A mesterségesen leszorított jegybanki alapkamatok bizarr következményekkel is járnak. A nullaközeli vagy negatív hozamú, rövidebb lejáratú állampapírok mellett egyre több befektető hajlandó 50, 70 és 100 éves lejáratú állampapírt vásárolni csupán azért, mert a kamatszint egy-másfél százalékponttal magasabb. És ha van kereslet, egyre nagyobb a kínálat.
Idén Olaszország, Franciaország, Belgium és Spanyolország élt a lehetőséggel, és piacra dobott 50 éves lejáratú állampapírokat,
Ausztria pedig 70 évre előre vállalt fizetési kötelezettséget évi 1,5 százalékos hozam fejében.
Írország és Belgium – privát befektetőknél – százéves kötvényeket is kibocsátott, amelyek éves kamata mindössze 2,3 százalék.
Adódik a kérdés, kinek és miért éri meg ilyen alacsony hozam mellett többgenerációnyi időre elköteleződni, és vállalni a világgazdaság teljesítményének hullámzásából fakadó kockázatokat.
A hosszú távra befektető nyugdíjalapok és biztosítótársaságok nézőpontjából szemlélve a fejlett országok kötvényeinek többsége gyakorlatilag alig hoz hasznot, sőt, a Financial Times adatai szerint
a kamatcsökkenések következtében 13 ezer milliárd euró értékű állampapír ma már negatív hozamot „termel”,
többek között Svájcban és Japánban a központi bankok már jó ideje negatív alapkamatot alkalmaznak.
Erős motiváló erőnek tűnik az alacsony inflációs környezet, a tartósan lassú gazdasági fejlődés a nyugat-európai államokban, a technológiai fejlődés adta biztonságérzet, a lakossági megtakarítások folyamatos emelkedése, valamint az a tény, hogy ennyi időre sokkal nagyobb biztonsággal lehet ingatlanokba fektetni.
A hosszú időtávból következő kockázatok vállalása azonban még ezek ellenére is érthetetlennek tűnik,
hiszen nehezen garantálható, hogy ezek a gazdasági folyamatok több emberöltőn át ugyanígy fenntarthatóak.
A százéves futamidejű kötvények kibocsátására korábban csak elvétve láthattunk példát, főleg Nagy-Britanniában, és vállalati szinten, így például a Coca-Cola és a Disney dobott már a piacra „centenáriumi kötvényeket”.
Az utóbbi időben azonban a harminc évnél hosszabb lejáratú állampapírok eladása erőteljesen felfutott,
és idén már összesen 70 milliárd dollár értékben kerül a piacokra 50 évnél hosszabb lejáratú értékpapír a Financial Times értesülései szerint.
A közeljövőben Japán és Dél-Korea is bejelentkezik az extrém hosszú lejáratú kötvények piacán.
A kötvényekkel kapcsolatban ugyanakkor több jogos aggály is felmerül.
A legfontosabb, hogy több emberöltőre előre nem lehetséges megjósolni olyan gazdasági fejlődést, amely biztonságosan kitermeli a kamatokat, és lehetővé teszi, hogy az adósságot száz év múlva valóban visszafizessék az értékpapírok tulajdonosainak.
A jegybankok laza monetáris politikája sem tartható fenn örökké, vagyis a tartósan alacsony kamatkörnyezetnek is egyszer vége szakad,
és akkor a kötvényhozamok szintje megemelkedik, így jobban megéri majd ott fialtatni a befektetéseket.
Az alacsony infláció szintjét sem lehet száz évre előre biztosra venni, még átlagban számítva sem.
A legütősebb érv azonban kétségkívül, hogy
a fejlett államok többségében már most túl magasnak számít az eladósodottság szintje,
amelyre legutóbb a Nemzetközi Valutaalap (IMF) is figyelmeztetett, kiemelve, hogy a globális adósság már most meghaladta a világ GDP-jének kétszeresét.