Új-Guinea szigete, amelyen két állam, Indonézia és Pápua Új-Guinea osztozik, a világ egyik leginkább elzárt térsége. Az óriási sziget magashegyi területei, belső vidékeinek völgyei lényegében az 1930-as évekig ismeretlenek voltak a külvilág előtt. A terület különleges növény- és állatvilága megannyi kisközösségnek az otthona, akik a teljes szigetre vetítve összesen több ezer különböző nyelvet vagy nyelvjárást használnak. A pápua őslakosok sok kisebb, részben hasonló, részben különböző törzsi szerveződésben élték életüket, részben így élik a mai napig is, noha világuk természetesen átalakul. A szigeten már az 1950-es években megindult bizonyos nyersanyagok kitermelése, és bár Új-Guinea belső vidékei még most is meglehetősen zártak és nehezen közelíthetők meg, a változások ide is elérnek.
A pápuákról gyakran járja az a vélekedés, hogy egyes törzseik kannibálok voltak, de ez mindenképpen túlzó, mintsem megalapozott állítás. Bár a rituális emberhúsfogyasztás valóban jelen volt a szigeten néhány törzsnél – állítólag még az 1950-es években is történt ilyen –, de nincs arra bizonyíték, hogy ez bármilyen közösségben állandósult vagy általános gyakorlat lett volna. Napjainkra pedig a hivatalos kormányzati állásfoglalások szerint el is tűnt, bár időnként – az Origo itt írt egy 2012-es jelentésről – felröppennek egy-egy elszigetelt esetről ingatag hitelességű beszámolók. De más is megváltozik akkor, ha megvalósul a hatalmas, pókhálószerűen megépülő úthálózat a sziget indonéz, nyugati felén.
A 4320 kilométeres Transz-Pápua autópálya jelentős gazdasági előnyöket ígér a szigetnek. Ide tartozik az, hogy az alapvető szükségleti cikkek – élelmiszer, gyógyszerek – a jelenleginél jóval olcsóbban és biztonságosabban juthatnak el azon a sziget eldugott településeire. Az úthálózat segíthet beindítani a gazdaságot is, hiszen a sziget számos értékes ásványkincset – arany, földgáz, platina – rejt.
Ám ennek nem mindenki örül, különösen nem a helyi őslakos közösségek.
A 2013-ban indult projekt előrehaladását – több más körülmény mellett – nehezíti, hogy egyes térségekben fegyveres ellenállás bontakozott ki annak kivitelezése ellen.
Új-Guinea szigete – mely elzártsága mellett Grönland után a második a legnagyobb a világon – amúgy sem nevezhető a béke és a nyugalom helyének. Különösen a pápuai államhoz tartozó részén vannak jelen az elzárt közösségek közötti véres konfliktusok. Ilyen események történnek az indonéz felén is a szigetnek, bár egyesek szerint ott a kormányzat még nagyobb kárt okoz az őslakosoknak, mint ők saját maguknak. Egyes adatok szerint az indonéz kormány karhatalmi szervei és a hadsereg az 1960-as évek óta nagyjából százezer őslakost gyilkolt meg a szigeten. Ez a szám jóval magasabb a klánok és a törzsek közötti háborúk áldozatainak számánál.
A törzsi lázongások most – úgy tűnik –
kifejezetten a Transz-Pápua autópálya ellen irányulnak, melyek tovább nehezítik az amúgy is csúszásban lévő kivitelezést.
A 11 szakaszra osztott fejlesztési munkák során több tucat hidat is kell építeni az erdős, hegyvidéki területen kanyargó folyók fölé, a helyiek erőszakos fellépése pedig újabb komoly problémát jelent. A pápuai függetlenségi mozgalmak története egészen 1969-ig nyúlik vissza, és bár 2001-ben autonómiatörvényt fogadtak el számukra, a gondok ezzel nem szűntek meg.
A térség fejletlen infrastruktúrájú, ugyanakkor a megélhetés nagyon magas árszínvonalon zajlik, hiszen a modern élet szinte minden szükségleti cikkét oda kell szállítani. Jelen van a korrupció, a nem fenntartható kizsákmányolása a természeti erőforrásoknak, illetve a szűk elit és a széles szegényebb rétegek közötti ellentét.
