Meddig tarthat a két számjegyű béremelkedés?

Új növekedési modellre van szükség, amely elsősorban a termelékenység növelésére fókuszál: ehhez a versenyképesség javítására van szükség, ami megteremti az alapját a további dinamikus béremelkedésnek és a gazdasági felzárkózásnak, és a szaktudáson alapul. Amennyiben ez sikeres lesz, akkor már jobban kitermelhetjük a mostaninál dinamikusabb bérnövekedés alapját is - mondta az Origónak Balatoni András. A Magyar Nemzeti Bank igazgatója szerint épp egy paradigmaváltás közepén vagyunk: a növekedéshez már nem elég a relatív olcsóság, elengedhetetlen a humán tőke fejlesztése, és megtartása.

Tavaly az MNB előrejelzése szerint 12,6 százalékkal nőttek a bérek a versenyszférában. Mi tette lehetővé ezt az emelkedést?

Számos tényező támogatja manapság a bérek emelkedését. Egyrészt a foglalkoztatási fordulat miatt a hazai munkanélküliségi ráta történelmi mélypontra süllyedt, miközben a gazdaság dinamikusan bővül. A vállalatok szeretnék tovább növelni a foglalkoztatást, de bizonyos régiókban és ágazatokban jelentősen csökkent a rendelkezésre álló szabad munkaerő.

A vállalatok egyre intenzívebb versenyt folytatnak a megfelelően képzett és motivált munkavállalókért, ez a verseny természetesen a bérekben is tükröződik. Másrészt a béremelést jelentősen támogatja emellett a kormányzat minimálbér és elvárt bérminimum emelése is.

A kormányzati intézkedés hatását felerősítette, hogy alapvetően egy feszes munkaerőpiaci környezetben emelkedett dinamikusan a minimálbér, így a változásnak a magasabb bérkategóriákban is jelentős hatása lehetett.

A harmadik tényező pedig az emigráció, a munkaerő mobilitása. Az EU liberalizált munkaerőpiacán olyan mértékű bérkülönbségek vannak a keleti és a nyugati országok között, ami nem fenntartható. A hazai, képzett, nyelveket beszélő munkaerő külföldre vándorlása szintén a bérek emelkedésének irányába hat.

A vállalatok mennyire tudják kigazdálkodni a béremeléseket, ugyanis sokak szerint nem igazán tudják ezt a plusz költséget áremelésekkel kompenzálni. Mekkora feszültséget okozhat ez?

Hosszú távon konszenzus mutatkozik abban, hogy a béreknek a termelékenységgel együtt, azzal szinkronban kell emelkedniük.

Balatoni András, az MNB igazgatója Fotó: Szabó Gábor - Origo

Az elmúlt években azonban – egészen 2017-ig – azt tapasztaltuk, hogy bár a termelékenységünk nem változott érdemben, a reál munkaerőköltségek jelentősen mérséklődtek Magyarországon.

Ennek eredményeképpen a teljes GDP-ből egyre nagyobb szeletet hasított ki a tőkejövedelem, vagyis egyre kisebb rész maradt a munkajövedelemnek.

Ez különben nem csak hazánkra jellemző, hanem globális jelenség, ezzel foglalkozik a tavaly kiadott Növekedési jelentésünk egyik fejezete.

A jövedelmi szerkezet változása abban is tükröződik, hogy cégek jövedelmezősége az elmúlt években jelentősen emelkedett és szinte soha nem volt ennyire magas, mint napjainkban. Kedvező, hogy ez nem csak a nagyokra, hanem a kis- és középvállalatokra is igaz. Rövid távon ezért úgy véljük, hogy kigazdálkodható a dinamikus béremelkedés vállalati oldalról, már csak azért is, mert a nettó béremelkedés mértékét nem éri el a vállalatok bérköltségének növekedése.

Ez azért fontos, mert sokan úgy vélik, hogy a bér a termelékenységgel együtt szinkronban kell, hogy emelkedjen. Ebben részigazság van, most azt tapasztaljuk, hogy a termelékenység megugrott pár év alatt, ennek mértékéhez viszonyítva viszont lemaradtak a fizetések.

