Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
A vietnámi háború lezárását követően, a kommunista berendezkedésű ország, bő két évtizedre szinte teljesen elszigetelte magát és gazdaságát a külvilágtól. Ez a fajta elzártság rendkívül nagy áldozatokat követelt a társadalomtól, melynek tagjai elképesztő szegénységben éltek.
Az 1960-as évek végétől egészen az 1980-as évek második feléig, Vietnám a világ 20 legszegényebb országának egyike volt, szigorú kommunista rezsimmel az élen, és a külföldi tőke szinte teljes hiányával a gazdaságban.
A Financial Times felidézi, hogy az 1980-as években az egy főre jutó bruttó nemzeti össztermék vásárlóerő paritáson számított értéke még a szintén nagyon gyenge gazdasági teljesítményt produkáló észak-koreait is alulmúlta. Míg ekkoriban Észak-Koreában mintegy 2800 dollár jutott évente egy főre, addig Vietnámban ennek nagyjából a hatoda, kb. 450 dollár.
Az országban ezt követően azonban gyökeres változások kezdődtek, melyek eredményeképpen Vietnám három évtized alatt egész Ázsia egyik legdinamikusabban fejlődő gazdasága lett, és egyben az összeszerelő szektor fellegvára. Bár globális összehasonlításban még mindig a szegényebb államok közé tartozik, az impozáns növekedés sok országnak, de legfőképp Észak-Koreának szolgálhat mintául – legalábbis egyes szakértők szerint. Mert több elemző viszont azt a véleményt osztja, hogy Phenjan, ha szeretné is, akkor sem tudja teljesen másolni a vietnámi modellt.
Intel, Samsung, Nike, Adidas – csak néhány azok közül a világmárkák közül, melyeknek gyárai fontos, ha nem egyenesen legfontosabb gyártóbázisaikat Vietnámban működtetik – emlékeztet a CNBC. A formailag ma is szocialista országban rengeteg cég rendezkedett be hosszú távra, nem utolsósorban az olcsó munkaerő miatt. Napjainkra pedig Vietnám a legnagyobb textilipari exportálók közé nőtte ki magát, de éppúgy szállítanak onnan élelmiszereket, ahogyan telefonokat is a világpiacra. Az exportteljesítmény pedig elképesztő ütemben nő, 2017-re már megközelítette a 220 milliárd dollárt, ami közel kétszerese az öt évvel korábbi értéknek.
Mindez pedig szédületes növekedéssel jár együtt.
Az ország elsősorban összeszerelésre és feldolgozásra épülő gazdasága 1986-ban még csak évi 2,8 százalékos növekedésre volt elég. 2018-ban már 7,1 százalékra ugrott ez a mérték, miközben a GDP nagyjából a tízszeresére, 223 milliárd dollárra bővült a bő három évtized alatt a Világbank adatai szerint. Az egy főre jutó nemzeti össztermék mértéke pedig jócskán rávert a csökkenő észak-koreaira, 2017-ben már nagyjából a tízszeresére kúszott az 1980-as években mért értéknek. Észak-Koreában eközben az visszaesett a 2000 dollár alatti szintre.
Az elemző közgazdászok megjegyzik,
ez a tekintélyes siker az 1986-os reformoknak, különösen a magántőke felé való nyitásnak köszönhető.
Vietnámban doi moi-nak hívják az akkor bevezetett intézkedéssorozatokat, melyekkel azt a sajátos hibriditást kívánták kifejezni, mely a gazdaságot onnantól jellemzi. Vagyis Vietnám szocialista orientációjú piacgazdaságra állt át, melyben a külföldi befektetések megjelenése – és a szabályozás enyhítése – mára látványos eredményeket hozott.
Az adatok szerint az országban jelenleg több mint 10 ezer külföldi társaság működik, többsége exportra termel, élőmunka-igényes iparágakban, ami magasba emelte a foglalkoztatást.
Drámaian általakult az ország, gyors gazdasági növekedést szociális fejlődés követett a magántőke és a külföldi befektetések megjelenése nyomán – jelzi többek között egy szingapúri befektetési bank szakértője.
„A kommunista párt vezetői felismerték, hogy nagyon rossz a gazdaság állapota, és csak a reformok menthetik meg az összeomlástól” – jelzi Pham Chi Lan, egy független gazdasági szakértő, aki az 1990-es évek elején tanácsadóként támogatta az akkori kormányzatot az 1986-ban meghirdetett gazdasági reformok megvalósításában.
A már említett intézkedések mellett sokat jelentett az, hogy ha felemás módon is, de megindult az állami nagyvállalatok privatizálása és a mezőgazdaság támogatása. A Vietnámban is alapélelmiszernek számító rizs termesztése felfutott, és abból az ország már 1988-ra exportőrré vált úgy, hogy 1975-ig importra szorult belőle.
