„Azt simán elfelejtik az emberek, mit mondtunk nekik és mit csináltunk velük, de azt soha, hogy mindez milyen érzés volt nekik.” Ez az idézet a mottója a TalentSmart weboldalnak, egy üzleti érzelmi intelligenciával foglalkozó amerikai vállalatnak. A közelmúltban végzett felmérésük szerint – egymillió embert vontak be – nem állunk túl fényesen a társadalmi tudatosságnak nevezett készség tekintetében. Vagyis messze többször, mint ideális, nem vesszük észre magunkat.
Jóindulatú, de félreérthető megjegyzéseinken általában elég egy apróságon változtatnunk ahhoz, hogy ne hagyjunk rossz érzést abban, akivel beszélgetünk.
A fáradt ember nem vonzó. Karikás a szeme, zilált a haja, gyűrött az inge, és talán még le is ette. Ha szóvá tesszük, hogy törődöttnek néz ki, senki nem fogja bóknak vélni.
Helyette: „Minden rendben?” Bár a fáradtság jeleit rendszerint azért tesszük szóvá, mert segíteni szeretnénk, az biztosan nem támogató, ha nem túl hízelgő következtetésre jutunk a kinézetéből, és ezzel szembesítjük is. Inkább arra kérdezzünk rá, milyen helyzetben van. Aztán ha úgy érzi, majd megnyílik és elmondja ő maga.
Akármilyen örömhír urbánus környezetben a súlyvesztés, ez a megjegyzés arra utal, hogy nem is olyan régen még fölösleges kilókat cipelt magán. Ez pedig már sajnos kritika.
Helyette: „Fantasztikusan nézel ki.” Nem szükséges az összehasonlítás, abból úgyis mindig baj van. A dicséret akkor állja meg a helyét igazán, ha nem teszünk mellé egy másik állapotot.
Senki semmit nem csinál sem mindig, sem soha. Az ismerőseink aligha látják saját magukat egydimenziósnak, mi se állítsuk be őket ilyennek. Ember legyen a talpán, aki egy ilyen színezetű általánosítástól nem zárkózik be, még az sem volna túlzás, ha nyíltan ellenségessé válna tőle. Egy biztos: ha a mindig-soha kártyát játsszuk ki, ő éppen arra fog bezárulni, amit mondani akarunk neki. Pedig hátha fontos.
Helyette: egyszerűen nevezzük nevén, mi a gondunk azzal, amit – szerintünk mindig vagy sohasem – tett. Ha valóban ismétlődő mintáról van szó, esetleg fogalmazhatunk úgy: „Azt hiszem, te hajlamos vagy/te gyakran…” Ahhoz legalábbis elég gyakran, hogy nekünk szemet szúrjon, amit pedig jogos említeni. Feltéve, hogy higgadtan és barátságosan tudjuk megtenni.
Megint egy összehasonlítás. Ami azzal kezdődik, „a te…”, egy pillanat alatt becsúszik a lekezelő tartományba. Egyetlen focistát sem nyugtat meg, ha csak sportoló létére – a többi focistához képest – intelligens, és a súlyos beteg sem fog örülni, ha kicsattan az egészségtől, de csak a kórterem többi vendége mellett. A jó ég tudja, miért, de valahogy mindenkinek megnyugtatóbb, ha simán csak okosnak és simán csak szépnek látjuk.
Helyette: „Jól nézel ki.” Egyéb minősítés nélkül.
Ó, hát melyikünkkel nem fordult még elő, hogy kiment valami a fejéből? Miért fogalmazunk így, netán sértőnek találjuk, hogy ezt-azt el kell ismételnünk? Ha abból indulunk ki, hogy azt, akivel beszélgetünk, őszintén érdekel a mondanivalónk, ilyenkor rápirítunk. Pedig mind kinőttünk már a poroszos iskolapadból.
Helyette: tegyünk erőfeszítést mi magunk, próbáljunk másképp fogalmazni, és kövessük őszinte érdeklődéssel, ezúttal átmegy-e az üzenet.
Ezzel érdemes különösen óvatosan bánni. Arra épül ugyanis, hogy a másiknak szerencsére van szüksége a sikerhez.
Helyette: „Szerintem megvan benned.” Ez nagy lökést adhat a másik önbizalmának, azt sugallja, hogy a készségei alapján célba fog érni. A „Sok sikert” ráadásul közhelyszerű lett, kiürült, már csak elvétve gondolja komolyan bárki. A rengeteg gépiesen hajtogatott áljókívánság között üdítő lesz hallani, hogy mi valóban úgy látjuk, a másiknak van esélye a kiválasztott pályán.
Lehet, hogy nekünk mindegy, mire jut a másik, de neki biztosan nem az, ha a véleményünket kérdezi.
Helyette: „Tulajdonképpen nekem bármelyik megoldás megfelel, de talán érdemes megfontolni ezt és ezt.” Állásfoglalás nélkül is jelezhetjük, hogy a kérdés nem, de az ember igenis fontos nekünk.
Ez elég agresszív hárítás, olyan, mintha el akarnánk venni az élét annak, hogy hibáztunk, netán arra céloznánk – nem túl egyenes módon –, amit nekünk kellett volna rég elnézni a másiknak.
Helyette: „Elnézést.” Ha elismerjük a hibát, tárgyilagos és higgadt kontextust teremtünk, amelyben emberi módon meg tudunk beszélni minden összezördülést. Ha mindenki vállalja a felelősséget saját magáért, azzal kihúzzuk a helyzet méregfogát, garantáltan nem fokozódik a feszültség.
Mert a hétköznapi beszélgetésekben az apróságoknak jut a főszerep.