A kellemesen csípős folyadék története az 1700-as évek közepén kezdődött. Joseph Black skót orvos, kémikus 1755-ben felfedezte a „kötött levegőt", mai nevén szén-dioxidot, amely nem táplálta az égést. Kicsit több mint egy évtizeddel később, 1767-ben
Joseph Priestly angol pap ezt a gáz halmazállapotú anyagot vízzel elegyítve létrehozott egy kellemesen hűsítő, buborékos folyadékot.
A "szódavíz atyja" módszeréről még James Cook hajóskapitányt is tájékoztatta, aki éppen második csendes-óceáni útjára készült. Priestley ezzel az itallal kívánta csökkenteni a matrózok nagyarányú halálozását, abban a reményben, hogy az védettséget nyújthat a rettegett tengerészbetegséggel, a skorbuttal szemben.
Habár tengeri védőital céljára nem vált be, különlegesen savanykás íze miatt mégis hamar nagy népszerűségre tett szert és a 18. századi Nyugat-Európában. Egyre-másra tűntek fel a különböző berendezések a szénsavas víz előállítására.
Jacob Schweppe és társai meglátták a hatalmas üzleti lehetőséget és a századfordulón Londonban és Párizsban kisebb termelő üzemeket is nyitottak.
Schweppe svájci ékszerész az általa gyártott szén-dioxidos vizet Schweppes márkanévvel 1783-ban hozta forgalomba, és később több ízben is továbbfejlesztette. Jó marketingérzékkel gyártmányát a vesekő ellen ajánlotta, és pár év leforgásával alaposan meg is gazdagodott belőle.
Az 1810-es évekre az új világba is eljutott a találmány és New Yorkban is sorra nyíltak a „soda fountain"-ok, azaz „szódakimérő" üzletek. A korabeli csomagolás meglehetősen kezdetleges volt, legelőször kőből készült edényekbe töltötték a folyadékot. Amikor általánosan elterjedt az üvegpalack és az üvegpohár használata, akkor került a szénsavas ital parafadugós üvegekbe.
A „Portable Fountains" azaz a „hordozható forrás" vagy szódás szifon ősét a londoni Charles Plinth tökéletesítette 1825-ben.
Eközben a magyar Jedlik Ányos győri bencés tanár nem a meggazdagodás reményében kezdett kísérletekbe a buborékokkal, hanem azért, mert a győri papok szívesen fogyasztották a balatonfüredi savanyú vízet, de mire az megérkezett a rendházba sokat veszített az eredendően savas erejéből.
A szénsavtartalom fokozása céljából Jedlik 1826-ban hozta létre azt szénsavfejlesztő gépet, amellyel már kisipari méretekben lehetett a buborékos italt elkészíteni. A „savanyúvízi készület" nevű berendezését, amellyel
a világon először olcsón, nagyüzemben szénsavas vizet lehetett előállítani, hatalmas sikerrel mutatta be 1841 szeptemberében a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók pesti nagygyűlésén.
Habár elindított egy kis szikvízgyárat Pest-Budán 1841-ben, Jedlik még sem született „magyar Schweppe"-nek, hogy kiaknázza a pénzt találmányából. Bármily jövedelmező üzletnek mutatkozott a savanyúvizek olcsó nagyüzemi gyártása, az unokaöccse vezetésére bízott üzem 1852-ben megszűnt.
Állítólag egyébként a fröccs is Jedlik Ányos nevéhez köthető. Egyszer egy vendégségbe volt hivatalos, Fáy András fóti pincéjébe. A bencés tanár borához, a magával vitt szódásüvegéből szódavizet spriccelt és így született meg a spriccer.
Ám a vendégek közt ott volt Vörösmarty Mihály is, akinek a német szó nem tetszett, ezért kitalálta rá a "fröccs" nevet.
A frissítő ital olyan népszerűbbé vált, hogy itthon is gombamód kezdtek szaporodni a kis családi előállító vállalatok és számuk 1910-re már meghaladta az ezret. Különösen azért, mert a szódavíz fogyasztásának hazánkban is egészségügyi hasznot tulajdonítottak. A feljegyzések szerint, az 1831-32 között lezajlott kolerajárvány során a betegségben szenvedőknek enyhülést és megkönnyebbülést hozott a szódavíz.
A szikvíz Magyarországon a vegyészek és gyógyszerészek ipara volt, egészen a 19. század végéig, ekkor került át az élelmezési és élvezeti cikkek sorába. A századfordulóra aztán létrejöttek ez első szakszervezetek és szabályozások is.
A magyar nagyüzemi szikvízipart Wagner Jenő mérnök korszakalkotó konstrukciói indították útjára, amelyek még a mai napig is használatban vannak.