Mostanra pedig korábbi tőkebevonzó képességét megtartva – jelenleg a Samsung a legnagyobb befektető ott –, Vietnám a térség „bezzegországává” vált, ahol, bár a nyugati nívóhoz képest még látványos az elmaradás, a társadalmi felemelkedés és a szegénység csökkenése olyan látványosan zajlott le viszonylag rövid idő alatt, mint a kínai példában.
A számos szabadkereskedelmi megállapodás pedig lehetővé teszi, hogy az USA-Kína kereskedelmi háború árnyékában tovább növelje gazdasági exporterejét.
Ahogy az Origo megírta, egyes elemzések szerint Vietnám mostanra a világ leginkább globalizált országa lett, és ha botladozva is, de megindult a megújuló energiák átfogó hasznosításának irányába is. Az pedig már egy ideje nyilvánvaló, a látványos exportnövekedésnek lassan kizárólag egyetlen ellenereje lesz, ez pedig az elképesztő áruforgalommal mind nehezebben megbirkózó teherkikötői infrastruktúra.
Egyre többeket foglalkoztat a kérdés, ami a hanoi Donald Trump–Kim Dzsongun csúcstalálkozó kapcsán újra figyelmet kaphat: erre az útra léphet rá Észak-Korea is?
Sok gazdasági elemző ért egyet abban, hogy az országa gazdasági felvirágoztatását meghirdető Kim Dzsongun és környezete számára Vietnám lesz a követendő példa. Különösen most, amikor a nemzetközi szankciók miatt az elzárt ország egyre szorultabb helyzetben van. Kim Byung-yeon, a Szöuli Nemzeti Egyetem gazdasági szakértője megjegyzi, a becslések szerint Észak-Koreában tavaly akár a 4-5 százalékot is elérhette a gazdasági zsugorodás mértékre, hiszen a szankciók miatt exportjának mintegy 90 százalékáról le kellett mondania az államnak.
A dél-koreai központi bank észak-koreai kutatócsoportjának becslése szerint, 2017-ben a latorállam GDP-je 32,3 milliárd dollárra csökkent.
A 2011-ben hatalomra jutó Kim Dzsongun már 2012-ben megfigyelőket küldött Vietnámba, hogy tanulmányozzák az ottani eredményeket. A vezető elődjeinél engedékenyebb például a Kínával vagy Dél-Koreával közös ipari parkok nyitásában is, ahogy pedig az Origo tavaly megírta, a szeptemberi Korea-közi csúcson a háttérben fontos gazdasági egyeztetések történhettek meg a két Korea között.
Az óvatos nyitást húzza alá a „donju”-k – az állami szférához kötődő, de már a magánszektort pénzelő észak-koreai pénzemberek – megjelenése, illetve, ahogy az Origo is megírta, és ahogy a Financial Times megerősíti, a szó szerinti piacozás jelenségének felerősödése.
Mindez az áruforgalom megindulását és az állami regulák nélkül megvalósított üzletek jelentőségét emeli ki.
Egyesek szerint sok körülmény alapján állítható párhuzamba a korábbi Vietnám és a mostani Észak-Korea helyzete.
Mindkét állam kemény diktatúraként működött, illetve működik több évtizedes elzárásban, ahol a hadsereg lojalitása döntő volt az apparátus működésének fenntartásához. Mindkét, központosító állam óvatos tapogatózással kezdte a nyitást, és szemet hunyt a hivatalos ideológiával ellentétes magántulajdon megjelenése felett. Vietnámban például a katonák esetében nézték el, ha afféle illegális vállalkozói tevékenységbe kezdtek, éppúgy, ahogy Észak-Koreából is időnként érkeznek hasonlóról hírek. Igaz, egyes értesülések szerint – ahogy az Origo megírta – Kim Dzsongun nemrégiben épp tehetős katonai vezetőket börtönöztetett be vagy végeztetett ki, elkobozva vagyonukat.
„Észak-Korea hatalmas, hihetetlen és határtalan gazdasági lehetőségeket rejt” – mondta Donald Trump amerikai elnök Hanoiban az előtt a szálloda előtt, ahol nem sokkal később találkozott Kim Dzsongun észak-koreai vezetővel. „Alig várom, hogy lássam, ahogy ez megvalósul, és segíthessek benne” – tette hozzá.
