A működő lakossági szelektív hulladékgyűjtésnek általában két akadálya van. Az egyik, hogy túl sokat kell gyalogolni a legközelebbi színes konténerig. Azokban a lakóházakban, amelyek invesztálnak szelektív hulladékgyűjtőkbe, főként papír- és műanyagtároló áll, az utóbbihoz gyakran – nagyon okosan – palackprés is tartozik. Ahol azonban nem elég a lakóknak lesétálni a postaládákhoz, vagy munkába menet felkapni a laposra nyomott tetrapack dobozt, egyáltalán nem biztos, hogy győz a nemes belátás.
Ezzel szorosan összefügg az úgynevezett emberi tényező. Elég valakinek egyszer látnia, amint megérkezik a lerakóhelyre a szelektív kukásautó, és mindhárom vagy mind a négy kuka tartalmát egybeönti, mert sajnos van ilyen. És bár a környezettudatos szemet rettentően tudja csípni a hamutartó-tetejű hengerbe nyomott ásványvizes flakon, a bélelt vödörbe helyezett karton, illetve egyáltalán a háztartásokban az egyke szemetes, cseppet sem ritka az a vélekedés, miszerint amíg magasabb szinten káosz van, az illető nem fogja törni magát. És már meg is érkeztünk a csinál-e nyarat egy darab fecske dilemmához.
Lássuk, mi szól az Igen, szelektáljunk akkor is, ha látszólag nem érdemes-oldal mellett. 1. Egy fecske sok fecske kedvét meghozhatja. 2. Ha annak a fecskének legalább jó a lelkiismerete, mert ő a maga részéről mindent megtett, érdekes módon az önmagában környezetkímélő. 3. Ha a kritikus tömeg átlépése a cél, ahhoz bizony minden fecske számít, egyesével összeadva is. 4. Nem könnyű ezt kimondani, de minél fejlettebb egy társadalom, annál természetesebb számára, hogy óvja a környezetét. Az úgynevezett nyugati világban már harminc évvel ezelőtt pólófelirat volt, hogy vigyázzunk a Földre, mert csak egy van belőle. 5. A huszonötödik órában járunk. Két választás áll előttünk. Vagy mindent megteszünk azért, hogy – nem érdemes sajnos kisebb szavakkal szólni róla – megmentsük a bolygót, vagy megteszünk azért mindent, hogy a bolygót megmentsük. A döntés rajtunk áll.
És most lássuk a másik oldalt. Lássuk, mi érvel amellett, hogy szaporítsuk csak nyugodtan a le nem bomló hulladékot, vásároljunk minél több fóliába csomagolt, messziről hozzánk utazó élelmiszert, hogy ne törődjünk a klímaváltozással, sem azzal, hogy a PET palack ötszáz évig elél a földben, hogy csak úgy elengedjük az utcán a papírzsebkendőt és a cigidoboz papírját, hogy bekapcsolva hagyjuk az elektromos berendezéseket.
Ööö…
Így állnak a dolgok.
Nagyon optimista és könnyen kezelhető esete az ellenállásnak, amikor a lakosok átlátják, hogy mindenki jobban jár, ha szelektálunk, pusztán az tartja vissza őket, hogy nem tudják, vagy nem biztosak a külön gyűjtés módszerében. A szelektív hulladékgyűjtés az újrafeldolgozás első lépése. A lakosság aktív közreműködése alapfeltétel hozzá. Komoly tényező a gazdaság vérkeringésébe visszaeresztett másodlagos nyersanyag: csökkenti a környezet terhelését, és jelentősen csökkenti a gyártás energiaigényét. Mivel hazánkban az elkövetkező években a szelektív hulladékgyűjtést egyre több helyen vezetik majd be, jó tudni, hogy a szelektálás legelterjedtebb formája a gyűjtősziget. Sárga, kék, fehér, zöld, olykor szürke jelzéssel.
A gyümölcsleves és tejes papírdobozok épp úgy elférnek a kék konténerekben, mint a régi újságok vagy a hullámkartonok, de öblítsük ki és nyomjuk laposra őket, illetve fordítsunk figyelmet a jelzésekre: helyenként eltérő tud lenni, a műanyag hulladéknak, vagy a papír hulladéknak fenntartott konténerbe valók-e. Nem alkalmas a szelektív hulladékgyűjtésre az a papír, amelyen ételmaradék, vagy bármilyen szennyeződés van. Idetartozik a szalvéta és a papír zsebkendő is. Ugyanígy nem kerülhet a papírkukába semmi, ami műanyagos: füzetborító, műanyag mappa, nejlonfólia, összetett csomagolópapír – például amibe a felvágottat, sajtot csomagolják –, matrica, műanyag kötöző, ragasztószalag. Az üvegeket öblítsük ki, távolítsuk el róluk a kupakot, és ne legyen mindegy nekünk, hogy a színesbe vagy a fehérbe dobjuk a színeseket és a fehéreket. Itt tabu a szemüveg, a tükör, a nagyító,a villanykörte, a kerámia, a porcelán, a neoncső. A műanyag konténerek várják az üdítős, ásványvizes PET-palackokat, kiöblített háztartási – samponos, habfürdős – flakonokat és azok lecsavart kupakjait, tiszta fóliát. Nagyon nem várják a zsíros, olajos, háztartási vegyi anyaggal szennyezett flakont, a tejes, joghurtos poharat, margarinos dobozt, élelmiszer-maradványt tartalmazó műanyagot, hungarocellt, CD-lemezt, magnó- és videokazettát, nejlonharisnyát. A fémek számára fenntartott konténerek olykor azonosak a műanyagos kukákkal, mindenesetre sörös- és üdítős dobozt, konzervdobozt csak akkor dobjunk el, ha előtte kimostuk őket. Ha pedig olyan szerencsések és lelkiismeretesek vagyunk, hogy a szerves hulladék visszaforgatását magunk intézzük, ügyeljünk, hogy a komposztba ne kerüljön építési törmelék, vegyszerrel kezelt faáru, olaj, hús, üveg-, fém-, műanyag- vagy papírhulladék.
Ha pedig gyógyszertől, elektronikai hulladéktól, elemektől szeretnénk megszabadulni, minden esetben vegyük a fáradságot, hogy csakis az ilyen felesleg számára kijelölt helyen tegyük.
Akadályokkal tarkított pályán ugyan, de hódít a zéró hulladék szemlélet. A szelekció legmagasabb foka egyértelműen a hulladék-nem-képzés. Ez komplett életforma, nagyon munkás, és nagyon megéri. Amikor a vásárlás során tartózkodunk a fóliázott, bedobozolt termékektől. Amikor nem kérünk szatyrot és zacskót a piacon. Amikor elővesszük kis csatos üvegeinket és széles, lapos dobozainkat. Illetve maga a tény, hogy a helyi kistermelők által kínált gyümölcsöt, zöldséget, pékárut választjuk a hipermarketek hidegen praktikus rendszerével szemben. Professzionális infrastruktúra nélkül nagyon nehéz legyőzni a szélmalomharc-érzést, így például komposztálni nincs mindenkinek lehetősége. De meg lehet találni a kiskapukat. Amelyeket aztán gyakran addig bővít-tágít az általában vírusként terjedő lelkesedés és tudatosság, amíg már átférne rajtuk egy teljes tehéncsorda. Persze csakis a bomba mennyiségű biotejjel együtt.