Egy csúfos kudarc másnak kihívás is lehet

Carol S. Dweck, a Stanford Egyetem pszichológia professzora 20 éve kutatja a siker pszichológiáját. Szemléletváltás című könyve idén jelent meg magyar nyelven, ezért látogatott most Magyarországra. Okosnak és sikeresnek születni kell? Milyen vezető tudja igazán előre vinni a cégeket a 21. században? Tanulékony vagy tehetséges munkaerővel bővítsük a vállalkozásunkat? Ezekről a kérdésekről beszélgettünk a szakértővel az interjún.

Miért épp a sikerrel foglalkozik?

Pályakezdő koromban volt egy tapasztalatom, amely örökre megváltoztatta az életemet. Fiatal kutatóként szinte megszállottan kerestem a választ arra a kérdésre, hogy hogyan kezelik az emberek a kudarcot. Úgy gondoltam, az a legjobb módszer, ha különösen nehéz feladatokkal küzdő diákokat tanulmányozok. Többen láthatóan csődtömegnek érezték magukat, míg az egyik a kezét dörzsölve felkiáltott: „Imádom a kihívásokat!”, egy másik pedig, miután a feladatok jól megizzasztották, elégedetten azt mondta: „Tudja, őszintén reméltem, hogy tanulhatok majd valamit a feladatokból.” Meg akartam érteni, miért van az, hogy valaki örül a kudarcnak, innen pedig már csak egy apró lépés a siker pszichológiája.

Carol S. Dweck 20 éve foglalkozik a siker pszichológiájával Forrás: Asszonyi Eszter

A kudarcot a legtöbb ember nehezen viseli. Mi az oka annak, hogy valaki nem zuhan ilyenkor magába?

Alapvetően kétféle szemléletmód létezik. A rögzült szemléletmód szerint az emberi tulajdonságok, mint a személyiség vagy az intelligencia megváltoztathatatlanok, ez pedig állandóan önigazolásra készteti az embert. Az ilyen szemléletű embereknek arról szól az életük, bizonyítani próbálnak az iskolában, majd a munkahelyen és párkapcsolatban. Minden szituációt vizsgának tekintenek, ezért érzik úgy, hogy megbuktak, ha valami nem sikerül.

A másik szemléletmód szerint az ember alapvető tulajdonságai egytől egyig fejleszthetők, kellő energia- és időbefektetéssel, ők azok, akik lehetőséget, kihívást látnak a nehéz helyzetekben.

Az elmúlt 20 évben végzett kutatásaim rámutattak, hogy az önmagunkkal kapcsolatos szemléletünk az egész életünket meghatározza, például azt is, hogy sikerül-e azzá az emberré válnunk, akivé szeretnénk.

Ha ennyi múlik a szemléletmódon, akkor mi a helyzet a tehetséggel?

Az elmondottakból nem következik, hogy bárki Einsteinné vagy Beethovenné válhat, de hosszú évek szenvedélyes erőfeszítéseivel előrébb juthatunk, mint gondolnánk. Ez a fejlődési szemléletmód lényege: időbe kerül, amíg az ember feltárja a benne rejlő lehetőségeket.

Mindez hogyan hasznosítható az üzleti életben?

Ha csak a vállalati szintet nézzük, a fejlődési szemlélettel rendelkező vezetők nemcsak magukat tartják fejlődőképesnek, hanem másokat is. Ez egyre fontosabb, mert a mai világban állandóan változik minden, így lehetetlen mindent elsőre jól csinálni.

Olyan vezetőkre van szükség, akik képesek alkalmazkodni, keményen dolgozni és felvállalni a hibáikat.

Általában sikeresebbé teszik a céget, akik ezzel a szemlélettel rendelkeznek, és ez alapján választják ki a munkatársaikat is.

Ezek szerint a munkaerő-toborzásnál is fontos ez a szemlélet.

Pontosan. Sokan követik el azt a hibát, hogy tehetségeket toboroznak, pedig tanulékony emberekkel lehet előrébb vinni egy vállalatot. A fejlődési szemléletű vezetők is úgy tartják, hogy fontos a tehetség, de inkább kiindulópont, mint meghatározó tényező. Az egyik kedvenc példám Jack Welch, a General Electric vezérigazgatója, aki nem az alapján nevezte ki a vezetőket, hogy mennyi tapasztalatuk van, hanem, hogy mekkora potenciált lát bennük.

Dweck 2015 szeptember 3-án magyar közönségének tartott előadást Forrás: Asszonyi Eszter

Meg lehet változni?

Igen, bármikor, de rengeteg erőfeszítéssel. Az első lépés, hogy észleljük a rögzült szemléletmód felbukkanását a különböző élethelyzetekben. Egy kollégám Ausztráliában erre tanít bankigazgatókat, és azt tanácsolja nekik, hogy adjanak nevet a rögzült szemléletű személyiségüknek, most például legyen Gergely. Ha valaki kritizál minket, észrevehetjük, ahogy előbújik Gergely, aki védekező és agresszív abban a konkrét helyzetben. Ilyenkor tegyük fel magunknak a kérdéseket, hogy ilyen emberek szeretnénk-e lenni, hogyan hat ez a viselkedés a körülöttünk lévőkre, és mi az a kis lépés, amit megtehetnék a jövőben. Fontos, hogy ne ítéljünk, mert mindenkinek van ilyen énje. Aztán szépen kezdjünk el feleselni neki a fejlődési szemléletű énünkkel.

A saját szemléletét megváltoztatta?

Igen, abszolút. Egy olyan kultúrában nőttem fel, amelyben az IQ-teszt nagyon fontos volt.

Hatodikos koromban, amikor épp elmúltam 11 éves, a tanárunk az IQ-teszt eredményeink alapján ültetett minket sorba az osztályteremben.

Az alacsonyabb IQ-jú emberekre pedig nem bízott olyan feladatokat, mint a tábla letörlése és a szivacs kimosása. Nevetséges, nem? Az egész arról szólt, hogy ki a legokosabb.

Pont ez a rögzült személetmód, ugye?

Ez nagyon durván rögzült szemléletmódot tükröz. Egy részem már akkor is azt gondolta, hogy ennek így semmi értelme, hiszen tudtam, hogy valójában minden osztálytársam nagyon értelmes. Egy másik részem azonban meg akart felelni, sikeres akart lenni ebben a közegben. Ezért kezdtem el ezzel foglalkozni és a munkám során sokat változtam, közelebb kerültem a fejlődési szemlélethez.

Befejeződik valaha egy ilyen változás?

Mindenkiben megvan mindkét szemlélet, csak nem mindegy, hogy melyiket működtetjük. Mindenkinél vannak a rögzült szemléletmódot előhozó helyzetek, tapasztalatok, például ha ki kell mozdulnunk a komfortzónánkból, vagy ha valaki kritizál minket. Olyan nincs, hogy befejeződik a változás, hiszen mindig jönnek új kihívások, új helyzetek, újfajta emberek és kapcsolatok.