Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Abban az időszakban nagyon erős befolyása volt a kereszténységnek az emberek életére, mindennapjaira. Fontos volt annak hangsúlyozása, hogy bűnök nélkül kell élni, nehogy a pokolra kerüljenek, vagy elérje őket az örök kárhozat. Mivel ezt elég nehéz volt betartani, idővel fontos lett a bűnbocsánat, amit az eltérő vagyoni helyzetű emberek más és más módon igyekeztek megszerezni.
Sokan úgy vélték, hogy ha a kereszt alatt vonulva mennek a Szentföldre és ott harcolnak, akkor Isten megbocsátja bűneiket. Mások viszont kizárólag haszonszerzésből vágtak neki az útnak. Volt, aki saját grófságot vagy hercegséget akart alapítani Jeruzsálem környékén, az itáliai kereskedővárosoknak pedig egyfelől komoly üzletet jelentett a hadjárat (ellátás, szállítás),
másfelől pedig ők is szerettek volna részesülni a levantei kereskedelem hasznából.
Még mielőtt az olaszok teljesen kisajátították volna a levantei kereskedelmi útvonalat, a keleti kereskedők bonyolították az üzleteket, ők juttatták el a luxuscikkeket a nyugati városokba. A velenceiek már régóta kereskedtek a bizánciakkal, de éppen a 11. század második felében komoly kiváltságokat szereztek, amiért segítettek visszaverni a szeldzsuk törököket. A velencei kereskedők ezért ingyen használhatták a bizánci kikötőket, pedig ott még a hazai kereskedőknek is vámot kellett fizetniük.
A keresztes háborúk indítását részben az is indokolta, hogy ebben az időszakban Európában jelentős volt a túlnépesedés.
Jellemzően a középkorban először a kikötővárosok kezdtek el növekedni, majd ezeket hamarosan követték a nagyobb szárazföldi települések is. A mezőgazdasági termelés egyre intenzívebbé vált, bővült a mennyiség, és ennek eredményeként növekedett a kontinens népessége is. A parasztok vidékről elkezdtek a városokba áramlani, és új munkát kerestek maguknak az iparban, valamint a kereskedelemben.
A városok ráadásul nagyobb piacot jelentettek a falvaknak, ezért a korábban vidéki önellátásra berendezkedett feudális rendszer kezdett szétesni. A jobbágyok robotját már a 10. században pénzért ki lehetett váltani, nem sokkal ezután pedig a földesurak elkezdték bérbe adni a majorságokat a vállalkozó gazdáknak. Megjelentek az első olyan városokból érkező földművesek, akik már üzletként tekintettek a mezőgazdaságra, ők voltak a középkor mezőgazdasági befektetői.
A szent küzdelem elindítására II. Orbán (1042-1099) pápának is megvoltak a saját indítékai. Ő azért akart Bizáncnak segíteni, mert szerette volna újraegyesíteni a görögkeleti (bizánci) egyházat a római katolikus egyházzal. Amikor a pápa a clermonti zsinaton meghirdette a keresztes hadjáratot, azzal is tisztában volt, hogy ehhez rengeteg pénzre lesz szükség.
Akkor is és később is voltak olyanok, akik szívesen utaztak volna a Szentföldre, azonban ezt nem tudták finanszírozni. A kereszteseknek és a zarándokoknak maguknak kellett ehhez előteremteniük a pénzt. Erre több lehetőség is volt. Volt, aki ezt saját zsebből megtehette, ám viszonylag keveseknek volt annyi tőkéje, hogy otthoni birtokaikat is rendben tudják, és még magukat is el tudják tartani a Szentföldön. Azt sem volt egyszerű megszervezni, hogy folyamatos pénzügyi támogatás érkezzen Európából a harcokban résztvevőkhöz. IX. Lajos francia királynak például egy teljes hajónyi kincse veszett oda, amelyet Franciaországból szállítottak volna a Szentföldre.
A 12 század közepéig a templomosok is pénzelték a maguk módján a hadjáratot.
Ők, majd később különböző kereskedők is hitelt nyújtottak a Szentföldön harcolóknak, amit csak akkor kellett kifizetni, amikor hazatértek. A szegényebb keresztesek körében azonban egyáltalán nem volt ritka, hogy útközben fosztogatással szerezték meg azt, amire szükségük volt. A középkori Magyarország érintett volt ebben a problémában, hiszen az első hadjáratban részt vevő fősereg a Duna vonalát követve, Magyarországon és a Balkánon vonult végig Konstantinápolyig.
A dorylaeumi csatát (1097) követően, majd később Antióchiában is a keresztesek a legyőzött muzulmán sereget gondolkodás nélkül kifosztották, elvették a javakat, sőt, a magas rangú vezetőkért váltságdíjat kértek. István, angol király (1135 – 1144 között uralkodott), Hódító Vilmos unokája egyik hazaküldött levelében említi, hogy annyi aranyat és ezüstöt zsákmányolt a Szentföldön, hogy gazdagabb, mint amikor útra kelt. I. Richárd, aki 1189-tól 1199-ig volt Anglia királya, pedig Ciprus elfoglalásakor tett szert komoly bevételre, majd ezt később Palesztinában kiegészítette egy gazdag karaván kifosztásával.
