Védhetetlen helyzetben az EU a CETA elfogadásával

Donald Trump megválasztásával csökkent az esélye, hogy tető alá hozzák az USA és az EU közötti szabadkereskedelmi egyezményt, ezért felértékelődik, hogy röviddel az elnökválasztás előtt még gyorsan sikerült elfogadtatni a Kanada és az Unió közötti szerződést (CETA). Lányi András egyetemi docens szerint ezek az új egyezmények nem a nemzetgazdaságok, hanem az európai és amerikai multik érdekeit szolgálják kisebb versenytársaik rovására, és a társadalom alapvető érdekeinek sérelme árán is. Mivel a transzatlanti egyezményt nem sikerült lenyomni a közvélemény torkán, ezért sunyi módon a kanadai kiskaput választotta az Unió, amely nem mert ellent mondani a multiknak.

A civil szervezetek tiltakozása, a szakmai ellenérvek és a politikai ellenállás dacára még a szerződésben ellenérdekelt EU-tagállamok is aláírták a Kanada és az Unió közötti szabadkereskedelmi egyezményt az amerikai elnökváasztás előtti napokban. Minek köszönhető, hogy a máskor megosztott EU most egységesen lépett fel, és Magyarország is gyorsan elfogadta a Fideszen belül is rengeteg vitát kiváltó paktumot?

Más esetekben politikailag sokszor kifizetődő keresni a konfrontációt az Unióval, ha viszont a nagyvállalatok érdekeiről van szó, mindenki tudja, hogy velük nem érdemes ujjat húzni. A magyar kormány is beállt a sorba: gondolom, a német autóipari óriásokkal nem mer szembemenni.

Lányi András az ELTE Társadalomtudományi karának egyetemi docense Fotó: Adrián Zoltán - Origo

Ha ez a szabadkereskedelem annyira hasznos, mint azt a politikusok állítják, akkor miért tiltakoznak évek óta több millióan a kanadai és a transzatlanti egyezmények ellen Európában és az óceán túlpartján, és miért kellett titokban folytatni a tárgyalásokat?

A látszat, hogy a világot százvalahány kormány irányítja, valójában százvalahány óriáscég befolyása alatt áll.

A kormányok, nemzetek feletti szervezetek és a globális üzleti hálózatok szorosan összefonódtak és ehhez a spontán létrejött koalícióhoz a világ médiumainak nagy része is hozzátartozik.

Nincs semmi összeesküvés, mindez a rendszer működésének logikájából következik. Marx Károly sok mindenben tévedett, de igaza volt a tőkekoncentráció törvényében, vagyis abban, hogy a piaci versenygazdaságban a sikeres szereplők megállíthatatlanul növekednek, felfalják egymást, végül gazdasági birodalmakat alkotnak, amelyekre már nem vonatkoznak a piac törvényei,

hiszen ahol tehetik, ott ők diktálják a játékszabályokat, és céljaikat inkább piacon-kívüli, elsősorban politikai eszközökkel érik el.

Ennek következtében alakultak ki az országokhoz már nem köthető érdekeltségek, amelyek a világpiacot behálózzák. Központjaik többnyire Észak-Amerikában és Európában találhatók, és bár továbbra is a világgazdaság meghatározó tényezői, a feltörekvő országok piacain újabban osztozkodniuk kell egyre erősödő új versenytársakkal. Az észak-amerikai és európai multik szemében ez felértékelte a hazai piacokat, mert már csak itt tudnak terjeszkedni. Értelemszerűen az itteni kis- és közepes méretű vállalkozások rovására. Ezt szolgálja az észak-atlanti piacok teljes egybenyitása, és az üzleti nyereség útjában álló utolsó akadályok elhárítása, az úgynevezett „jogharmonizáció".

Az új egyezmények nem a nemzetgazdaságok, hanem az európai és amerikai multik érdekeit szolgálják kisebb versenytársaik rovására,

és mint mindjárt látni fogjuk, a társadalom alapvető érdekeinek sérelme árán is.

A frontvonal tehát nem Kanada, az USA, illetve az EU között, hanem a nemzetközi nagyvállalatok és a kisebb, nemzeti vállalkozások között húzódik?