Azt az elemzők sem vonják kétségbe, hogy Észak-Korea óriási potenciállal rendelkezik. Munkaereje olcsó, természeti adottságai kedvezőek – valószínűleg nagyon értékes ásványkincsei is vannak –, és a jövedelmek emelkedésével, jelentős piacot jelenthet az ázsiai vagy nemzetközi cégek termékeinek és szolgáltatásainak is.
Ugyanakkor sokan úgy gondolják, Phenjan nem léphet ugyanarra az útra, mint Hanoi.
Először is, a gazdaság felpörgetéséhez nélkülözhetetlen lenne a szankciók feloldása, ennek pedig az a feltétele, hogy Észak-Korea lemondjon kínkeservesen kifejlesztett atomfegyvereiről, és ezt igazolja is a külvilág számára. Erre pedig nem biztos hogy hajlandó lesz, már csak azért sem, mert az hatalmas presztízsveszteséget jelentene a vezetőnek, amit nehéz lenne odahaza országával elfogadtatnia.
További különbség az is, hogy míg Vietnámban az uralkodó párt meg tudta tartani politikai hatalmát a gazdasági liberalizációban is, addig más ázsiai országokban – Dél-Korea, Tajvan – a nyitás a demokratizálódással járt együtt. Ez Észak-Koreában különösen nehéz kérdés, hiszen egyes elemzések szerint az ország valójában nem is hagyományos szocialista berendezkedésű ország. Hanem egyetlen család kezében lévő, kommunista hajlamú, de erős nemzeti áthallásokkal operáló diktatúra, amelyet jól jellemez, hogy Kim Dzsongun még hatalmára potenciálisan veszélyes féltestvérét is kivégeztette a status quo érdekében. Az Asia Times azt írja elemzésében, hogy bár az ország 2009-ben törölte alkotmányából a kommunista berendezkedésre való utalást, a helyére kerülő szabályozás csak még erősebbé tette az egyszemélyi vezetést, a militáns jelleget, és egy
sajátos nemzeti felsőbbrendűséget ültethetett el a polgáraiban, melynek szerves része az Amerika-ellenesség is.
Emlékeztet az írás arra is, hogy míg Vietnámban az 1986-os reformok óta váltották egymást a vezetők a kulcspozíciókban, ezzel szemben Észak-Koreában szilárdnak látszik a Kim-család uralma, és az éppen hatalmon lévő fiúörökös hatalomkoncentrációja, tisztségei révén.
Huong Le Thu, egy ausztrál stratégiai elemzőintézet munkatársa szerint Phenjan számára nincs más út, mint a vietnámi, nem járható számára az, ami az egykori keleti blokk államainak Közép-Európában, melyek a rendszerváltás vagy a teljes összeomlás között választhattak az 1980-as évek végén.
Ugyanakkor – és ebben több elemző egyetért – Észak-Koreának
sokkal szélesebb körű, illetve mélyrehatóbb reformokra lenne szüksége, mint Vietnámnak volt.
Az országnak Kína, Japán és Dél-Korea szomszédságában kellene a fordulatot végrehajtania, melyek a világ második, harmadik, illetve tizenkettedik legerősebb gazdaságai. Ehhez pedig a gazdasági nyitás mellett társadalmi felzárkóztatás és az oktatás bővítése, fejlesztése is kellene.
A különbségeket húzza alá az is, hogy Vietnámnak bő két évtizedes elzártságból kellett csak kitörnie, míg Észak-Korea hat évtizede dacol a világgal. Vietnámot a baloldali blokk felbomlása előtt a Szovjetunió ugyan gazdasági értelemben lélegeztetőgépen tartotta exportjának felvásárlásával, Észak-Koreának pedig Kína volt a legfontosabb partnere, ám Vietnám a szovjet támogatás nélkül is talpon maradt, míg Észak-Korea esetében ez nem biztos, hogy hosszabb távon is megvalósulhat.
További differenciát jelent, hogy Észak-Koreának az elzártság évtizedei alatt nem volt valós háborús konfliktusa.
Míg Vietnám a propagandán túl is kipróbálta magát hadszíntéren, mégpedig 1979-ben, amikor bevonult Kambodzsába, ahol megdöntötte a vörös khmerek rémuralmát.
S míg Vietnámban a vezetés az 1986-os reformoknál azt kommunikálhatta sikerként, hogy „legyőzte az újabb gyarmatosítást”, és saját szabályai szerint nyithat a külvilág felé, Észak-Koreának hasonló történelmi tapasztalatok híján és a vezető presztízsére építő berendezkedése miatt ennél jóval nehezebb dolga lesz. Abban ugyanis az elemzők többsége egyetért: a szankciók feloldása nagyon fontos lenne az egész ország számára, az ezért kötendő alkut viszont nehéz lesz eladni odahaza a Kim-rezsim sikereként.
