„Nem a menekültekkel van a baj, hanem azokkal, akik belőlük akarnak megélni. Az ártérben még késelés is volt” - mondja a pultoslány az egyik vendéglőnek mondott kocsmában Kecskéstelepen. Ez Szeged egyik városrésze. Ide vezet az 5-ös út Röszke és a szerb határ felől. Bár a város része, sok szempontból mégis olyan, mint egy falu. Mindenki ismer mindenkit, a hírek gyorsan terjednek.
„Szabályos bandák jönnek át Ózdról és Kaposvárról” - mondja egy helyi családanya. A bandák gyakran összekapnak azon, hogy melyik városrészben ki szedheti fel a menekülteket.
Sokszor ébrednek a helyiek éjszaka az ordítozásukra, gyakoriak a verekedések, és a pultoslány szerint volt már egy késelés is.
A menekülteket pedig sokszor átverik. A leleményesebbek loptak egy Budapest-táblát. Ezt egy előörs lerakja Szeged határában. Az utaztató kolléga megy pár kört a környéken, majd a táblánál megáll. A menekültek fizetnek, és kiszállnak. Az utaztató elhajt. De ez még a jobbik forgatókönyv. Van, hogy szimplán kiviszik őket valahova messze a pusztába. Ott fegyvert rántanak, kirabolják a menekülteket, majd otthagyják őket a pusztában.
A helyieket a bandák már régen elijesztették ettől a bevételi forrástól - mondja a családanya. Tavasszal még Budapestről is jártak le taxisok fuvaroztatni, de mostanra már ők is elmaradoznak. „Nem éri meg a rizikót” - mondta egy budapesti taxis. „Az egyik srácot elkapták. 700 euróért vitt volna egy családot Münchenbe. Most embercsempészésért folyik ellene eljárás.”
„Pont a menekültekkel nincs nagyon baj” - csatlakozik be a beszélgetésbe egy dohányzó fiatalember a vendéglőben. Maximum azzal okoznak kényelmetlenséget, hogy ha éjszaka mennek el az utcán, akkor a kutyák megugatják őket, és van, hogy egész éjjel zeng a környék. De egyébként félénkek. Nem nagyon mennek be a vendéglőbe se, de ha igen, akkor vizet kérnek csak, mást soha.
Már délelőtt feszült volt a hangulat a röszkei gyűjtőpontnál. A kukoricás szélére telepített tábort rendőrsorfal állta körbe. Az embereket nem engedték ki az egyenruhás gyűrűből. A gyűjtőpont közel van a határhoz, látszik a távolban a kerítés és a lyuk, ahol a vasút metszi. Itt jönnek át a legtöbben Szerbiából, ez a határzár gyenge pontja, de már nem sokáig.
A rendőrgyűrű közepén az emberek idegesek. „Már három napja itt veszteglünk” - mondja Ahmed, a szír programozó és családapa. Azt mondja, nem érkezik elég busz, és ha jön is egy, akkor felügyelet és irányítás nélkül szállnak fel az emberek.
Éppen ezért tumultus van, lökdösődés és konfliktusok. Egy kisgyerekes család nem szívesen áll be a tülekedők közé. Ahmedék több buszra is próbáltak felszállni, de mindig hoppon maradtak. Három nap hosszú idő egy kukoricás szélén, különösen most,
amikor az éjszakák már hidegek.
Ahmed kislánya már megfázott, a vöröskeresztesek most vizsgálják.
„A leggyakoribb dolog, amivel találkozunk, az a meghűlés” - mondja egy vöröskeresztes hölgy. Sokan jönnek izomfájdalmakkal, nyilván a hosszú gyaloglás miatt. Megkérdeztük a hölgyet, hogy van-e járványveszély, és hogy indokolt lenne-e védőmaszkot húzni. A rendőrök kábé felén van védőmaszk, de az újságírók között is van, aki viseli. „Te nem kérsz?” - kérdezi két maszkos tévés hölgy az operatőrüket.
No para, erős az immunrendszerem”
- feleli.
A két-három óránként érkező buszok érkezése mindig felkorbácsolja az indulatokat, a fáradt, éhes, csalódott embereknek pedig egyre jobban fogy a türelmük. A délelőtti időjárás még elviselhető lenne, ha nem támadna fel újra meg újra a szél, ami felkavarja a port, és az emberek arcába vágja a szemetet. A menekültek sok holmit hagynak hátra, amit bajos lenne magukkal vinni a zsúfolt buszokra.
„Nem akarunk mást, csak továbbmenni” - mondja Ahmed. Nem várnak semmit a rendőröktől, sem ellátmányt, sem ételt, csak szabad utat, és ha lehet, buszokat. De ha nincs busz, ők akkor is továbbmennének, megszokták már a kutyagolást. A rendőrök barátságtalanok, de Ahmedet a pointfinger is felháborítja.
