Akinek két éven át udvarolt az Intel

Mészáros László: "Gyerekkorom óta hatalmas önbizalommala képzeltem el a karrieremet"

Mészáros László 16 éves korában, 1955 őszén szökött át a vasfüggönyön, Ausztriából a Charitason keresztül jelentkezett Amerikába, és amikor egy év után New Yorkba ért hajón, még a fedélzeten televízió interjút készítettek vele a csillagos-sávos lobogó alatt. Mint kiderült, a fényes fogadtatás annak szólt, hogy 1956. október 23-a volt ez a nap, ő pedig így tudta meg, mi történt Budapesten. Azonnal haza akart rohanni, de nem tehette. Regényesen mélyről vitte meglehetősen jómódú vállalkozóig, azt mondja, már gyerekkorában tudta, neki cégei lesznek. Mert a vállalkozásra születni kell.

Hová ment New Yorkból?

Buffalóba kerültem, autóval húsz percre a Niagarától. Az első állásomat a Charitas kereste nekem, ők is szállásoltak el hotelben, amíg nem tudtam szobát, majd lakást bérelni.

Mészáros László: "Gyerekkorom óta hatalmas önbizalommal képzeltem el a karrieremet" Forrás: MICE alapítvány

Attól kezdve élte a kétkezi munkások csöndes hétköznapjait?

Inkább az életveszélyes kalandokét. Az első munkahelyemen, egy festékgyárban, a mesterem láncdohányos volt. Egyszer a szájában állandóan lógó cigaretta beleesett a terpentinbe, kigyulladt a gyár. Mivel minden okmányom, még az utcai ruhám is ott volt, én visszamentem és kis híján bent égtem, a kollégáim már le is mondtak rólam. Mindent kezdhettem elölről. Mosogattam étteremben, söprögettem gyárakban, de sokszor hetekig nem volt munka, egyébként meg szobafestőnek tanultam. Akkor New Yorkban kaptam munkát, méghozzá azt, hogy egy 54 emeletes épület ablakkereteit kellett újramázolnom kívülről – tulajdonképpen ipari alpinistáskodtam egy kalitkában, a darun lógva használtam az ecsetet. Képtelen voltam leküzdeni a tériszonyomat, de ami ennél fontosabb, hogy biztosan láttam, nincs előttem szakmai fejlődés. Visszatértem Buffalóba, egy vasgyárban találtam munkát, ahol egyszer egy munkatársam olyan részegen vezette a darut, hogy elfelejtett megállni vele. Le kellett ugranom a betonszerkezetről, hogy le ne vigye a fejemet, kitört a bokám. Ötvenszer megbántam, hogy disszidáltam, a szüleimmel sokáig levelezni sem tudtam.

A vasgyárban indult el a karrierje?

Egyáltalán nem, amikor egy idős szakszervezeti vezető megmutatta a szendvicses dobozát, nézzem meg, már negyven éve hordja benne az ebédet, csak arra tudtam gondolni, Szűzanyám, az nem létezik, hogy én itt maradjak. A gyárban 125 dollárt kerestem egy héten, az abban az időben nagyon sok pénznek számított, amikor viszont kapcsolatokon keresztül beajánlottak a Roswell Park Memorial Institute-ba – ez egy onkológiai intézet –, inkább azt választottam, heti 26 dollárért.

Mi volt a feladata?

Én takarítottam a kísérleti állatok ketreceit. Viszont gyerekkorom óta hatalmas önbizalommal képzeltem el a karrieremet, biztosan tudtam, hogy ha van rá lehetőségem, előre fogok jutni.

De csak a filmekben lesz primadonna abból, aki a Covent Gardenben mossa fel a lépcsőt…

Én többre akartam vinni, és ezt a főnökeim is tudták rólam, így kezeltek. Nem is kellett sokat várnom a lehetőségre: ott, a laboratóriumban betanítottak, hogy kell az állatokat beoltani és operálni.

Érettségi nélkül?

Jó kezem volt, és orvos akartam lenni, ezekhez a műtétekhez pedig a kutatóknak nem volt kedvük. Esténként jártam iskolába.

Milyen műtéteket végzett?