A közös sikeres harc eredményeként I. Richárd és II. Fülöp Ágost – aki 1180-tól 1223-ig ült Franciaország trónján – felosztotta egymás között az Akko városa elfoglalásakor összegyűjtött zsákmányt. Utóbbi abban reménykedett, hogy legalább 100 ezer arany haszonra tesz szert. Tehát a kereszteseknek az elején folyamatos bevételt biztosított a Földközi-tenger keleti régiójában elfoglalt gazdag városok kifosztása.
Míg a körültekintő zarándokok jól felkészülve indultak útnak, megfelelő mennyiségű pénzt vittek magukkal, vagy saját vagyonukból állták a hosszú út kiadásait, addig mások rafinált eszközöket is igénybe vettek. I. Richárd király többféle hitelt is felvett, ám ezeket gyakran elfelejtette visszafizetni. Bevett szokás volt a toborzás is, de ha a katona végül meggondolta magát és mégsem akart ilyen hosszú és bizonytalan kimenetelű útra menni, akkor kivásárolhatta magát, máskülönben börtönbe került.
A gazdagokra jellemző volt, hogy birtokaik egy részét adták el, ahogyan tett Bouillon Gottfried is, aki az első keresztes háború előtt verduni birtokait értékesítette, hogy részt tudjon venni a hadjáratban. Egyébként ő irányította a francia kereszteseket a hadjárat során. Angliában pedig Oroszlánszívű Richárd mindenét pénzzé tette volna és elárulta, hogy ha lett volna rá vevő, akkor Londont is eladta volna.
Voltak különleges hitelkonstrukciók is. Egyesek például a kastélyukat zálogosították el, mások az egyháznak adományozták földbirtokaikat, amely arra tett ígéretet, hogy cserében – bizonyos időnként – pénzt utalnak a tulajdonosnak. A földbirtok használatért adott hitel volt a vif-gage. Ekkor a hitelező egy adott ideig használhatta a birtokot, és a földek hozta termés bevételei révén jutott hozzá a hitelbe adott összeghez. Ez a konstrukció azonban némi kockázatot is jelentett.
A másik forma a mortgage (jelzáloghitel) volt. Ebben az esetben, aki kölcsönkért, csak akkor kapta vissza a birtokát, ha teljes egészében megtérítette a kért kölcsönt. A vif-gage esetében nem kellett kamatot fizetni, hiszen a kölcsönt igénylő visszakapta a birtokát az idő lejárta után, a mortgage-nél azonban volt kamat. Később azonban az egyház, különösen III. Jenő pápa (1100 és 1153 között élt) és III. Sándor pápa (1105 – 1181) idejében, szigorúan tiltotta a kamatot.
A legnagyobb hitelezők a dél-franciaországi kereskedők voltak, akik a 13. század végére Európa-szerte és a Szentföldön is jelen voltak.
Idővel a hitelfelvevők helyzetét nehezítette, hogy a pápa nemcsak a kereszteseket, hanem családjukat is védelem alá vette, vagyis ha nehézséget okozott a hitel visszafizetése vagy a birtok visszavétele, akkor az egyház közbelépett. A zarándokok támogatására született egy másik egyházi törvénymódosítás is 1145-ben. Az addig érvényben lévő rendelkezés szerint csak akkor zálogosíthatta el valaki a földbirtokát, ha a családja vagy a földesura is beleegyezett ebbe, ám ezt a feltételt III. Jenő pápa eltörölte, így egyszerűbbé vált a hitelfelvétel és a birtokok értékesítése is.
Hitel-visszafizetési moratóriumot hirdetett II. Fülöp Ágost francia király, amikor 1188-ban kiadott rendeletével felmentette a kereszteseket a hitelek és a kamat megfizetése alól addig, amíg a kölcsönt igénylő a Szentföldön harcol. III. Ince pápa (1160 – 1216) pedig még ennél is tovább ment amikor kijelentette, hogy a kereszteseknek sosem kell kamatot fizetniük. Ezek a rendeletek pedig azt eredményezték, hogy aki ügyesen lavírozott, az könnyedén megúszhatta a kölcsönvett pénzek visszafizetését. Aztán a 13. század közepén már a hitelezők is keményebb érdekérvényesítésbe kezdtek, és csak akkor kölcsönöztek, ha a szerződésbe belefoglalták, hogy a kölcsönkérőre nem vonatkoznak a pápa és a francia király által hozott rendeletek.