Wagner Jenő és Emil Soroksári úti gyára a századfordulótól „Wagner Jenő és Emil Szénsav- és Oxigéngyár Rt." néven működött az 1948-ban bekövetkezett államosításáig.
A polgárosodó társadalom éttermeiben, kocsmáiban, cukrászataiban hamar nagyon divatossá vált a szódavíz. A tiszta bor helyett az üdítő hosszúlépés, a kisfröccs, a nagyfröccs, az édes
cukrászsütemények mellé a szódavíz volt a legjobb szomjoltó. A 19. század végén, még a millenniumi ünnepségek pompájában is helyet kapott a szikvíz, mint a kor újdonsága.
Képes összeállíásunkban különleges, ritkán látható felvételeket mutatunk a szódavíz történetéről és felhasználásáról. Kattintson a képre!
A gyárak tisztaságát tisztiorvosok ellenőrizték.A higénia egyre fontosabb szempont volt, ezért elterjedtek a könnyen tisztítható fém fejek, amelyeket az üzemek minden újratöltésnél alaposan fertőtlenítettek és évente cseréltek.
A kiszállítást többnyire vidékről feljött szállítófiúk végezték a 19. század végétől kezdődően. Szódát szállítani akkoriban igen menő és jól fizető állásnak számított. 1939-től az Országos Szikvíz szövetség már szódakészítő tanfolyamokat indított a dolgozóknak.
Magyarországon a szóda igazi kulturális ikonná vált, és a szamár húzta szikvizes kocsik hozzátartoztak a korabeli városképekhez a 20. század első évtizedeitől kezdődően.
Az államosítás azonban a szódaipart is elérte. Az 1950-es évekre állami szövetkezeti üzemek berkeiben folyt tovább a termelés. A beszerzést is központosították, és a gyártáshoz szükséges szén-dioxidot csak a Répcelaki Szénsavgyárból lehetett beszerezni.
Akkoriban 1 liter szódáért fixen 1 forint 10 fillért fizetett az ország apraja-nagyja, és csupán 1977-ben válhatott szabadárassá a frissítő hatású ital, és a kisebb jövedelműek számára is elérhetővé.
1978-ban aztán országszerte enyhültek a központosítási törekvések és már több mint 400 magán üzem működhetett.
A rendszerváltozást követően, 1990-től szabad utat kapott a szódaipar. Hirtelen megugrott az üzemek száma mintegy 2000-re, ám az előállító egységek száma aztán a multicégek és a műanyagpalackok elterjedésével napjainkra jelentősen leapadt.
A Magyar Élelmiszerkönyv szerint a szikvíz vagy szódavíz ismérve a jellegzetes palack vagy szódásszifon: "szén-dioxiddal dúsított ivóvíz, amelyet zárt rendszerű technológiában nagy nyomással palackoznak szifonfejjel ellátott szikvizes palackokba vagy szifonfejes felvezető szárral ellátott szikvizes ballonokba".
2004-ben a szóda megkapta a Garantáltan Hagyományos és Különleges minősítést. Készítésének technológiáját illetően alapvető változások nem történtek a múltban alkalmazott eljárásokhoz képest.
Az Európai Unió védetté nyílvánította a szakmát és a szikvizet felvette az élelmiszerkönyvébe.
Az Origo egy korábbi cikkében mutatta be a pontos készítési eljárást és a szigorú minőségi követelményeket. Például fontos, hogy a víznek ivóvíz minőségűnek kell lennie, és a jó szóda legalább 7-8 gramm szén-dioxidot tartalmaz literenként.
2013-ban a Hungarikumok Gyűjteményébe is bekerült az ital.
Így immár hazai specialitásként tarthatjuk számon a 200 éves találmányt.
Azóta is magyar alapanyagokból, magyar fejlesztésű és gyártású gépekkel pa|ackozzák a szódavizet és itthoni fejlesztésű, itthon gyártott üvegeket, palackokat és -szifonfejeket használnak a termelés során, amelyből jelentős mennyiség exportra is jut. Szikvízgyártó üzemek tehát ma is működnek. igaz, a szakma művelőinek száma csökken, a szódásüveges lovaskocsik pedig inkább már a múltra emlékezve élnek tovább. Egyre terjednek a szódagépek és más, korábban alternatívának tekintett, ma már egyre inkább teret nyerő megoldások. Ugyanakkor a szóda felett nem járt el az idő, sőt. A világ öt szódapatrongyártójának egyike is 100 százalékos magyar tulajdonban van. Termékeit Európában, Amerikában, valamint Afrikában is értékesítik.