Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Miért fogott hozzá az Egyensúlyteremtés című könyve megírásához?
Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy szeretnék írni egy könyvet arról, hogy milyen problémák vannak a világban, és erre milyen megvalósítható megoldásokat tudunk adni a gazdaságpolitika eszközeivel. Az egyik kollégám mondogatta azt mindig az egyetemen, hogy „tudod Györgylaci az értelmiségi az, akinek mindenre van egy kritkai észrevétele". Szerintem meg az , akinek minden problémára van egy, vagy több megoldási javaslata – válaszoltam. A könyv ezért bemutatja a legfontosabb egyensúlytalanságokat a világban, amelyek hátráltatnak bennünket abban, hogy a gazdaságpolitika beteljesítse elsődleges feladatát, az emberhez méltó körülmények fenntartható javítását.
Egyúttal rávilágít arra is, hogy
miért hamis a közgazdaságtan egyik alaptézise, amely szerint a gazdaságpolitika célja a növekedés. A gazdasági növekedésnek nem célnak, hanem eszköznek kell lennie.
Hiszen például míg az amerikai GDP majdnem megduplázódott az elmúlt 30 évben, addig az átlag munkás bére reálértékben semmit nem nőtt. Magyarországon 1980 és 2010 között majdnem megduplázódott a GDP, miközben a nettó reálbér csupán 7 százalékkal nőtt. A mai, még mindig irányadó keretek között tehát nem lehet értelmezni a problémáinkat. A könyv egy új, tágabb értelmezési keretet vázol fel, amelyben problémáink értelmezhetőek és – reményeim szerint – megoldhatóak.
Hogyan fogadta a hazai mainstream közgazdász elit az Ön megközelítését?
A könyvbemutatóra Pogátsa Zoltánt kértem meg, hogy véleményezze a művet, aki – hozzám hasonlóan – semmiképpen sem tekinthető mainstreamnek. Persze volt köztünk vita, de talán mondhatom, hogy a lényegi kérdésekben egyetértettünk. Szerinte a könyv valóban rámutat a világgazdaság problémáira, és megoldási javaslatokat is ad. A könyv előszavát az a Dean Baker írta, aki a 2016-ban megjelent Rigged (Kifacsart) című könyvében hasonló következtetésekre jut. Nem kisebb közgazdász adta előszavát a könyvhöz, mint a Washington DC-ben található Center for Economic and Policy Research igazgatója, aki nap mint nap dolgozik együtt Nobel-díjas közgazdászokkal. Szóval a visszajelzések egyelőre pozitívak.
Milyen események jelzik, hogy a neoliberalizmus épülete repedezik, és mit jelent a globális egyensúlytalanság?
A globális egyensúlytalanság a neoliberalizmus térhódításához kötődik. Neoliberalizmusról közgazdaságtani értelemben beszélek. A könyv egyik legfontosabb állítása, hogy minden kornak megvan a maga domináns hatalmi-gazdasági csoportja, amely természetesen a saját érdekei és értékrendje alapján formálja a világot. Amíg ez az értelmezési keret a többség javát is szolgálja, addig rendben vannak a dolgok. Amikor elkezd pusztán önérdeket szolgálni, akkor az értelmezési keret ideológiává silányodik, kiüresedik. Ez történt a neoliberális közgazdaságtani elmélettel is. A neoliberalizmus a piacok mindenhatóságát hirdette. A neoliberálisok szerint csak kommunizmus és piacgazdaság létezik, és ezért szerintük káros minden elmozdulás az állami beavatkozás irányába.
Valójában a neoliberális alapokon nyugvó szabályalkotás oda vezetett, hogy ma nem piacgazdaságban élünk, hanem szuperkapitalizmusban, ami nagyon hasonlít a kommunizmushoz.
A különbség csak annyi, hogy míg a kommunizmusban a politika határozza meg a gazdaság játékszabályait, a szuperkapitalizmusban egy maroknyi gazdasági szereplő. Ha ingahasonlattal jellemeznénk ezeket a rendszereket, akkor a kommunizmus az inga egyik szélsőséges kilengése, míg a szuperkapitalizmus a másik lenne, míg a piacgazdaság pedig az az állapot, amikor az inga nyugalmi állapotában pihen, az állam és a piac között egyensúly van, és egyik szereplő sem bír dominancával.
Magyarországon hol tart az inga?
Mi a szuperkapitalizmusból indultunk 2010-ben és tartunk a piacgazdaság felé. Nagyon durva szuperkapitalizmus volt nálunk, aminek egyik legfontosabb eleme az volt, hogy a kritikus infrastruktúrát, amelyre a gazdaság működése épül és amelynek nemzeti tulajdonlását mindenhol törvényekkel védik, mi egyszerűen eladtuk az 1990-es évek folyamán. Ilyen szektor az energia, közlekedés és többek között a bankok. Még a leginkább liberálisnak tartott Egyesült Államokban is tizenhat kritikus infrastruktúra szektort tartanak számon, amelyek nemzeti tulajdonlását 1988 óta törvénnyel és a 2000-es évek óta elnöki vétóval védik.