A kereskedelem eddig is meglehetősen szabad volt a szóban forgó országok között. Az új megállapodás lényege az úgynevezett „jogharmonizáció". Remekül hangzik: jog és harmónia, mi kell ennél több? Valójában a szerződést kötő országok arra vállalnak kötelezettséget, hogy ha egy terméket vagy technológiai eljárást az egyik országban elfogadtak, azt a többi államban már nem kell engedélyeztetni. Az egyes országok környezetvédelmi, élelmiszerbiztonsági, munka- és munkásvédelmi rendelkezései, egészségügyi előírásai között jelenleg számottevő különbségek vannak. Akadnak köztük szigorúbbak és engedékenyebbek. Ezentúl tehát

azoknak a cégeknek, amelyek ezt megengedhetik maguknak, megéri majd, hogy termékeiket mindig abban az országban vezessék be először, ahol a határértékek a legmagasabbak, az előírások a legrugalmasabbak

és a kormányzati tisztviselők a leginkább „megértőek" az üzleti érdekekkel szemben (mert van az a pénz). És ettől kezdve a többi aláíró ország elveszti a jogát, hogy saját, szigorúbb előírásait érvényesítse. Ez a jogharmonizáció: hogy lefelé nivellálunk, azaz a legfelelőtlenebb szabja mindenben a mértéket.

Fotó: Adrián Zoltán - Origo

A másik sokat vitatott pont a nagyvállalatok és a szuverén államok közötti vitarendezési mechanizmus, amely miatt a vallon parlament nem fogadta el a CETA-t, és amit az utolsó percben sikerült kivetetniük az azonnal életbe lépő passzusok közül.

Majd visszacsempészik idővel.

Mi a vallonok által is kifogásolt különleges nemzetközi bíróságok elfogadásának igazi tétje?

Ha egy multinacionális vállalat és egy szuverén állam véleménye nem egyezik meg egy élelmiszerbiztonsági kérdésben, és egy nemzeti kormány ragaszkodik a maga szigorúbb környezetvédelmi előírásaihoz, vagy teszem azt, új kutatási eredményekre támaszkodva szigorúbb élelmiszerbiztonsági intézkedéseket léptet életbe, akkor az érintett vállalatnak jogában áll beperelni az adott országot az őt ért hátrányra vagy elmaradt haszonra hivatkozva.

Ráadásul nem a normális polgári eljárásrend szerint folynak ezek a perek, hanem erre a célra létrehozott választott kereskedelmi bíróságok előtt.

Az eddigi tapasztalatok szerint ezek a bíróságok rendszerint a befektetőnek adtak igazat az állam ellenében. A nemzetközi piacon mozgó cégek tehát kivételezett helyzetbe kerülnek, más bíróság, más jogelvek szerint dönt az ő ügyükben, mint a többi vállalkozó és a többi állampolgár esetében. Nem mond ez ellent a törvény előtti egyenlőség elvének?

A tiltakozások hatására több befolyásos uniós politikus ma már az USA-EU szerződés ellen foglal állást, sőt, Sigmar Gabriel német alkancellár szerint a tárgyalások de facto kudarcba fulladtak, mert az EU nem hajlandó alárendelődni az amerikai érdekeknek. Mennyire lehet ezt a meghátrálást komolyan venni?

Semennyire. Az Unió látszólag visszalépett a transzatlanti megállapodás megkötésétől, ám eközben egy kiskapun keresztül mégis efelé halad, hiszen Kanadával egy lényegében ugyanilyen tartalmú szerződést írtak alá.

Ez a lépés nem kétértelmű, hanem kifejezetten sunyi magatartásra utal Európa vezetői részéről.

Európán példátlan, több millió fős tiltakozási hullám söpört végig, amit a döntéshozók kénytelenek voltak figyelembe venni, ezért az USA-EU egyezményt gyorsan levették napirendről, és a jóval előrehaladottabb fázisban lévő kanadai szerződést hozták hamarjában tető alá. Minden látszat ellenére ez a teljes, vagyis a TTIP-t is magába foglaló szerződéscsomag megvalósulása felé vezet. Szinte

védhetetlen helyzetbe került az EU, miféle diszkrimináció volna az Egyesült Államokat kizárni olyan kereskedelmi előnyökből, amelyeket Kanadának megadtunk?

Sok amerikai nagyvállalat rendelkezik kanadai leányvállalattal, így a most aláírt szabadkereskedelmi szerződés sok amerikai cégre is vonatkozik. Ez is egy kiskapu, ami a TTIP felé nyílik?

Ha akadnak olyan amerikai nagyvállalatok, amelyek nem tudják kivárni a TTIP-t, akkor gyorsan alapíthatnak egy leányvállalatot Kanadában, és máris élhetnek a CETA adta előnyökkel. Hiába ünnepelték néhány hónappal ezelőtt a környezetvédők, hogy sikerült megakadályozni a szerződést.

Nem sikerült, csak kerülőútra terelték a folyamatot.

