2012 májusában Paul Miller, a Verge szenior szerkesztője hosszas megfontolás és alapos előkészítés után kihúzta a dugót.
Azért döntött így, mert érzése szerint csak dőlt és dőlt rá az internet, amellyel szemben képtelenség megnyerni az időcsatát. Hiába a power gombbal kapcsolatos szilárd elhatározás, minden email és minden tweet után jön újabb email és újabb tweet. A net tornyosul, elnyom, megfojt és megver. Miller bevallja, hogy tulajdonképpen amióta az eszét tudja, minden ébren töltött óráját az online üzemmód határozta meg: 12 éves korában kezdett programozni, kamaszkorában webdizájner volt, 20 évesen pedig techújságíró lett. Minden, amit a megelőző időszakból fel tud idézni, ködös és homályos, mondhatni semmi mást nem ismert az életből, a világból. Így hát egyszer csak megérett benne az elhatározás.
A formálódó vágy a produktivitásra irányult. Miller olvasni és írni akart, épülni és termelni, létrehozni valamit. Nicholas Negraponte, a Wired alapítója egyszer azt mondta neki, a böngészés mint fő nettevékenység hosszú távon fenntarthatatlan, a civilizációban ezt a szerepet hamarosan robotok veszik át. A szörfözés kisgyerekeknek való, egy produktív munkát végző felnőttnek nem. Ha tehát lelépek a netről, szőtte tovább a gondolatot Miller, mert minden időmet felemészti, akkor felszabadulnak az éber órák, ülök és meredek a monitorra helyett elérek és megvalósítok. De ezeken a személyes célokon túl is mindig ott lebeg a kérdés: mennyire használ bennünket a net? Mettől az én döntésem az online töltött idő, és honnan kezdve vagyok mindennek sokkal inkább szenvedő alanya, semmint cselekvő ágense?
Az első tanulság, így Miller, hogy Negraponte tévedett: a net igenis szörfözésre való, mást sem teszünk rajta. De ha valaki, mint ő, olvasni és írni szeretne, azt nem fogja kielégíteni a blogposztok és a Twitter-üzenetek befogadhatatlan, óceánnyi mennyisége. Neki bevallottan jól jöttek volna már azok a keresőrobotok. Elmeséli, ég és föld, ahogy ő és a szülei, jobban mondva a két nemzedék használja ki az internet lehetőségeit. A papája és a mamája csak egy elképesztően sokoldalú eszközt lát a világhálóban. Felugranak az Amazonra, vásárolnak valamit, belépnek a levelezőrendszerükbe, írnak egy emailt a fiuknak, többnyire azt tudakolják, ő miért nem küldött egyet sem már több napja. Ezt követi némi Twitter, egy kis Instagram, majd visszatérnek az életükhöz, az életük világába. "Nekem viszont – így Miller – vagy azért, mert így nőttem fel, vagy azért, mert kocka vagyok, vagy csak gyenge az önfegyelmem, az internet az életem." Nem a hétkönapi teendőit szakítja meg az online jelenlét kedvéért, hanem fordítva. Ha felnéz a telefonjáról, talán elcsípi, mi történik három dimenzióban, de bármi is az, a peremen marad, és a mozzanatot, amint újra az érintőképernyőt piszkálja, úgy tekinti, hogy visszatér a saját világába. Ahol kiismeri magát, ahol cselekszik.
Miller tehát egy szép napon lejött a szerről – az előzmények ismeretében nem túlzás a függőségi metafora, bár érdemes megjegyezni, hogy saját bevallása szerint éppen a vadonatúj állapotba, a szabadság korábban elképzelni sem bírt mértékébe kábult bele. ("Mindennek jobb volt még az illata is!") Miller csodálatosnak írja le a kreatív és vidám dachangulatát, a 15 éves kamasz elszántságához hasonlítja, aki fellázad, és a sarkára állva beolvas az internetnek, közölvén, nem ő irányítja az életét, nem szabhatja meg neki, mit tegyen.
Számtalan ismeretlen élmény kólintotta fejbe, de arra nem számított, hogy ezek között egyenesen megkerülhetetlen lesz az unalom. "Képzeld el, hogy nem csinálsz semmit, nincs feladatod, és karnyújtásnyira nem is találsz semmit, ami ezen változtatna." Ez, úgy tűnik, lecsapatlan magas labda maradt Miller számára. Nem látta meg benne a kreativitás lehetőségét, a felszabaduló órák tetemes részét videójátékokra költötte. "Annyi időt elvesztegettem így, hogy bele sem merek gondolni."
Ennél azonban jóval színesebb képet mutattak a megváltozott emberi kapcsolatai, amelyek az úgynevezett valóságban sokkal átütőbben jelentek meg, mint a Facebookon, az sms- és emailfolyamokban. Mi több, fordult a kocka, ő volt az, aki zavarni kezdte a barátait, mert felhívta őket, mert ijesztően nyitottabb lett, mert, mint a húga megjegyezte, érzelmileg megközelíthetőbbé vált. És míg őt magát határozottan kalandos és izgalmas irányba indította el, hogy beszélgetés közben nem motoszkált benne, hány olvasatlan emailje gyűlik fel ezalatt és hová felejt el bejelentkezni FourSquare-en, a trend megfordult. Mivel nem kapott emaileket, sem meghívásokat a Facebookon, eleinte csak ki- és lemaradozott, majd kizáródott az eseményekből. Lemaradt a filmpremierekről, mert elfelejtett utánanézni annak, amit korábban az orra alá tolt mikor melyik hírfolyam. Kizárólag élőben jelentkezett a barátainál, aminek ők gyakran nem örültek, jobban szerették volna, ha inább ír, ő azonban hű maradt az elveihez. Summa summarum kezdetbn csak random, majd következetesen kiesett a beszélgetésekből, hátrányba került a közös témákban.