Ez pedig azt eredményezte, hogy a vállalati profitok magasabb szintre emelkedtek és nem lettek visszaforgatva a munkaerőpiacra.

Így a jövedelemelosztásban az évek során kialakult egy eltolódás, mégpedig a munkajövedelem kárára, illetve a tőkejövedelem hasznára. Pedig a teljes gazdasági bővülésből izmosabb bérek is kiférnének.

Mennyire fehéredik a gazdaság a bérek emelkedésével?

A bérek egyrészt a háztartások jövedelmének a nagy részét teszik ki, másrészt viszont költséget jelentenek a vállalatok számára. A kettő között ott vannak az adók és a járulékok.

Mivel a szociális hozzájárulási adó mérséklődik a hosszú távú bérmegállapodás részeként, ez lassítja a bérköltségek emelkedését.

Másrészt a minimálbér és elvárt bérminimum emelések esetén jellemzően „fehéredik" a gazdaság, azaz a korábban „zsebbe kapott" jövedelmek megjelennek az adatokban. Ez bár a hivatalos statisztikákat felfelé húzza, a vállalati bérköltséget csak a munkáltatói járulékok erejéig emeli.

Azért a bérköltségek is gyorsultak a tavalyi évben, ha nem is olyan mértékben, mint a háztartások nettó bére? Milyen hatása lesz ennek az inflációra?

A tavalyi év elején számos elemző riogatott a bérinfláció rémével. Az MNB már év elején felhívta a figyelmet azokra a strukturális tényezőkre (a szociális hozzájárulás csökkentése, fehéredés, termelői és fogyasztói reálbér, horgonyzott inflációs várakozások, stb.), ami miatt arra számítottunk, hogy a gyorsuló béreknek mérsékelt inflációs hatása lesz. Az elmúlt hónapok minket igazoltak.

Balatoni András az MNB igazgatója Fotó: Szabó Gábor - Origo

Rövidtávú időt vizsgálva, nem gondolom, hogy ideáig fajulna, noha vannak pufferek a jövedelmezőségekben. Ha hosszútávban gondolkodunk, akkor a már említett egyensúlyi helyzetet mindenképp helyre kell állítani, azaz

megfelelő arányban kell igazítani a reálbérek emelkedését a termelékenységhez.

Ez természetesen minden vállalatot, ágazatot másképpen érint, mi is látjuk, hogy a nagyon munkaerő-intenzív szolgáltató ágazatokban, mint például a turizmus vagy a vendéglátás, tapasztalható volt tavaly egy gyorsuló, ám enyhe mértékű áremelkedés a bérfejlesztések miatt. Persze ennek mértéke lehetett volna magasabb is.

A többi szolgáltató ágazatban azonban a béremelés béremelkedés ellenére lassult az árak növekedésének üteme. Összességében a piaci szolgáltatások árindexe nem változott érdemben a jelentős béremelkedés hatására. Ahogy a vásárlóerő és a fogyasztás emelkedik, az keresleti oldalról lassan az inflációs alapfolyamatok emelkedését vonja maga után, ez azonban egy elnyújtottabb folyamat. Ez eredményezi azt, hogy

a várakozásunk szerint 2019 közepén fenntarthatóan elérjük a jegybank által kitűzött 3 százalékos inflációs célt.

Milyen a „jó infláció", és miért pont 3 százalék a jegybank inflációs célja?

Az inflációra sokan úgy tekintenek, mint a gazdaság hőmérőjére, ami egyben a kereslet és a kínálat egymáshoz való viszonyának megfelelő mérőszáma is. Ha a kereslet nem éri el a kínálati potenciált (azaz a potenciális GDP-t), abban az esetben úgynevezett pangó kapacitások alakulnak ki a gazdaságban, ami az árak csökkenéséhez vezet.