Például majomvese-transzplantációt. Ennek van egy technikája, én elsajátítottam és irtó gyors voltam benne. 1962-ben már ott tartottam, hogy orvostanhallgatókat tanítottam be a műtétekre . Aztán a főnököm felhagyott a kutatással, és ő lett a kórház igazgatója. Elmagyarázta nekem, hogy orvosi diploma nélkül ezen a területen soha nem fogok sok pénzt keresni. Szerettem a munkám, nagyszerű ugródeszkának tűnt az álmomhoz, hogy sebész legyek. De estin nem lehet orvosira járni, nappal pedig kénytelen voltam dolgozni. Akkor adtam fel. A főnököm felajánlotta, menjek át hozzá, kezdjek el valami teljesen újat tanulni. Akkor jelent meg a számítógép, akkor kezdték felszerelni az irodákat, akkor váltott az adminisztrációt. Mivel a technológia még nem terjedt el, szinte az első pillanatban kapcsolódtam be az iparágba. Na ott meglódult a karrierem.

Pontosan hogyan?

Talán nem említettem, de összesen 12 évig jártam egyetemre Amerikában. A laboros időszakban anatómiát tanultam, aztán üzleti tanulmányokra nyergeltem át. Végül menedzser szakon végeztem, mert addigra rájöttem, hogy vállalkozó akarok lenni, cégtulajdonos. A Memorialban először programoztam, aztán rendszereket elemeztem, később csoportokat vezettem, majd mindent én irányítottam, ami IT-s munka.

Kapott ajánlatot ezen a területen is, vagy minden gesztenyét saját maga kapart ki?

1983-ban a megye úgy döntött, korszerűsíti a rendőrség és az igazságügy IT-ellátottságát. Ezt meg kellett szervezni, és valóban igazgatói pozíciót kaptam. A rendőrautókba kis számítógépeket szereltünk, hogy elérjék a központi adatbázist.

Az internet előtt?

A telefonvonalakon már volt adatátvitel, akkoriban ezt neveztük valós idejű online kommunikációnak. Én vezettem ezt a projektet, majd a kiépült rendszer működtetése lett a feladatom. Amikor már olajozottá vált az ügymenet, nemigen maradt mit szervezni, kezdett unalmassá válni a munka.

Jól keresett?

Akkor már nagyon. És családom is volt. Félretettem ötezer dollárt, bejelentettem a feleségemnek és a gyerekeknek, fél évig nincs steak, csak zsíros kenyér. Mert égett bennem vágy, hogy végre a saját lábamra álljak, hogy kipróbáljam magam. 1989-ben otthagytam az állásomat, és saját vállalatot alapítottam, ez volt a Com-pro Inc. Nagyon sikeres lett.

Mivel foglalkoztak?

IT -tanácsadással. A munkánk egyszerre állt elméletből és gyakorlatból, gyakorlatilag supportot adtunk vállalatoknak, programoztunk, adatbázist építettünk.

Hány alkalmazottja volt?

Nyolc év alatt hat városban 500 főt alkalmaztam, többségében képzett mérnököt.

Említsen egy nehéz pillanatot.

Végig nyereségesek voltunk, de eljutottunk arra a fokra, amikor jelentős beruházás nélkül már nem tudtunk volna bővülni. A növekedéshez szükséges banki hitelhez a teljes vagyonommal kellett kezességet vállalni. És milyen az élet? Amikor ezt a jelentős döntést meghoztam, magas személyes kockázattal, nyolc év után megkeresett egy nagyvállalat, a CIS. Ugyan nem terveztem megszabadulni a cégemtől, de végül akkora összeget mondtak, amelyre nem lehetett nemet mondani.

Mégis mekkorát?

Maradjunk több millióban, természetesen dollárról van szó. Ennek 40 százalékát leadóztam. A maradék pénzt értékpapírba fektettem, biztosítottam a családom jövőjét. Akkor még jól működött a tőzsde. A cégvezető én maradtam ebben a leányvállalatban. A CIS anyacége tizenegy hónap elteltével csődbe ment, pedig 1,2 milliárd dolláros forgalmat bonyolított évente. Visszavásárolhattam volna a leányvállalatot, de végül másképp döntöttem. A két legjobb mérnökömmel alapítottunk egy másik vállalatot. Mindig is sokat olvastam a technikai fejlődésről, nagyon szerettem előre látni. Olyasmit akartam fejleszteni, amire nagy szükség van, de nem csinálta meg előttünk senki. Ebben az időben kiszúrtam egy niche-piacot. A telefon és a számítógép még nem tudott egymással kommunikálni. Minden számítástechnikai vállalat védte a saját fejlesztéseit, ezért nem jutottak közös nevezőre. Mi a két mérnökkel ezt megoldottuk, know-howt is fejlesztettunk, hardware-t és szoftvert is, lett ebből egy termék, VoiceBridge II néven, amelyet aztán értékesítettünk.

Hogy kell ezt ma elképzelni?

