Teljesen fölösleges karrierdöntéseink

Súlyosan rossz üzlet kizárólag a pillanatnyi érdekeinket szem előtt tartani

Van az IT-szakembereknek egy kedves példájuk a tech-fejlődés rakétasebességéről. Azt mondják, semmi értelme a mostanság 9-12 éves gyerekeknek szegezni a kérdést: „Aztán mi leszel, ha nagy leszel?” A legvalószínűbb ugyanis, hogy olyan szakmájuk lesz, amely ma még fel sincs találva.

Ezzel rokon az a jelenség is, hogy a közösségi médiában még két évre előre sincs értelme jósolni. Vegyük például a közösségi médiamenedzsert mint pozíciót. Amennyire ez a munkakör egyáltalán körvonalazódott – márkák és cégek social arculatát tervezni, tartalmat gyártani Facebookra, kampányokban gondolkozni, Twitteren gyors híreket megosztani, esetleg blogposztokat írni –, 2010-ben kifejezetten menőnek számított. Most viszont azt érdemes elolvasni, Pécsi Ferenc, a téma egyik magyar topguruja szerint mi vár ezekre a munkakörökre 2015-ben.

Bernard Marr kiemelt LinkedIn-szerző („InFluencer”) szerint van azonban a prognózisnak egy viszonylag kiszámítható iránya: ha azt próbáljuk meg elképzelni, mi fog fájni holnap egy hibás mai döntés alapján. Ha ez a holnap húsz év múlva következik be, hát annál inkább.

Súlyosan rossz üzlet kizárólag a pillanatnyi érdekeinket szem előtt tartani Forrás: Thinkstock

Ha csak a pénzért

Az nem szorul magyarázatra, miért szeretnénk minél jobban keresni. De ha egyszer még abban is több szempontot járunk körül, mit főzzünk vacsorára, miért ne hallgatnánk eltérő érvekre egy ekkora horderejű választásban? A zsigeri megérzés nem ködös és gyermeteg, hanem személyre szabott segítség. Egyébként kreatív hivatásokban megszokott, hogy az emberek keresnek ugyan valamiféle hétköznapi munkát az ismert rezsiokokból, de a szívüket-lelküket az egyébként ingyenes mesterségükbe teszik bele. Ez jól néz ki elméletben, de hosszú távon általában nem marad így a helyzet. Mert vagy megszeretik és megtalálják a kreatív csapokat az előbbiben is, vagy hanyatt-homlok kimenekülnek belőle.

Ha rendszeresen tovább maradunk bent

Elsőre jó ötletnek tűnik, befektetésnek. Akár kifizetik a túlórapénzt, akár mert elkönyvelnek sztahanovista strébernek megbízható munkamániásnak. De részleteiben már nem ennyire csinos a kép: a túlóra-kifizetéseknek nem szoktak örülni a vállalatok, a kollégák növekvő gyanakvással figyelik a megbízható munkamániásokat sztahanovista strébereket, ez rontja a csapatszellemet. Az 50-60-70 órás munkahét kezdetben talán meg sem kottyan, később egyre alattomosabban bosszulja meg magát: ingerültség, kimerültség, súlyosbodó alváshiány és egyfajta meg nem fogalmazott sértettség – én bezzeg töröm magam – gondoskodik az egyre romló színvonalról a munkámban. Ugyan ki működne hatékonyan, ha örökké fáradt? Arról nem is beszélve, hogy viszonylag kevesen hunyják le a szemüket a halálos ágyukon azzal a sóhajjal, „Bárcsak többet dolgoztam volna!” Korrigáljuk a bekezdés első mondatát: nem, elsőre sem tűnik jó ötletnek.

Ha megalkuszunk

Oké a pozíció, oké a helyszín, oké a bérezés, oké a csapat… végülis nincs semmi gond az okéval. Jó hangosan röhögök a főnök viccein, az enyém cseng le utolsónak, sosem lehet tudni, mire lesz még jó. Mindenképp megnézem vasárnap a meccset, mert mintha erről dumáltak volna néhányan a konyhában, jóllehet halálosan hidegen hagy a kézilabda. Úgy teszek, mintha szakértenék egy részterületet, mert azzal elejét veszem egy sor kellemetlen pillanatnak. És persze ha vita van, befogom, mert egy nyílt konfliktusból úgy sem következik más, csak a gond, a baj, a macera, az meg, ugye, kinek kell.

Ha mindent mikromenedzselünk

Különösen ha középvezetői pozíciót töltünk be, ha csapat tartozik hozzánk, ha nekünk kell megszervezni a feladatokat. Édestestvére a multitasking nevű egyre lejáratottabb szemlélet, amikor is saját magunkat tekintjük csapatnak, és minden részünknek azonos időben kell elvégeznie a maga dolgát. Ebből csak túlvállalás, szorongás és örökös görcs következhet, majd egy kiadós összeomlás.

Ha nem merünk hibázni

Aki nem kockáztat, az megfosztja magát az elismeréstől is. Hibázni szabad. Aláállni és tanulni belőle kötelező. Nyuszinak lenni viszont egyáltalán nem profitábilis. Szóval rontsuk el nyugodtan. A hiba a fejlődés záloga.

Ha mindenkit elhanyagolunk a karrierünkért

Mivel minden a témában tehető állítás súlyos giccsveszélyt rejt magában, inkább idézzük a Business Insider egy idevágó cikkét. Az Egyesült Államokban nagysikerű Shark Tank című tévésorozat egy befektetőjének tették fel a kérdést, mit bánhat meg a vállalkozó. Bár a videó nem több 34 másodpercnél, kimásoljuk a párbeszédet:

Daymond John: Csak egy dolgot bánhatunk meg a munkával kapcsolatban. Ha nem töltöttünk elég időt a gyerekeinkkel. Semmi más nem számít, akár a saját lábunkon állunk, akár alkalmaz minket valaki. A halálunk napjáig nem fog kiderülni, elég időt szántunk-e a családunkra.

Riporter: Ön hány órát tölt munkával naponta?

Daymond John: Körülbelül húszat.

Riporter (kissé megütközve): De… akkor mennyit alszik?

Daymond John (mosolyogva): Felteszem, tud számolni. Négyet.