Bár a Karib-térség nem elsősorban az olajiparáról híres, a Pointe-a-Pierre-ben álló, 1917-ben épült finomítónál sikerült a bravúr, ami 2008-ban az olajipar jóval jelentősebb szereplőinek nem minden esetben: ahelyett, hogy bezárták volna, túlélte az akkori globális pénzügyi krízist. Sőt, építésére visszatekintve azt látni, hogy már akkor évek óta zajlott ott a munka, amikor a később jelentőssé váló, a latin-amerikai térség olajiparában meghatározó szerepet elérő Venezulea olajállamként lépett színre - még akkor is, ha Trinidad és Tobago e besorolása erősen vitatható.
Az üzem a kormányzat birtokába 1985-ben került, egy amerikai magáncégtől vásárolta meg a telephelyet az állam.
Az 1990-es években 335 millió dollárt költöttek a fejlesztésére nemzetközi pénzüygyi támogatással, annak ellenére, hogy egyre nehezebb volt nyereségesen működtetni.
Ezt egy ideig úgy próbálták megoldani, hogy többféle olajipari származékot nyertek ki az üzemekben.
Az egyre drágább fenntartás mellett az amerikai piacokat nem sikerült meghódítaniuk, és a finomító soha nem volt teljesen képes arra, hogy a helyi termelésű kőolajat feldolgozza - ez pedig azért lett volna jó stratégia, mert azokra nem így nem rakódott volna szállítási költség.
A leállást azonban így sem az idei fejlemények hozták el: a munkát már 2018 novemberében felfüggesztették a telephelyen.
A beszámolók szerint azonban a száz éves finomító története még korántsem ért véget. A kormány ugyanis garanciát szeretne kapni arra, hogy a vevő folytatja a termelést, erre egyébként a kormány maga tett ígéretet. Ha erre nem születik hamarosan megoldás, az a parányi karibi ország kereskedelmi mérlegét tovább ronthatja, hiszen kénytelen lesz több olajat vásárolni harmadik féltől.