Olyan egyezményt írt alá az EU, amely biztosítja, hogy

mindig a nagyvállalatoknak legyen igaza a nemzeti kormányok ellenében,

amelyek így elveszítik a jogot, hogy hagyományos eszközökkel, vagyis törvényekkel védjék a helyi társadalmat. Mi értelme ezek után államokat fenntartani? Az alapvető politikai feladatok ellátása (szociális, egészség- és környezetvédelem, stb.) rendszerint üzleti érdekekbe ütközik, és ha nincsenek védelmi mechanizmusok, akkor az utóbbi korlátlanul érvényesülhet. Ez keveseknek áll érdekében. De hát e keveseknek, mondjuk, a világ leggazdagabb 100 emberének a vagyona meghaladja a legszegényebb 50 ország együttes nemzeti jövedelmét. Ilyen világban élünk. Most az aláíró országok, köztük Magyarország, ha a parlament jóváhagyja a szerződést, az esélyét is elveszítik annak, hogy megvédelmezhessék érdekeiket a multinacionális vállalatokkal szemben.

A verespataki aranybánya ügye az egyik legismertebb példa a befektető és az állam közötti vitarendezésre. A Verespatakon működő nemzetközi vállalat beperelte a ciántechnológiát betiltó román államot. Hasonló pereknek nézhetünk elébe?

A román állam közel két évtizede nem tudja eldönteni, mi legyen a verespataki aranybánya sorsa, engedélyezik-e a természetvédelmi és műemléki jelentőségű hegy lebányászását, a ciános technológia alkalmazását, az életveszélyes zagy tömeges tárolását egy gigászi völgyzárógát mögött. A befektető Gabriel Resources végül beperelte a román államot elmaradt haszon címén. A CETA ugyan nem visszamenőleges hatályú, a jövőben azonban jelentősen csökkenti majd a kormányok mozgásterét az ilyen ügyekben.

A magyar kabinet a szabadkereskedelem előnyeire hivatkozva fogadta el a CETA-t, bár az egyezményről a Fidesz-frakción, sőt a kormányon belül is vita bontakozott ki. Mennyire fogadható el döntő érvként a szabadkereskedelem?

A kereskedelem szabadsága jó dolog, kivéve akkor, amikor a közszabadság rovására érvényesül. A politikai közösség jogát az önvédelemhez és az önrendelkezéshez nem írhatja felül. És cinizmus volna szabad versenyről beszélni Dávid és Góliát között. A kisebb vállalkozások nemigen rúghatnak labdába a transzatlanti kereskedelemben, a szerződés nyomán viszont elveszíthetik a hozzájuk közelebb eső piacokat is.

Megnézném azokat a magyar multikat, akik most majd betörnek az észak-amerikai piacra.

Azoknak pedig, akik hungarikumokat vagy hazai találmányokat, világszínvonalú szabadalmakat értékesítenek, nincs szükségük az új szerződésre.

Fotó: Adrián Zoltán - Origo

Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter „vörös vonalként" jelölte a génmódosított termékek Magyarországra kerülését a CETA kapcsán. Az Unióban azonban az áruk szabad mozgása biztosított, a kanadai egyezmény pedig lehetővé teszi a génpiszkált termékek behozatalát. Ezek után mennyire betartható a GMO mentességre tett ígéret?

A GMO ellenőrizhetetlen, kiszámíthatatlan veszélyforrás, kizárólag a génmódosított termékeket előállító cégeknek hoz hasznot. Az USA-ban a hatóságok nem tartották veszélyesnek a génmódosított élelmiszert, míg Európában továbbra is kétségek és fenntartások vannak a GMO-val kapcsolatban, és több állam tiltja a forgalmazását. Ennek azonban most vége.

Ha a génmódosított termékeket előállító Monsanto veszi a fáradtságot, és Kanadában bejegyez egy leányvállalatot, azon keresztül holnaptól simán exportálja a genetikailag módosított növényeit az EU-ba,

mert többé nincs jogunk azt mondani, hogy mi ezt a kérdést másképpen szabályoztuk. Az új vitarendezési mechanizmus keretében a cég a jogharmonizáció elvére hivatkozva pert fog nyerni a magyar állam ellen a választott kereskedelmi bíróság előtt, és ha sokat ugrálunk, még kártérítést is fizethetünk. A GMO mentesség ígérete a kanadai szerződés aláírása után akkor is a közvélemény hitegetése, ha időleges haladékot tudunk is magunknak kialkudni. A nemzetközi jog többé nem a mi oldalunkon áll.

Az alkotmányba foglalták az ország GMO mentességét. Ez sem számít?

Ha a magyar költségvetés egy részét hajlandóak vagyunk minden évben perekre költeni, egyéb szankciókat elviselni a jogait követelő Kanadától és az USA-tól, akkor persze, kitarthatunk alkotmányos jogaink mellett. De megnézem azt a magyar kormányt, amely ilyen kockázatot vállalna. Nem ismertük fel, hogy elemi gazdasági érdekeinket sérti a CETA, és a szabadkereskedelminek csúfolt szerződésekkel szuverenitásunk nélkülözhetetlen elemeiről mondunk le.