Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Az 1960-es években a Nike még Blue Ribbon Sports néven volt ismert, de már akkor 45 profi kosárlabda-játékossal álltak szerződésben. Sonny Vaccaro akkor került a képbe, amikor saját tervezésű kosárlabdacipőjét szerette volna eladni a cipőgyártóknak Oregonban. A cégek menedzserei egy helyi étteremben hívták meg ebédelni, de egyiket sem érdekelte az ötlet.
A legtöbben inkább magában Vaccaróban láttak fantáziát.
Rob Strasser, a Blue Ribbon akkori vezetője imádta a karakteres embereket, és úgy gondolta, hogy a világnak mindig szüksége lesz a Vaccaróhoz hasonló egyéniségekre, ezért felvette őt, és rábízta a marketinghez kapcsolódó tevékenységeket. A következő néhány hónapban Strasser és Vaccaro főleg a kosárlabdával és a játékosok szponzorálásával voltak elfoglalva.
Beleütköztek abba a problémába, hogy egyre nehezebb volt a profi sztárok pénzügyi igényeit kielégíteni.
Az NBA játékosok, akik szerződésben álltak a Blue Ribonnal, minden évben egyre drágább luxusnyaralásokra mentek a cég pénzéből. Vaccarónál az verte ki a biztosítékot, amikor a játékosok már a saját telefonszámlájukat sem voltak hajlandóak kifizetni. Ekkor mondta Strassernek, hogy nem az NBA-re kellene ezentúl koncentrálni, hanem sokkal inkább az egyetemi sportok világára.
Az NCAA, vagyis az amerikai egyetemi sportokat felügyelő szervezet szabályozása szerint a játékosok semmiféle juttatást nem kaphatnak.
Ez kapóra jött Vaccarónak, aki meglátta ebben a kiskaput, amely minimális költséggel tudna hatalmas reklámot biztosítani a cégnek. A szabályok szerint az egyetemi játékosok amatőrök, ezért a szponzori pénzeket nem ők, hanem elsősorban az edzők és az egyetemek kapták.
Strasser attól félt, hogy a céget esetleg a sportolók megkenésével vádolják majd, ha kizárólag az ő cipőiket viselik. Ezért azt javasolta, hogy inkább az edzőket fizessék le, a játékosoknak pedig ingyen adjanak felszerelést. De mennyibe kerülhet mindez? Mégis mennyi pénzt kellene fizetni az edzőknek azért, hogy a játékosaik egy adott márka felszerelését viseljék? Mint kiderült, nem sokat.
Akkoriban még nem voltak ruházati szerződések az egyetemek és a sportszergyártó cégek között. Vaccaro tudta, hogy a Converse volt az egyetemi kosárcsapatok körében népszerű márka, viszont az a cég semmit nem fizetett, csak ingyen adta a cipőket a játékosoknak.
A közös tervüket 1977-ben mutatták be az akkor már Nike néven futó márka igazgatótanácsi ülésén.
Vaccaro évekkel korábban sikeresen indított el egy jótékonysági kosárlabdagálát a gimnáziumok legjobb játékosainak. Ez egy olyan rendezvény volt, ahol a tehetséges fiatalok bemutatkozhattak, és az egyetemi edzők is meg tudták nézni, mit is tudnak a jövő kosarasai. Strasser rávette a cégvezetést, hogy fektessenek pénzt a Dapper Dan kosárgálába, és legyenek ők az esemény fő szponzorai.
Vacarro emellett kapott 20 000 dollárt a cégtől, hogy a tervét sikeresen végrehajtsa.
Az első útja régi barátjához, a UNLV egyetem kosárlabdacsapatának edzőjéhez, Jerry Tarkanianhoz vezetett. Utána jött az egyik legsikeresebb csapat, a Duke és annak edzője, Bill Foster.
Sokan nem hittek elsőre Vaccarónak, mert az ajánlat túl jónak tűnt ahhoz, hogy igaz legyen. Az Iona edzője például azt gondolta, amikor Vaccaro a táskájába nyúlt a csekkért, hogy meg akarja bundázni az egyik meccset. Elképzelése sem volt arról, hogy mit akarhat egy nevesincs iskola nevesincs edzőjétől a Nike. A dolog azonban bejött.
A hetvenes évek végére a Nike szerződtette a tíz legnagyobb egyetem kosárlabdacsapatát.
Fejenként mindössze néhány ezer dollárt fizettek az edzőknek, valamint ingyenes felszerelést biztosítottak a játékosoknak.
A továbbiakban kiderül, hogy mi történt, amikor Vaccaro és Strasser lebukott, valamint megtudhatja, hogy manapság hogyan működik a 40 éves alapötlet. Lapozzon a folytatáshoz.