Ahogy ezt Szakáli Máté, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Modern Kelet-Ázsia Kutatócsoport egyik munkatársának összefoglalója bemutatja, Widodo elnök 2014-es hatalomra kerülése után ugyan valóban végrehajtott néhány racionális gazdasági intézkedést, és tett a függetlenség szószólói részére bizonyos engedményeket, a területen nagyon erős a központosító hatalom jelenléte. A média nem tudósíthat szabadon az ott zajló eseményekről, még mindig vannak börtönben fogva tartott politikai foglyok, az ellenállókat egyszerűen terroristáknak bélyegzik (ezzel az indonéz állam fenntartja a jogot magának a katonai beavatkozásra a térségben), a jakartai vezetés pedig igyekszik szőnyeg alá söpörni a számára kellemetlen ügyeket.
Az indonéz kormány részéről lázadóknak minősített fegyveresek 2017 decemberében csaptak le először az autópálya miatt, akkor egy útépítő munkást öltek meg. Három hónappal később négyen estek áldozatul a támadásnak, Wamena városától 120 kilométerre északnyugatra.
2018-ban az önkormányzati választások idején támadtak meg egy konvojt, legutóbb pedig idén március elején, az indonéz különleges erők három tagjával végeztek.
Az akciók mögött a Nyugat-Pápua Nemzeti Felszabadító Hadsereg (TPNPB) fegyveres szárnya, a Szeparatista Szabad Pápua Mozgalom (OPM) áll.
A kormány már korábban a hadsereg bevetését rendelte el a leginkább érintett területeken. A katonai szóvivők szerint rendszeresek a fegyveres összetűzések az alakulatok és a szeparatisták között, legutóbb azt állították, 25 lázadót öltek meg, amikor azok rátámadtak egy katonai járőrre. Ugyanakkor a TPNB helyi parancsnoka weboldalán üzente meg: 50 fős alakulata nem szenvedett veszteséget. A lázadók persze azzal is tisztában vannak:
ha megépül az úthálózat, a kormányerők könnyebben jutnak el olyan magashegyi területekre is, melyeket most szárazföldön nem, csak helikopterekkel tudnak megközelíteni.
Eddigi akcióik sikerét nem kis részben terepismeretüknek és ebből fakadó helyzeti előnyüknek köszönhetik, a hadsereg beavatkozását irányító egyik tábornok szerint „fegyveres bűnözői csoportok”.
A helyzet nagyon hasonlít az 1970-es thaiföldi állapotra, amikor az északi Nan tartományban folyó építkezéseknél csaptak le kommunista lázadók, mert a helyzet azzal fenyegetett, hogy elzárja őket laoszi beszivárgási útvonalaiktól. A munkát akkor a thai építők csak 1981-re fejezték be, addig 200 katona és munkás esett áldozatául az összetűzéseknek.
A most harcba bocsátkozó őslakosok konkrét, megsemmisítendő ellenséget látnak az autópályában és annak építőiben is.
A rendelkezésre álló információk szerint a szeparatisták úgy látják, az autóutak kiépülése végképp tönkretenné az ottani hagyományos életmódot, és nagyon komoly környezeti károkat vonna maga után, hogy utána a jakartai vezetés hozzáfogna a fakitermeléshez és a bányászat beindításához is. További aggályuk, hogy tartanak az Indonézia más részeiből áttelepülőktől, attól, hogy azok elveszik munkájukat, és megváltoztatják közösségeiket. Eddig különösen Celebesz szigetéről érkeztek oda áttelepülők, de a helyiek úgy vélik, az úthálózat kiépülésével olyan sokan jönnek, hogy a javukra borul fel a lakosság számaránya.
A Transz-Pápua megépítését, mely Indonézia jelenleg legnagyobb, a zászlóshajó szerepét betöltő gazdasági vállalkozása, már előkészítésekor rengeteg támadás érte, és azóta sem nyugodtak körülötte a kedélyek. A főbb kritikus állítások egy része szerint a projekt egésze pénzügyileg megalapozatlan és alulbecsült, és nem számol azzal, hogy az elkészült úthálózatot karban is kell tartani, ami a tervezettnél jóval nagyobb költséget jelent majd. Az állítások másik része pedig egybecseng az őslakosokéval, miszerint a gigantikus beruházás durva beavatkozást jelent a sziget nyugati részének viszonylagosan érintetlen élővilágába.
