Bár nem jellemző, azért Norvégiában is léteznek lepukkant iskolaépületek vagy kátyús útszakaszok. De nem azért, mert az állam nem tudná pikk-pakk kifizetni a javításukat, hanem azért, mert nem akarja, vagyis korlátozza a saját költéseit.
A pénz hegyekben áll, a közvagyont az északi-tengeri fúrótornyokból folyamatosan ömlő olaj egyre csak növeli. A tőkét az állam befekteti, így az tovább hízik, de a célja elsősorban az, hogy a jövő generációi is a mostanihoz hasonló jólétben éljenek, ezért a kormány a hozamból mindig csak meghatározott részt vehet ki. Többet akkor sem, ha kátyúzni kellene.
A luxusnak és az önsanyargatásnak ez az együttes módja a kilencvenes években kezdődött, amikor az olajbevételeket elképesztő lelkiismeretességgel, a hosszú távú gondolkodás jegyében egy befektetési alapba kezdték tenni.
Ez az alap külföldi kötvényekbe, részvényekbe és ingatlanba szórta szét a norvég állampolgárok vagyonát, elkerülve ezzel, hogy az irdatlan pénz otthon maradva irreális gazdasági folyamatokat tápláljon.
A norvég olajalap időközben a világ legnagyobb független befektetési portfóliójává duzzadt, értéke jelenleg 570 milliárd euró körül áll. Ez a világ tőzsdéin jegyzett összes vállalat jelenlegi piaci tőkeértékének 1,25 százaléka – vagyis a norvégoknak nagyjából akkora a vagyonuk, mintha minden egyes cégben átlagosan ekkora tulajdonuk lenne.
A kormányok a hozamból évente legfeljebb négy százalékot használhatnak fel, ezzel a korláttal egyrészt biztosítják, hogy az alap mindig növekedjék, de egyúttal az ország költségvetését is viszonylag kényelmesen pozitívban tartják vele.
Ha ez a pénz nem lenne, a költségvetés a negatív tartományban mozogna, vagyis a kiemelkedően nagyvonalú norvég szociális rendszert egyértelműen az olaj tartja fenn.
A munkanélküliség gyakorlatilag nem létező fogalom, az arány 3 százalék alatt van. Az olajszektorban dolgozók 70 százalékkal többet vihetnek haza, mint Európában dolgozó külföldi kollégáik.
Ezzel azonban az a probléma, hogy a magas fizetéseket a többi iparágnak is biztosítania kell, máskülönben a tehetségesebb dolgozók és felsővezetők kizárólag az olaj felé fognak kacsintgatni. A magas bérek miatt viszont az összes exportáló cég versenyképessége alacsony.
Másrészt az olajalap már olyan hatalmasra duzzadt, hogy egyre inkább fennáll a hígulás veszélye, vagyis nőhet azoknak a befektetéseknek az aránya, amelyek nem képesek biztosítani az elvárt megtérülést. Márpedig ebben az esetben az ország szimplán eltőzsdézi a vagyonának egy részét.
A hétfői parlamenti választásokat a konzervatív, Höyre nevű jobbközép tömörülés nyerte, de várhatóan bevonja az új kormányba a bevándorlásellenes nézeteiről ismert Haladó Pártot is. Az olajpénzek jövőbeni sorsa a kampány egyik fő témája volt, a Haladó Párt pedig egyértelműen a szabályok változtatását ígérte. Ők eltörölnék a jelenlegi 4 százalékos költési plafont, és több pénzt áramoltatnának az oktatásba, a kutatásba és az infrastruktúrába is.
A Haladó Párt tehát elérkezettnek látja az időt arra, hogy az olajvagyonból nagyobb mértékben részesüljenek már ma a lakosok, illetve arra szeretné fordítani a pénzt, hogy a K+F felpörgetésével versenyképessé tegye a norvég cégeket.
A konzervatív Höyre hasonló elveket vall, de csak az enyhébb nyitás mellett van. A 4 százalékos korlátot minden bizonnyal megemelik, a pénz elköltésének módjáról pedig nagy vita várható a koalíciós tárgyalásokon. Erna Solberg leendő miniszterelnök rögtön jelezte, hogy pártja elzárkózik a „felelőtlen gazdaságpolitikától”.
Valószínű, hogy a gazdag skandináv állam csökkenti az adókat, privatizációba kezd, ezzel rövid távon stimulálja a gazdasági aktivitást, a kieső állami bevételeket pedig az olajból könnyedén finanszírozza.
Jens Stoltenberg, a munkáspárt leköszönő miniszterelnöke mindenesetre októberben még beadja a 2014-es költségvetés tervezetét, és abban a kényelmes helyzetben lesz, hogy az olajpénzeknek csak a 3 százalékát kell majd felhasználnia.