy másik.
A lábukat már megvetett vállalatok számára komoly veszély lehet, ha nem képesek erejüket a növekedésre koncentrálni. Amikor az ügyféllel állnak szemben, gyakran inkább az eredeti, a hagyományos, a poziciójukat megszilárdító terméket marketingelik, mint az újat. Annak a költsége is jóval alacsonyabb.
Valójában a nagy cégnek gondolkodásmódot kell váltania. A vállalkozó szemével kell látnia a piacot, és ettől minden bizonnyal elszokott már. Összességében egy vállalatnak akkor van esélye startupba vágni, ha a rutintól vagy rutinostól eltérő törekvésekkel, csapattal, metodikával és stratégiával áll hozzá.