Mint kiderül, a menekültek így nevezik egymás között az ujjlenyomatvételt. A pointfinger említése mindannyiukat kihozza a sodrából. Valaki azért nem akarja, mert azt hallotta, hogy aki ujjlenyomatot ad, az nem kaphat menekültstátuszt. Valaki meg azért nem, mert nem akarja, hogy bűnözőként kezeljék.
Több sikertelen kitörési kísérlet is volt délelőtt és kora délután. A rendőrök erőszak nélkül hűtötték le a kedélyeket. Összezártak, ahol kellett, szigorúan néztek, „Go back!” - kiabálták. Egy darabig be is jött a dolog. Délután fél kettő körülig.
Akkor viszont a menekültek kitörtek, a rendőrök pedig nem tudták megállítani őket. Ide-oda szaladgáltak, próbáltak összezárni, kiabálni, de erőszakot továbbra sem alkalmaztak. Ezt külön parancsba adhatták, mert a kitörés közben is ezt kiabálták egymásnak: „Ne erőszakkal!”, „Ne bántsatok senkit!”
A rendőrök kicsit a „két szék között a padlón” helyzetbe kerültek. Megpróbáltak a dobbantók után menni, de őket nem sikerült visszaterelni. Viszont közben nagyjából őrizetlenül maradtak a többiek, akik szintén nekivágtak a pusztaságnak. A menekültek kisebb-nagyobb csoportokban (a kisebbek 5-6 fős, a legnagyobb kb. 100 fős) mentek, néhányan a kukoricáson és a tarlón át, a legtöbben viszont a síneket követték Szeged felé.
Megkérdeztük az élboly tagjait, hogy mi az úti céljuk, de nem igazán adtak világos választ. Csak annyit tudtak, hogy a sínek Szerbiából jönnek, és azt remélik, előbb utóbb Budapestre jutnak, ha követik őket.
A rendőrök néhány kilométerenként leparkoltak két-három autóval a sínek mentén. Eleinte csak szemmel tartották a menekülteket. Szeged felé félúton viszont már néhány rendőr is csatlakozott a nagyobb csoportokhoz, és szépen lassan begyűjtötték azokat, akik útközben feladták, és leültek. Sokan voltak így ezzel. Szeged határában már csak a legnagyobb, kb. 200 fős csoport volt meg.
A várostól pár kilométerre aztán útjukat állták a rendőrök negyed öt körül egy elhagyott tanya mellett, ahová jobb napokat is látott földút vezetett ki Szeged külterületéről. A legközelebbi házak 500 méterre lehettek.
A menekültek dacosan leültek, a rendőrök hajthatatlanul álltak előttük, de az is látszott, hogy egyik oldal sem vágyik balhéra.
Patthelyzet alakult ki, mindkét oldal tanácstalannak tűnt, és kommunikálni sem nagyon tudtak.
A menekültek hangadói hevesen vitatkoztak. Közben a rendőrök is megkapták a forgatókönyvet, amit a menekülteknek kínálhattak, csak nem volt, aki lefordítsa. Innen még jó negyedórát kellett várni a tolmácsra.
A tolmács befutott, és azt kellett közölnie, hogy hamarosan buszok érkeznek. A buszok Kiskunhalasra és Békéscsabára viszik majd őket, ahol le kell táborozniuk éjszakára. Enni és inni is kapnak. Vonattal fognak továbbmenni Győrbe, de csak reggel 6-kor, mert nem két perc, amíg összeszerelnek egy olyan vonatot, amin ennyi ember elfér.
A menekültek bizalmatlanul fogadták a rendőrök ajánlatát. A hangadók 10-15 percig vitatkoztak, de végül belementek, egy feltétellel:
ha minden buszra felszáll valaki a sajtótól.
Valószínűleg megenyhítette őket, hogy közben kaptak egy fél kisbusznyi ásványvizet, de a rendőrök békés fellépése is közrejátszhatott. A legnagyobb agresszió az volt, hogy az egyik rendőr felvetette, mi lenne, ha csak ujjlenyomatokért cserébe adnának vizet.
A buszok addigra már ott voltak a város szélén indulásra készen, így nem kellett messzire menni. Külön helyen szállásolják el a szíreket és a többi országból jött menekülteket, így nem volt mindegy, hogy ki melyik buszra száll. Ezt persze csak akkor közölték velük, amikor az emberek és az újságírók már negyedórája fent voltak a buszokon, de itt már senki sem kekeckedett.
Engedelmesen átszállt a másik buszra, akinek kellett. A rendőrök ebben a káoszban közölték az önként jelentkező újságírókkal, hogy mégsem mehetnek a menekültekkel, mert nem tudják szavatolni a biztonságukat.
A buszok tehát a média képviselői nélkül indultak el, de a menekülteket ez sem zavarta. Örültek, hogy vége a gyaloglásnak, és hogy kiharcolták, amit akartak. Legalábbis úgy tűnik.