Akkoriban a computerek hálózaton keresztül tudtak kapcsolatot teremteni, a telefonok között is megvolt a kapcsolat. A mi bokszunkon keresztül azonban létrejöhetett a kapcsolat a telefon és a számítógép között. Ez egy úttörő státusz volt, mások aztán továbbfejlesztették. Erre a cégemre, a Voice Technologies Groupra az Intel vetett szemet, mert szüksége volt a technikára. Két éven át udvarolt, mire beadtam a derekam.

Részvényért vagy készpénzért?

Mindkettőt felkínálták. Az Intel akkoriban évente 36-40 százalékkal nőtt, mégis a készpénzt választottam, pedig mindenki kinevetett érte. 2000 februárjában átutalták a pénzt, akkor egy részvény 72 dollárt ért. Két hónapra rá zuhanás következett, a részvényük ára pedig 25-re zsugorodott. Mindkét cégeladásomnál óvatos voltam, de aztán az élet engem igazolt.

Ebből mi a tanulság?

Én mindkét eladásnál jól jártam, bár tetemes adót kellett fizetnem. A kulcsembereimnek azonban a fizetésen felül mindig átadtam üzletrészt is. Az Inteles felvásárlásnál szép summát kaptak érte. Tudja, Magyarországon mindenki arra büszke, hogy a cége egyedüli tulajdonosa. Mi viszont arra, hogy körbe tudjuk venni magunkat olyanokkal, akik értelmesek, okosak. A bizalom az egész világon nagy probléma az üzleti életben, ha viszont a munkatársad társtulajdonos, megszűnik a bizalmatlanság, és olyan folyamatok indulnak be, amelyek valóban ösztönzik a gazdaságot. Tehát a mohóság rossz üzleti taktika.

Mi történt a nagy kivásárlás után?

Egy éven át segítettem az Intelt a minél simább átállásban. Akkor már tanácsadó voltam a Buffalo Business School of Managementen. Sokat beszélgettem ott a tanárokkal arról, hogy még nyugdíjasan is aktív szeretnék maradni. A vágyam mindig az volt, hogy valamit visszahozzak, visszaadjak Magyarországnak, lehetőleg maradandó értéket, nem csak pénz, azt túl könnyű elkölteni. Velük közösen összeállítottunk egy szinopszist, egy kurzusprogramot az etikus vállalkozásról, amit aztán 2003-ban megvalósítottam Magyarországon, és létrehoztam erre egy alapítványt, illetve annak magyar szervezetét, Képzett Fiatalokkal a Jövőért néven.

Fiatal vállalkozókat keres?

Nem, érettségi előtt álló, érdeklődő középiskolásokat. Amerikában úgy működtek ezek a kurzusok, hogy a hallgatók csoportokban dolgoztak, fantomcégeket kellett létrehozniuk, amelyekre aztán komplett üzleti tervet készítettünk. Annak olyan színvonalon kellett állnia, hogy egy angyalbefektetőt bármikor megnyerhessenek.

De ha vállalkozónak születni kell, mint mondja, a képzés csak időtöltés?

A képzés célja, hogy hozzájáruljon a fiatalok önállósági törekvéseihez. Annak megértetése, menyire fontos a tudatosság, hogy szavaiban és tetteiben felelős polgárként, szakmailag elismert alkalmazottként vagy etikus vállalkozóként érvényesülhessenek. A képzés sokkal érzékletesebb, mint a tankönyv. A résztvevők belekóstolhatnak a vállalkozói lét minden nehézségébe. Abba, tényleg ezt az életet akarják-e, mert ez 24/7 elfoglaltság, sokat kell kockáztatni, rámehet a család vagyona. Megtanítjuk, mi mindenen kell végigmennie egy vállalkozónak, mire kell odafigyelnie, hogyan kommunikáljon, hogyan öltözzön. Jól működő vállalkozások vezetőit hívjuk meg vendégelőadónak, és kétnyelvű a tankönyvünk.

Hol zajlott az oktatás?

A Piarista Gimnáziumban, a Corvinuson, a BKF-en, budapesti es fonyódi gimnáziumokban. 2003 óta több mint 460 hallgatónk volt a42 középiskolából. Figyelemmel kísérjük a jövőjüket, és nagyon büszkék vagyunk arra, hogy sok sikeres hallgatónk volt.

Mit szeretne még elérni?

A nyugdíjas éveim előtt szívesen aktív maradnék még mindkét országban, jó volna, ha találnék ehhez partnereket. Szeretném minél több diáknak felnyitni a szemét arra, amire a saját életem a legjobb példa. Nem számít, milyen mélyről indulunk, csak elszántság kell a sikerhez. A cél terv nélkül csupán kívánság marad.