Ezeknek az ágazatoknak a külföldi tulajdonba adása óriási hiba volt, mivel jórészt belföldi piacra termelnek, így a profitok és külföldről beszámlázott menedzsmentdíjak eleve külső egyensúlytalanságot generálnak.
Az USA-hoz hasonlóan úgy Kína, mint Németország is törvényekkel védi a kritikus infrastruktúráját. Az pedig gazdaságpolitikai stratégiájuk része, hogy ezeken keresztül hogyan támogatják az exporttevékenységüket. Így péládul van amikor az állam lenyeli az energiaszektor és a nyersanyag-kitermelés veszteségeit, mert ezek a veszteségek az exportrészesedés növekedésén keresztül megtérülnek.
Bárkit számon lehet-e kérni azért, hogy az 1990-es években ilyen stratégiai hibát vétett a magyar gazdaságpolitika?
Tudatosan nem kérek számon senkit és nem nevesítek döntéshozókat és szakembereket a könyvemben. Meg kell nézni rendszerszinten, hol hibázott a magyar gazdaságpolitika. Itthon például a politika engedett a hit alapon működő neoliberális tudománynak. Miközben egy politikusnak egy-egy helyzetben több megvilágítást kell mérlegre tennie és tanácsadóinak is az a feladata, hogy az alternatívák széles spektrumát felvázolja.
Az 1990-es években a közgazdászok többsége elhitte, mert egyébként kényelmes volt elhinnie, hogy minél nyitottabb a magyar gazdaság, minél inkább kiszáll az állam a gazdaság működéséből, annál hamarabb kerülünk a fejlettek táborába.
Ezért foglalták lényegében törvénybe, hogy a privatizáció csodaszer, és tettek meg mindent annak érdekében, hogy az állami szerepvállalást minimálisra csökkentsék. Pedig már akkor is voltak modellek arra nézve, hogy a fokozatosság sokkal eredményesebb, mint a sokkterápia. Elég Japán, Dél-Korea és Szingapúr példáját említeni, vagy éppen Kínáét, ahol nem kapkodtak az átalakulás során.
Ez a neoliberális doktrína, hogyan tudott ilyen nagy mértékben eluralkodni itthon?
Valamiben hinni nagyon jó dolog. Abban hinni pedig, hogy ha nem csinálunk semmit, az vezet a lehető legjobb eredményre, még kényelmes is. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a hidegháború lezárulta után voltunk, amely felnagyította a korábbi gazdasági rendszerek működése közti különbségeket. Miközben a francia gazdaság fejlesztésére is ötéves tervek formájában került sor és a nagy tervező, az Amerikában élő orosz Leontief munkásságát Nobel-díjjal jutalmazták, addig a hidegháború két blokkja közötti különbségeket a rendszerváltoztatás idejére kiélezték. Az amerikai puha erő behatolása, a Hollywood, a „sajtburesz", a Dallas mind azt az érzést erősítette, hogy ami onnan jön, az sokkal jobb. Mivel a Nyugat nyerte meg a hidegháborús versenyt, ezért az amerikai termékek mellé járt az ideológia is.
Van-e magyar gazdaságpolitikai modell?
Mindenképpen, mivel a 2010 utáni gazdaságpolitika a magyar gazdaság egyensúly szempontjából értelmezett pontos diagnózisára épül. Ennek egyik eleme volt az alacsony foglalkoztatottság, teljesen elképesztő, hogy a rendszerváltoztatás hibái miatt Magyarországon arányaiban egymillióval kevesebben dolgoztak 2010-ben, mint Csehországban. (Nálunk a rendszerváltozáskor megszűnt a munkahelyek harmada, a cseheknél csak a tizede.) Ez az egész rendszer fenntarthatatlan volt, és komoly tehertételt jelentett a magyar gazdaságra.
Évi 1000-1100 milliárd forinttal, évi negyedmillió forinttal többet kellett elvonni Magyarországon a munkavállalóktól 2010-ben, mint Csehországban a magasabb eltartandó inaktív réteg miatt.
Ez is egy oka a neoliberális szabálymódosítások mellett annak, hogy míg 1970-ben a teljes megtermelt GDP 53 százalékát megkapta a munkavállaló, addig 2010-ben már csak 22 százalékát.
Ma 2010-hez képest 741 ezer fővel dolgoznak többen a KSH és az Eurostat statisztikái szerint, ebből közel 550 ezren az elsődleges munkaerőpiacon, a maradék a közfoglalkoztatásban és Magyarországról ingázva külföldön, de ők is lakóhelyük révén az európai szabályok szerint magyar foglalkoztatottnak számítanak. Itt sikerült egy nagy lépést tennünk az egyensúly irányába. Mindeközben a nettó reálbérek, vagyis a pénztárcánkban érzett bérek vásárlóértéken 36-38 százalékkal nőttek 2010 óta, míg 1980 és 2010 között csupán 7 százalékkal.