Ha ezzel szemben a kereslet bővülése dinamikus, és nem tudja a lépést tartani vele a kínálati kapacitások emelkedése, akkor az általában az infláció gyorsulását eredményezi. Éppen ezért az infláció alakulásából következtetni lehet a makrogazdasági egyensúly helyzetére. A válság előtti konszenzus szerint éppen ezért a szigorúan az infláció stabilizáló politika képes az általános makrogazdasági egyensúly elérésére.

Az elmúlt évek tapasztalatai azonban azt mutatták, hogy az infláció és a gazdasági ciklus kapcsolata folyamatosan fellazult, éppen ezért az MNB is egy rugalmasabb inflációs célkövetésre állt át,

ahol az elsődleges, inflációs cél mellett megjelennek a pénzügyi stabilitási és reálgazdasági szempontok is.

Magyarország számára milyen infláció számítana kedvezőnek?

A jegybankok általában egy alacsony, de pozitív inflációs ráta elérése törekszenek. Az árak költséget jelentenek a háztartásoknak, de bevételként jelentkeznek a vállalatok esetében.

Ha az árak csökkennek, akkor a vállalati bevételek mérséklődhetnek, ezért a deflációt, azaz az árak általános mérséklődését feltétlenül el kell kerülni.

A második szempont az inflációban megjelenő torzítás. A nemzetközi mérések szerint a hivatalos statisztikák túlbecsülik az inflációs rátát, azaz a valós áremelkedés jellemzően alacsonyabb, mint a statisztikai hivatalok közlései. Ez a torzítás fakadhat például a technológiai átalakulásból, vagy minőségi javulásból.

Balatoni András az MNB igazgatója Fotó: Szabó Gábor - Origo

Ha tehát nulla közelében van a hivatalos infláció, az azt jelenti, hogy az árak valójában csökkennek, ami visszavezet bennünket a deflációhoz.

Az optimális, vagy jó inflációt tekintve Magyarország helyzete abból a szempontból is különleges, hogy hazánk felzárkózó gazdaság.

Az infláció ebben az esetben általában magasabb, mint egy fejlettebb országban. Ez tükröződik abban, hogy míg az Európai Központi Bank enyhén 2 százalék alatti, addig az MNB három százalékos inflációt céloz. Az inflációs célt persze időről időre felülvizsgáljuk.

Az eddig elhangzottak alapján fontos tényező a gazdaságban lévő a potenciális növekedés. Hogy látják, mennyi ez most a magyar gazdaságban?

Számításaink szerint jelenleg három százalék körül van a mutató. Persze ez nem kőbe vésett szám, egy versenyképességi fordulat esetén jóval magasabb is lehet a növekedés közép és hosszabb távon egyaránt. Az jól látszik, hogy a korábbi növekedési modell – azaz a relatív olcsóságunkra építő felzárkózás – elérte a határait. A versenyképesség fenntartásához már nem elég, hogy olcsón dolgozunk és alacsonyak az áraink, sőt.

Épp egy paradigmaváltás közepén vagyunk. Új növekedési modell kell, amely alapvetően a termelékenység bővítésére koncentrál, a tőkeintenzitás és a hatékonyság emelésén keresztül.

Ehhez elengedhetetlen a humán tőke fejlesztése, és megtartása. Mind a két tényezőben jelentős tér van a fejlődésre. Az oktatási és az egészségügyi rendszer fejlesztése magától értetődő, de emellett a bérek dinamikus emelése is szükséges.

Korábban sokan úgy vélték, hogy a bérek emelése rontja a versenyképességünket. Mi úgy gondoljuk, hogy a bérek és a versenyképesség sokkal több csatornán keresztül kapcsolódik egymáshoz. A bérek vásárlóerejének az emelése elengedhetetlen ahhoz, hogy az emigrációt, azaz a hazai munkavállalók külföldre költözését megállítsuk, esetleg vissza is fordítsuk. Versenyképesség és bérek, ez a két makrogazdasági pillére a felzárkózási pályának.