Gettóvá válik ez a város, ha ennyi munkanélküli szabadul rá

Megkezdődött a Dunaferr történetének valószínűleg legnagyobb létszámleépítése. Az emberek egyelőre csak a gyár folyosóin sírnak, de amikor kilépnek a vasműből, Dunaújváros valószínűleg képtelen lesz új munkahelyet adni nekik. Így sorvad az egyik utolsó magyar szocialista mamut.

„Ez így karácsony előtt szörnyű. Mondtam is otthon, hogy idén még karácsonyfánk se lesz” – meséli Móróné Lugosi Mariann, aki 27 éve dolgozik a Dunaferrnél, de most életének e korszaka lezárulni látszik, mivel a neve rákerült az átszervezések miatt elküldendő dolgozók első hullámát tartalmazó 125 fős listára. Ő és kollégái azonban egyetértettek abban, hogy nem az volt a legrosszabb, amikor otthon kellett bejelenteniük a dolgot, hanem az, amikor november végén először közölte a vezetőség, hogy kiket kíván első körben utcára tenni. Mariann egyik kolléganője, Balázsné Nárai Andrea szerint „szörnyű volt a hangulat. A könnyeimen keresztül is csak síró embereket láttam a folyosókon, sírtunk mi is, de az is sírt, akit nem rúgtak ki.”

A főépületben azóta is gyászos a dolgozók lelkiállapota, az átalakítások ugyanis nem zárultak le: a legkedvezőbb forgatókönyv szerint is összesen 400 embert küldenek el a következő néhány hétben. „Nagyon sajnálom a kollégáimat, olyanokat is tettek most lapátra, akiket évtizedek óra a barátaimnak tartok, de azt a novemberi napot nem értük sírtam végig, hanem azért, mert tudom, hogy én is sorra fogok kerülni. Nem is értem, hogy lehet így dolgozni, két hete olyan gyomorideggel élek, hogy a reggelimet szinte menetrendszerűen kihányom, amikor beérek a munkába” – panaszkodott egy neve elhallgatását kérő irodista hölgy.

Meleghengermű működés közben Fotó: Pályi Zsófia – Origo

Kitúrnak valakit, vagy jön a munkanélküliség

November végén néhány hónap alatt életek törtek össze a Dunaferrnél, a vállalatnál, amely eddig egész generációk számára jelentette Dunaújvárosban a biztos és jó megélhetést. Azok a nők, akik egy-két év múlva töltik ki a negyvenéves munkaviszonyukat, most úgy csúsznak le a kedvezményes nyugdíjról, hogy több esetben akár öt-hat évet kellene még ledolgozniuk, mire elérik a rendes nyugdíjkorhatárt, miközben Dunaújvárosban – ahogy az érintettek mondják – más munka szinte egyáltalán nincsen.

A most lapátra tett munkavállalók többségének így két választása van. Az egyik, hogy élnek a kollektív szerződés áltak garantált jogukkal, és átveszik az egyik, jelenleg kölcsönzött munkavállaló által betöltött állást. Ezek az állások azonban többnyire fizikaiak, a most kirúgottak többsége pedig irodai munkás és nő, ezért ez általában nem alternatíva. Aki mégis belemegy ebbe, az viszont kitúr egy kölcsönzött munkavállalót, ez pedig már most is ellentéteket szül a gyárban. A második lehetőség a Dunaferr Acél Alapítványa. Ez 400 főnek tudná fizetni hat hónapon át a dunaferres bérét. Ebbe a tolt most 720 milliót a kormány. Amikor azonban az alapítvány védőhálója megszűnik, a kirúgottak egyszerű munkanélkülivé válnak.

A gond az, hogy az ukrán tulajdonos érdemi garanciát nem adott arra, hogy 400 főnél megáll a leépítés, sőt Mezőközy András, a Dunaferr HR-igazgatója úgy fogalmazott: „a leányvállalatoknál is lesz létszámcsökkentés és az alaptevékenységünkhöz nem szorosan tartozó tevékenységeket is kiszervezzük, vagyis a folyamat nem áll le. Majd meglátjuk, mennyi lesz.” Nyáron még egy 1500 fős létszámcsökkentést jelentettek be, a szakszervezeti vezetők akkor azt mondták az Origónak, hogy egy ekkora csökkentés veszélyeztetné a vasmű működőképességét.

Riskó Anna, Balázsné Nárai Andrea és Móróné Lugosi Mariann, a Dunaferr dolgozói. Mindhármukat elküldené az üzem Fotó: Pályi Zsófia – Origo

Csak kohó legyen, addig nincs nagy baj

A létszámcsökkentés eddig elsősorban a szellemi munkavállalók leépítésével járt, a meleg- és a hideghengerműből valószínűleg nem is tudnak elküldeni dolgozókat, mert most is csak túlóráztatással tudják megoldani a folyamatos munkát. A hengerműveknél is látszik azonban, mennyire ésszerűtlenül működik a Dunaferr: mivel a munkások szeretnek túlórázni (50 százalékos túlóradíj jár nekik), a cégvezetés pedig engedi is őket, a gyár rosszabbul jön ki, mint ha új embert vennének fel, mert a túlóra drágább, mint egy új munkavállaló.