A másik, hogy 2010-re, de már inkább a 90-es évek végére duális gazdaság és adószerkezet jött létre. Ennek a lényege, hogy míg egy nagy transznacionális vállalat (közismertebb nevén multi) adóterhelése 2010-ben 10 százalék volt Magyarországon, addig egy átlagos hazai középvállalatnak a Világbank számítása szerint 57,5 százaléknyi adót kellett fizetnie. És csodálkozunk, hogy csak kevesen nőtték ki magukat nagyvállalattá!
Mostanra sikerült elérni, hogy 44 százalékra csökkent ez a terhelés, és 2022-re 35 százalék közelébe csökkenhet.
A magyar gazdaságpolitika emellett úgy segíti a kis-és középvállalatokat, hogy az uniós források 60 százalékát feléjük csoportosítja.
A harmadik, hogy nem szabad elfelejtkezni a hazai magas államadósságról sem, aminek a növekvő trendjét sikerült megfordítani. Az államadósság 8 százalékponttal csökkent a GDP arányában és Magyarország volt az egyetlen uniós ország, ahol minden évben mérséklődött a szintje 2010 óta. Ezzel párhuzamosan – természetesen a jó szerencsénknek vagyis a nemzetközi pénzügyi környezet kedvezőbbé válásának is köszönhetően – az államadósság után fizetett kamatok éves szinten mintegy 5-600 milliárd forinttal csökkentek.
A negyedik, hogy a kritikus infrastruktúra területén is sikerült az egyensúly irányába elmozdulni. A korábbi GDP arányos 3 százalékpontos hazai (állami) tulajdonhányad 8 százalékpontra nőtt. Ez persze még mindig elmarad a fejlett nyugati és a fejlődő keleti országok szintjétől, de tetemes lépés.
Mennyiben fenntartható ez a magyar modell?
Ha az ember felelősen él, akkor minden reggel elgondolkozik azon, hogy mennyire fenntartható az, amit csinál. Ha azt nézzük, hogy a 2010 előtti rendszer mennyire volt fenntartható, akkor azt lehet mondani, hogy a mostani szisztéma sokkal működőképesebb. A magyar államadósság jelentős része magyar kézben van, és folyamatosan csökken. A költségvetési hiány belső forrásokból fedezhető.
Most az uniós források valóban jelentős szerepet játszanak abban, hogy vannak beruházási forrásaink, de ez nem ingyenpénz: egy politikai alku részeként kaptuk, amivel buktunk is, nem csak nyertünk.
Az, hogy mennyire lesz fenntartható 2020 utáni magyar gazdaság, az nagyban függ az uniós források jövőjétől is, de az uniós vitákból kirajzolódik, hogy egyelőre a legrosszabb verzió szerint is csak 20-30 százalékkal csökkenhet az uniós büdzsé. Nagyon sok múlik azon, hogy a mostani beruházások, milyen mértékben lesznek képesek hasznot termelni, mennyire lesznek versenyképesek azok a kapacitások, amelyeket most a magyar gazdasági szereplők kiépítenek. Kérdésére válaszul összefoglalóan azt tudom mondani, hogy a fenntarthatóság irányába mozdult el a rendszer, de kicsi és nyitott országként nem tudjuk a nullára csökkenteni a kiszolgáltatottságunkat.
Közelednek a választások, az ellenzéki sorokban lát olyan programot, ami alternatívája lehetne a mostani gazdaságpolitikának?
Amióta a Századvég kötelékében dolgozom és a kormányzati tanácsadásban részt veszek, azóta látom, hogy mennyi munka és átgondoltság van egy-egy döntés mögött. Nagyon nagy különbség van aközött, hogy valamiről azt mondom, hogy rossz, és aközött, hogy felvázolom azokat az utakat, amelyeken elindulva egy-egy problémát meg lehet oldani. Azt én is tudom mondani, hogy nyugat-európai bérekre van szükség, de az a kulcskérdés, hogyan juthatunk el oda.
A könyvemben amellett érvelek, hogy le kell fektetni egy erős és bátor fejlesztő állam alapjait, egy tanuló és tanító társadalom építőköveit, továbbá vigyáznunk kell természetes és épített környezetünkre, valamint a társadalmi és gazdasági együttműködés évszázadok alatt kialakult értékeire.
Mindezekhez meg is van a tervünk és a hogyanra is tudjuk a válaszokat. Van stratégiánk, folyamatosan monitorozzuk a nemzetközi jó-gyakorlatokat, tele vagyunk ötletekkel, erővel és ambícióval. A feladatainkkal foglalkozunk.