A Yale Egyetemen publikálták a kolosszális autópálya fenntarthatósági vonatkozásaival foglalkozó egyik legismertebb tanulmányt, mely kiemeli az utóbb említett szempontokat. A szerző, William Laurance, a környezet védelmével foglalkozó, nemzetközileg elismert kutatóprofesszor elég borús képet fest arról, mi vár Nyugat-Pápuára akkor, ha megépül a trópusi szupersztráda.
A problémák – állítása szerint – már ott kezdődnek, hogy Indonézia nem sok gondot fordít a vidéki, szegényebb térségekben élők földhasználati vagy földtulajdonlási jogaira, és kénye-kedve szerint szeg meg korábbi, vonatkozó egyezményeket, vagy épp rúg fel törzsek közötti szabályokat, ha a kisajátításról van szó a nyomvonalhoz.
Más szakértők szerint pedig
a beruházás emellett egészen biztosan tönkreteszi, de legalábbis megsérti egyes térségek biodiverzitását.
Például a Lorenz Nemzeti Parkét, melyet az ezzel foglalkozó kutatók globálisan is az egyik legfontosabb természeti területnek tartanak, olyannyira, hogy változatos és egyedi élővilága miatt a 13. helyen áll a Föld legfontosabb védett területeinek listáján, a 173 ezerből. Ezt a parkot egy nagyjából 200 kilométeres szakasszal vágnák át, hogy azon lehessen eljutni egy bányászatra kijelölt, 124 ezer hektáros területre.
Többen úgy látják, az erdőirtás önmagában már olyan mértékű, amelyet egyetlen kormánynak sem szabadna vállalnia.
Indonézia kormányának 4 millió hektárra tett vállalása van rizs- és olajpálma-ültetvények telepítésére, ezt pedig csak akkor tudja teljesíteni, ha jelentős erdőirtásokat végez el.
Az alábbi ábra megmutatja a Transz-Pápua autópálya épülő és elkészült szakaszait, csillaggal jelöli az ipari fejlesztési területeket, körrel pedig azokat a térségeket, ahol erdőirtásra kell számítani:
Ha pedig ez nem lenne elég aggályos a projekttel szemben, többen annak negatív gazdasági hatásait említik a várható előnyök mellett.
Eszerint a projekt financiálisan most sem áll stabilabb lábakon, mint indulásakor, és a folyamatos csúszások miatt egyre csak
nő a több tízmilliárd dolláros kezdeti költség.
Másodszor, az elkészült pályát karban is kell tartani, ez pedig óriási anyagi áldozatokat követel.
A Világbank térséggel foglalkozó szakértői szerint a sziget adottságai alaposan megviselik majd az egyes szakaszait a pályának. Földcsuszamlásokra, áradásokra éppúgy kell számítani, mint a talajnedvesség miatti állagromlásra. Az elemzők úgy számolnak, hogy a karbantartás
annak az összegnek a 20 százalékát is felemésztheti egy évben, mint amennyit Indonézia az útjaira és azok építésére tud költeni.
S ha mindez nem lenne elég, a kivitelezés során – állítják – minden bizonnyal számolni kell korrupciós jelenségekkel, túlárazással, további költségnövelő tételekkel.
A Nemzetközi Energiaügynökség tanulmánya szerint a világnak egyre több útra lesz szüksége a közlekedés lebonyolításához, mert a közúti mobilitás meredeken fog növekedni a következő évtizedekben. A 2050-ig szóló kitekintésben az áll, hogy a világnak 335 ezer kilométer vasúti sínre és közel 25 millió kilométer kövezett vagy aszfaltozott útra lesz szüksége addig.
Ez 60 százalékos kombinált növekedés 2010-hez képest.
Mindez persze óriási környezeti terhelést jelent, és számos más kérdést is felvet. Ehhez a volumenhez képest szinte elenyészőnek látszik az indonéz kormány erőltette szupersztráda építése.
Amelyet egyébként a március elején történt szeparatista támadások után most felfüggesztettek.