De a gyár túlélésének záloga jelenleg a kohó. A Dunaferrnek két kohója van, ebből egy működik, egyet pedig épp felújítanak. A tulajdonos azt ígérte, hogy a vasmű egy kohóval működik majd tovább, a felújításnak azonban az eredeti tervek szerint ez év végéig készen kellett volna lennie. A dolgozók sajnos nem bíznak a tulajdonosokban, nem hisznek benne, hogy valaha is átadják majd a kohót, ha azonban ez elmarad, akkor nemcsak a kohászok fele veszíti el az állását (jelenleg két kohó működtetéséhez elegendő kohász dolgozik a vasműben, de csak egy kohó megy), hanem a Dunaferr 6-7 ezer munkavállalójából legalább 3000.

Kohász a Dunai Vasműben Fotó: Pályi Zsófia – Origo

Kohó nélkül ugyanis több termelési folyamatra egyáltalán nem lenne szükség, kevesebb vasutas kellene, kevesebb szállító, és így dominószerűen dőlne be a termelés, ahogyan az ISD (a Dunaferr ukrán tulajdonosa) lengyelországi gyárában is történt. Az ISD-nek azonban nem igazán éri meg a számukra kicsinek számító dunaújvárosi kohó fenntartása, ugyanis az ukrajnai telepeken sokkal olcsóbban tudnak termelni, a Dunaferrnek pedig elsősorban a hengerművei számítanak magas színvonalúnak.

Szenvedő MÁV és Duna-parti gettó

„Akkor gettóvá válik ez a város” – mondja erről a forgatókönyvről Riskó Anna, aki annak ellenére is szerepel az elküldendők listáján, hogy az üzemi tanács vezetőjeként védett munkavállalónak számít, tehát az üzemi tanács egyetértése nélkül nem lehetne elküldeni. Még nem tudja, mi lesz, de reménykedik, hogy a vezetés belátja majd, hogy jogellenes lenne az elbocsátása. Ha nem, akkor marad a munkaügyi bíróság, és az akár évekig tartó pereskedés a térség egyik legkomolyabb acélvállalata ellen.

Hogy Dunaújváros miért szenvedné meg nagyon a kohó leállítását, az tiszta sor. Az ingatlanárak már most is alacsonyak, a fiatalok elvándorolnak. „Dunaújváros maga a vasmű. Méretekben itt ahhoz semmi nem fogható. A vasmű nélkül itt búzaföldek meg parasztviskók lennének most is” – állította egy, a régi munkáslakótelepek árnyékában kutyát sétáltató nyugdíjas, akinek a fia dolgozik a Dunaferrnél.

Bugákat rakodó daru a Dunai Vasműben Fotó: Pályi Zsófia – Origo

A vasmű pedig nemcsak Dunaújváros számára hatalmas, de az egész országnak is. A korábban privatizált MÁV Cargónak például az egyik legnagyobb megrendelője a Dunaferr, ha a dunaújvárosi szállítások megcsappannak, annak tehát ez az országos vállalat is érezné a hatását.

De valóban annyira rosszul megy a Dunaferrnek?

Tény, hogy az európai acélipar komoly problémákkal küzd, a gazdasági válság ugyanis épp azokat az ágazatokat sújtotta leginkább (például az autóipart vagy az építőipart), amelyek a vasművek fő megrendelőinek számítanak. A Dunaferrnél ezt tetézik a sok esetben még a rendszerváltás előttről örökölt szervezeti ellentmondások.

Dunaújvárosban azonban mehet jól is a szekér, ezt bizonyítja, hogy miután 2004-ben az ukrán Donbass-csoport 440 millió forintért, tehát gyakorlatilag bagóért megvette a gyárat a magyar államtól, évekig többmilliárdos nyereséget vittek ki a Dunaferrből. A problémák a gazdasági válsággal kezdődtek, de a Dunaferr tulajdonosai Viktor Janukovics ukrán elnökké választásával is rosszul jártak, a cégcsoport ugyanis a másik oldal támogatójának számít: Julia Timosenko több kampányát is pénzelték. A Timosenkóékat követő ukrán vezetés pedig ott igyekezett keresztbe tenni a cégnek, ahol csak tudott.

A Dunaferr tulajdonosi struktúrája és az ISD telepei Európában Forrás: Origo

Az ukrán tulajdonos tehát elsősorban spórolni akar, így értelemszerűen hozzányúl a túlbürokratizált Dunaferrhez. Végleg elveszíteni azonban nem akarja, egyrészt mert EU-s piacon van, másrészt mert a hatalmas ukrán kohókhoz kellenek a hengerművek. A Dunaferr eladását az ISD-t időközben felvásárló orosz állami tulajdonú Vnyesekonombank sem támogatná, Putyinék ugyanis szeretnek ilyen adu ászokkal érkezni a közép-európai országokkal folytatott kereskedelmi tárgyalásaikra, előszeretettel kötnek bizonyos engedményeket az orosz félnek adott szívességekhez, melyek most különösen jól jöhetnek akár a küszöbön álló Paks 2 projektben is.

Az viszont, hogy Dunapentelét, a néhány száz lakosú Duna-menti falut a vasmű tette fel Sztálinvárosként, majd Dunaújvárosként Magyarország és Európa nehézipari térképére, és hogy a térségnek mennyire fontos a mai napig a Dunaferr sorsa, látszólag sem az ukránokat, sem az oroszokat nem érdekli.