Az embernek nemcsak mély, merülős beszélgetésekben van része. Márpedig amíg small talk lesz a világon, addig a felszínes témaforgó is létezni fog, és szóba fog jönni kinek-kinek a munkahelye. Ha pedig az a téma, ki hová jár be és hogy érzi magát ettől, az ember jobban szeret dicsekedni, mint panaszkodni, annak örül, ha ellazultan, hátradőlve ecsetelheti a hely nagyszerűségét. És ha nem minden fenékig tejfel, legfeljebb elmeséli, mely feladatokat oldotta meg végül látványosan és dicséretért, pedig mennyire rosszul indult az egész.
Minden feladat érdekes, ha belemerülünk. Minden munkában meg lehet találni a személyre szabott részleteket. Ha az álommunka kritériumnak ellene is megy az adminisztráció, a sok utazás, egy-egy kevéssé megértő kolléga, sok hívás, vagy túl kevés interakció – biztos, hogy nem lehet hadiárok a személyiség és az iroda között. Senki sem önmaga ellensége. Ha pedig mégis ellene fordult a karaktere legbelső lényegének, majd vált. És akkor a bekezdés az új helyre vonatkozik.
Ahol emberek vannak, ott előbb-utóbb konfliktus is gerjed. Aki jót akar magának, tehát például nem érzi hátránynak a szerethető munkahelyi légkört, az nem elkerülni, hanem megoldani akarja a konfliktusokat. Úgy, hogy előbb belemegy, közben felnőttként viselkedik, utána pedig elengedi az összeütközés minden kellemetlenségét. Egy érett, normális vita nagyon gazdag beszélgetés tud lenni. Sokáig tart a hatása. Ha valakivel összevesztünk, de képesek voltunk visszatérni a működő munkahelyi kapcsolathoz, biztos, hogy a következő időkben számíthatunk rá, ahogy ő is ránk.
Még akkor is, ha tudja, hogy az élet általában nem olyan. Pontosabban éppen azért. Ha olyan sok a méltatlan helyzet, kinek kell, hogy a főnök még tetézze? Az alkalmazottak utálják a kivételezést. A fizetésemelés, a jutalomút, az ajándékutalvány és -kupon a kemény munkával álljon egyenes arányban, ne az alapos nyelvismerettel.
Természetesen ez nem előzi meg azt a vágyat, hogy a cégvezető elismeréssel nézzen rá. De azért fontos az is, hogy találjon a felettesében tisztelhetnivalót. Valamit, ami közrejátszik abban, hogy éppen az adott hely a munkahelye. Ami miatt erőfeszítés nélkül hallgat rá nap mint nap.
Rémesen nyomasztó, ha a főnök még arra sem ér rá, hogy az alkalmazott végigmondhassa a mondatot – vagy pláne ha nem érdekli, mit akar neki mondani. Itt nem arról van szó, hogy a tanácsát kéne megfogadni. De ha valakinek az a visszatérő élménye, hogy sosem elég érdekes vagy fontos, amivel a cégvezetőhöz fordul, joggal érezheti magát mellőzöttnek. Az pedig sok szempontból időzített bomba.
A vállalkozó gyakran úgy tekint a cégére, mint saját, akkor éppen a legtöbb törődést igénylő gyermekére. Az alkalmazott ellenben hajlamos úgy vélni, hogy számára a családja és a barátai a megfelelő társaság. Pedig szeretik ám a munkájukat is… Jó, ha olyan közegbe járnak be nap mint nap, ahol ezt megértik és elfogadják.
Az alkalmazottnak akkor van szüksége főnöke terelgető segítségére, ha kifejezetten ezt kéri tőle, illetve ha annyira elakadt egy feladattal, hogy már kérni sem mer. De hogy nincs olyan eset, amikor attól lesz ügyesebb, hogy a válla fölött vizslatják a monitorját összevont szemöldökkel és enyhén hajlott testtartásban, az biztos.
Mindenkit zavar, ha úgy érzi, úszik a feladatokban, és nincs esélye arra, hogy utolérje magát. A vezető lehetőleg tervezzen okosan, tűzzön ki reális célokat, hogy még véletlenül, akaratlanul se növelje a munkatársai életében a stresszt.
Természetesen nincs munka, amelyik örökké tartana, ezt nem is várja senki. Ám mindenki sokkal jobban élvezi a legszebb feladatot is úgy, hogy nem lóg kard a feje fölött. Ha valaki elég jó ahhoz, hogy felvegye a cégvezető, hadd ne érezze úgy, hogy az idejét vesztegeti, amikor kihozza magából a maximumot.