Egy év IP-mentes élet után a visszatérés pillanata épp úgy lebuldózerezte, mint 365 nappal korábban a megvonás kezdete. Mindkét beágyazottságot megtapasztalva Miller úgy fogalmaz, általában nem gondolunk bele, mennyire kitölti az agyunkat az internet. Amikor olvasunk, egyetlen nagy ötletre szánjuk a gondolatainkat. Amikor beszélgetünk, csak a másikra koncentrálunk. Tegyük emellé azt az áradást, amikor egyik pillanatról a másikra tíz ablak van nyitva a böngészőben, és mintegy húsz csetpartner ajánlgat linkeket egyszerre, mindazt, amit kötelező pótolnia annak, aki 52 héten át egy másik bolygón élt.
Valószínűleg kevesen tudják elképzelni azt a stresszt és pánikot, amely elöntötte a techszakértőt. Egyszerre zuhant az ölébe, nem ritkán szó szerint, a telefonja, a laptopja és a tabletje, és ennek csak egyetlen mozzanata, hogy mindjárt az első belépésnél 20 ezer olvasatlan levél várta, elfelejtette ugyanis beállítani az automatikus választ. Elmesél egy esetet, amikor a húgának újra azt kellett átélnie, hogy a laptopról fel sem nézve, félvállról válaszolgat neki. "Na, újra fel van húzva a fal" -- foglalta össze, és Miller abban a pillanatban lecsapta a fedelet. Ő már nem akart az az ember lenni, akitől legfeljebb ennyire számíthat bárki, aki beszélgetni szeretne vele.
Szintén nem érdektelen, ahogy a munkájába visszatalált. Éppenséggel a távollétében is dolgozott a Verge-nek: wordben megírt dokumentumait pendrive-on adta át a kollégáinak. A bejegyzései egyfajta Maugli-élményről számolnak be: tömören összefoglalva Miller csak úgy kapkodja a fejét, mi mindent kínál az úgynevezett háromdimenziós valóság, a hegymászástól a pornó hiányán át a politizálásig, az olvasásig, a táblás társasjátékokig, a gyertyavilágításig.
A második felvonás azonban élesebb váltással nem is kezdődhetett volna: készülő cikkéhez egy teljes héten át le sem vette a Google Glasst. Attól azonban nehéz lett a szíve, amikor a kisiskolás unokahúga egy skype-beszélgetésben elhegedülte neki a Twinkle, twinkle little star kezdetű gyerekdalt (angolszász kultúrákban a Hull a pelyhes megfelelője) – ezek szerint erről mind, a bátyja gyermekei növekedéséről és fejlődéséről is hosszú időre lemaradt.
Paul Miller arra jutott, mivel egy álló éven át önmagával foglalkozott, soha jobb pillanatot arra, hogy másokra koncentráljon. Be kellett látnia, a sábesz év csak részben váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Nem olvasott, nem írt sokkal többet, nem lett produktívabb. Kétszeresen is fontos volt tehát, hogy új projektet találjon.
Kapóra jött ebben, hogy az egyik bátyja repülőtiszt, aki épp több hónapra küldetésre ment. Paul a közelükbe költözött, és azóta az egész napját az rajzolja elő, mivel tudna minél többet segíteni a sógornőjének. Így gyerekekkel tölti az egész napját, ami sokszorosan megtérül. "Produktívabb nem lettem – vallja be. – De az emberekhez közelebb kerültem. És már vissza tudok diktálni az internetnek, ami fontos. Én irányítok. Nem vagy a főnököm, internet. Igaz, könnyen eltereled a figyelmem. De ez nem a te hibád."
A tanulságot stílszerűen online találta meg. Önkéntes tyúkapósága másik haszonélvezője, az óvodáskorú unokaöccse elmagyarázta neki, hogy a fénykard arra való, hogy leterítse az ellenséget. Miller a fejét fogta, micsoda dolog, hogy a mai gyerekeknek fogalmuk sincs a Star warsról, és ekkorákat tévednek, hát hiszen minden valamire való ipszilongenerációs tudja, hogy a fénykard nem fegyver. Amikor mindezt posztolta a Twitteren, az az ortodox zsidó barátja nyitotta fel a szemét, aki mindkét álláspont jelentőségével harmóniában él: fejlesztőként egész nap a neten lóg, de nincs az a világégés, amely megakadályozná abban, hogy tartsa a szombatot, amelyet kizárólag a családjával tölt. Éppen azzal a kétarcú élettel fekszik és kel, amelyet Miller kapásból nem tudott összeegyeztetni. A retweet így szólt: „Ha az az ember maradsz, aki az offline éved előtt voltál, kizárod magad ebből. De ha ott is felejted magad, akkor mi maradunk le róla.”
Miller ekkor értette meg, amit ő feloldhatatlan dilemmaként azonosított, az valójában egyensúlykeresés volt. Ezt az egyensúlyt pedig ő rég megtalálta. Tanácsként is csak annyit mond, ragaszkodjunk a prioritási sorrendünkhöz. Az a miénk. Ne hagyjuk, hogy az internet beledumáljon.