A gazdagabbak számára fontos volt, hogy megfelelő számú kísérettel induljanak útnak. Ha egy földesúr úgy döntött, hogy részt vesz a keresztes hadjáraton, akkor ez a döntése gyakorta hűbéreseire is vonatkozott, ha akarták, ha nem. A hűbéresek mellett más jogállásúak csatlakozását is elfogadták, akik a hadjárat végéig szóló esküvel kötelezték el magukat. A nemesek a legtöbbször fizették katonáik élelmezését és felszerelését is. VI. Henrik angol király (1422 – 1461) például 1500 lovagot toborzott, akiknek ellátást és zsoldot ígért, ha egy évre vele mennek a Szentföldre és maradéktalanul betartják parancsait. Henrik kíséretében így a keresztesek mellett zsoldosok is voltak. Az olasz középosztály tagjai és az itáliai kereskedők közül szintén sokan álltak keresztesnek. Közöttük nem volt ritka, hogy „compagnát”, vagyis társaságot alapítottak, aki pedig jelentkezett, az hozzájárulásával arányosan részesült később a hadjárat nyereségéből vagy éppen veszteségéből.
Később több állam adókat vetett ki, hogy így segítse anyagilag a Szentföldön harcolókat.
1222-ben III. Henrik angol király (1216 – 1272) is az adó kivetése mellett döntött, amelyet minden év november elsején szedtek be a templomosok segítségével. A pápák is gyakran gyűjtöttek be adót a hívektől. Az európai uralkodók körében pedig szokássá vált adományokkal segíteni a Templomosokat és az Ispotályosokat. III. Béla magyar király (1172 – 1196) 10 ezer aranyat küldött nekik, II Henrik angol király pedig 30 ezer ezüstöt. Ezt az összeget a két uralkodó Türosz városának védelmi kiadásaira szánta. A harmadik keresztes hadjáratig az adományok többségét a Templomosok és az Ispotályosok kapták, később viszont jelentős pénzek áramlottak a Német Lovagrendhez is.
Azonban 88 év keresztes uralom után 1187. július 3-án a muzulmánok ismét elfoglalták Jeruzsálemet,
négy hónappal azután, hogy a hattíni csatában III. Rajmund tripoli gróf és Chatilloni Rajnald antióchiai fejedelem egyesített seregei megsemmisítő vereséget szenvedtek Szaladintól. A szultán volt az, akinek sikerült az egymással rivalizáló arab államokat összefogni, és miután egyesítette Egyiptomot és Szíriát, sikeresen vette föl a harcot a keresztény Jeruzsálemi Királysággal, és nagy területeket foglalt vissza. A 13. században – Szaladin sorozatos győzelmei nyomán – változások kezdődtek a keresztes háborúk finanszírozásában is.
Az európai uralkodók, valamint a pápák már célzottan adóztatták az embereket, hogy mielőbb megindítsák a harmadik keresztes hadjáratot, és visszaszerezzék a Szaladin által elfoglalt területeket, beleértve Jeruzsálemet is. Európában 1188-ban megjelent a Szaladin-tized, amely gyakorlatilag fedezte a harmadik keresztes hadjárat költségeinek jelentős részét. A korabeli feljegyzések szerint csak Angliában 70 ezer font sterling gyűlt össze.
Pontosan nem lehet megmondani, hogy mennyibe került egy-egy keresztes háború, de viszonyítási alapnak jó az az adat, amely szerint IX. Lajos francia királynak ( 1226 – 1270 között uralkodott) és Franciaországnak 1,5 millió livre-jébe került az első keresztes hadjárat. Ezzel az összeggel pedig ő volt a hadjárat legnagyobb támogatója. Történészek szerint IX. Lajos finanszírozta a szent háború költségeinek a felét, mások szerint inkább a kétötödét. Amennyiben ezek a számítások helytállóak, akkor a keresztes háború teljes költsége 2,5 és 3 millió livre közé tehető. Az egyház emellett nagyjából 750 ezer livre-vel járult hozzá a Szentföld visszafoglalásához, míg a Templomosok és az Ispotályosok további 274 ezer livre-t adtak.
IX. Lajos évente 133 és 400 livre között fizetett a lovagoknak, emellett pedig a nemeseknek élelmet és lovakat is biztosított.
A könnyűlovas egy gyalogos katona költségeinek a felébe, míg egy nehézlovas költségeinek tizedébe került. IX. Lajos második keresztes hadjárata során 200-300 könnyűlovassal és 1600 gyalogossal indult el. Ennek a seregnek az éves zsoldja 50 ezer livre-be került. Ehhez jött még az utazásra fordított összeg, amely 100 ezer livre körül lehetett, és nagyjából ugyanennyibe kerülhetett a felszerelések karbantartása is. Összességében IX. Lajos évi 300 ezres költséggel vágott neki a küldetésnek. Ugyanakkor az első keresztes hadjáratra ennél több emberrel indult, és ne felejtsük el, hogy az a háborúskodás hat évig tartott.
Az utolsó keresztes háború 1291-ben ért véget, viszont Jeruzsálemet már nem sikerült visszaszerezni a muzulmánoktól.
Forrás: Zacour, N. P.; Hazard, H. W. (ed.) / The impact of the Crusades on Europe
(1989)
